Azt jó előre érdemes leszögezni, hogy az erdélyi fesztiválkínálatban – amely elsősorban a magyarországi előadókról szól, és csak mellékesen az erdélyi magyar zenekarokról – abszolút létjogosultsága van egy olyan rendezvénynek, mint amilyen a 28 év után újraélesztett székelyudvarhelyi Siculus Fesztivál akar lenni. A 70-es években négy alkalmat megélt (majd betiltott), később 1990-ben egyetlen alkalomra feltámasztott fesztivál ugyanis teljesen egyedi a maga nemében: azt tűzte ki célul, hogy bemutassa az erdélyi magyar könnyűzenei szcéna legjavát tehetségkutatós keretek között.

Mindezt úgy, hogy a rendezvényen alapszabálynak számít, hogy a fellépők saját, magyar nyelvű szerzeményeiket mutathatják be. Papíron tehát jól néz ki és üdvözlendő a kezdeményezés, a szeptember 6–8. között megrendezett hatodik kiadás azonban sajnálatos módon több sebből is vérzett.

Bár az eredeti ötlet az volt, hogy a fesztivál részeként kültéri, nagyszínpados koncerteket is szerveznek, ez azonban végül elmaradt, mivel a szervezők a tervezetthez képest jóval kisebb költségvetésből gazdálkodhattak – úgy értesültünk, a megcélzott büdzsé kétharmada nem folyt be a kasszába –, így az egykoron székely Woodstockként is emlegetett rendezvényt egy kocsmában kellett megszervezni.

A Zújgé nevű vendéglátóipari egység tulajdonosai mindent megtettek, hogy a háromnapos rendezvény ilyen keretek közt is működjön – volt színpad és kiváló hangosítás –, sem rajtuk, sem a szervezőkön, ötletgazdákon nem múlt az, hogy az ingyenes rendezvény iránti érdeklődés a vártnál kisebb volt, több értelemben is.

Egyrészt a bejelentkező 11 zenekar közül végül 5 (!) lépett fel – pénteken a Kentaurock, a Teddy Queen és a 4S Street, szombaton a The Stonecrops és Luppinger Attila –, de ami a legszomorúbb, hogy az úgynevezett versenyprogram ideje alatt nagyon kevés fiatalt láttunk a körülbelül 60 négyzetméteres nézőtéren. Szombaton például el sem lehetett kezdeni időben (17 órakor) a versenyprogramot, mert a sajtósokon és az egyik fellépő szülein kívül csak a személyzet tartózkodott a helyszínen. Később aztán megteltek az ülőhelyek és fellépett a Főtér által is bemutatott marosvásárhelyi The Stonecrops, valamint a csodagyerekként emlegetett „székely Satriani”, a sepsiszentgyörgyi Luppinger Attila, aki elképesztő gitártudásával kápráztatta el a Boros Zoltán zeneszerző, televíziós szakember vezette zsűrit.

A vásárhelyi zenekar hozta a formáját, dalaik furcsa módon egyszerre juttatták eszünkbe az Ismerős Arcokat és a 4 Non Blondest, az énekesnő orgánuma meg Rúzsa Magdit és Keresztes Ildikót idézte meg. Ők végül dicséretet kaptak a zsűritől.

A csupán 15 éves gitárzseni Luppinger Attila kizárólag instrumentális szerzeményekkel lépett színpadra, emiatt abszolút kilógott a mezőnyből, sőt ilyesmire nem is volt példa a fesztivál történetében.

A dicséretek és a hozsannák mellett a lenyűgözően tehetséges zenész meg is kapta a zsűritől, hogy nem ártana zenekart verbuválni maga köré (mert hogy kész alapokra szólózgatott), sőt, jó lenne azért énekelgetni is, ha már magyar szövegű dalvetélkedőbe nevezett be. Így nyilván nem volt kérdés az sem, hogy Luppinger kapta a legjobb hangszeres szólistának járó Siculus-díjat.

Az idei nagydíjat – teljesen megérdemelten – az alig pár hónapja alakult, és a Főtér által szintén ismertetett 4S Street vitte el, ők többek közt megmutathatják magukat majd a Kolozsvári Magyar Napokon és stúdiófelvétel elkészítésére is lehetőséget kaptak.

Az indie/alternatív zenei hangulatokkal operáló ötösfogat a díjátadó után pár órával, éjfélkor is megmutatta „izmait”, sajnos alig tucatnyian voltak rájuk kíváncsiak. Kár.

A rendezvény lényegét a legjobban Boros Zoltán zsűrifőnök foglalta össze, aki a kiértékelőjében elmondta, már csak azért is érdemes jövőre is megszervezni a Siculus Fesztivált, mert ehhez hasonló – magyar – megmérettetés nincs Erdélyben, s ha sikerül kiköszörülni a csorbákat, a rendezvény el fogja érni a célját.

„Erdélyben szólnia kell újra a magyar zenének, nagy szükség van rá” – fogalmazott Boros. Az bizonyos, hogy a székelyudvarhelyi Siculus Fesztivál egykoron a lázadásról szólt, mára azonban  teljesen más kontextusban kell fesztivált szervezni, másfajta módszerekkel kell elhitetni a zenekarokkal, hogy érdemes megmutatkozniuk egy ilyen fajta tehetségkutatón.

Lehet, hogy jövőre nem fesztiválként kellene – az ideinél sokkal hatékonyabban – hirdetni a rendezvényt, hanem ráerősíteni a tehetségkutatói keretekre, amely több támogatóval és ezáltal sokkal vonzóbb díjakkal sikeresebb tudna lenni. A szervezők biztosan tudják azt is, hogy nem kocsmafesztiválként kell folytatni a Siculus történetét, mert a mai – szabadtéri rendezvényeken rendszeresen fellépő – zenekarok sokkal bátrabban neveznek be egy olyan megmérettetésre, amely nyitott helyszínen zajlik. Mi továbbra is szurkolunk ennek a szimpatikus történetnek.