Románia 20. századi kommunista berendezkedése iránti nosztalgia egyik gyakori formája annak emlegetése, milyen jó is volt 1989 előtt, mert mindenkinek volt munkahelye, sok lakás és gyár épült, vidékre is bevezették az áramot, lett modern közigazgatás, stb.
Mindez viszont óriási lakossági megszorítással járt, ha a politikai és szabadságjogok korlátozását nem is tekintjük – derült ki Gagyi József költő, szociográfus szerda esti elődásából az Erdélyi Múzeum-Egyesület kolozsvári székházában. És nem csak azért, mert egy erőszakos rezsim hozta el a modernizáció vívmányait, hanem mert maga a modernizáció is ellentmondásos, folyamatosan vannak nyertesei és vesztesei, ráadásul nem lehet kilépni belőle – magyarázta a Sapientia Egyetem marosvásárhelyi karának oktatója. A politika ráadásul soha nem kísérletezett annyit a társadalmon, mint a második világháború utáni korszakban.
Gagyi József kutató, szociográfus, egyetemi tanár | Fotók: Szabó Tünde
Gagyi József egyszerre próbált nekünk bemutatni néhány, a modernizációt leíró, elméleti fogalmat, és illusztrálni ezeket egyrészt Románia múlt század közepi, radikális átalakításának pár példájával, másrészt azzal, hogyan emlékeznek az időszakra azok a hétköznapi emberek, akik ezt megélték, és akikkel ő éveken át, rendszeresen interjúzott.
A társadalmi átalakítás és átalakulás kezdetei Romániában az ötvenes-hatvanas években című előadásának ezért nem az akkori politikai aktorok a főszereplői, hanem az általuk indított folyamatok és azok lecsapódása. A Szacsvay Akadémia történelmi sorozatának, Az erdélyi magyarság 100 évének júniusi kiadása így az első – de nem az utolsó –, amely inkább szociológiai szempontokból mutatja be, mi történt velünk az elmúlt száz évben.
Romániában óriási lendülettel indult a „szocializmus kiépítése”,
a mindennapi élet kereteit diktatórikus módszerekkel és rendkívüli gyorsasággal alakították át 1948-68 között. A hatalom megragadása, kiterjesztése, a szakértői gárda kialakítása és a társadalom átszervezése korábban soha nem látott ritmusban zajlott le.
A szovjet megszállás után szinte azonnal, 1945 márciusában már baloldali kormány alakult Petru Groza vezetésével. 1947. december 30-án lemondott Mihály király, kikiáltották a Román Népköztársaságot, és felfüggesztették az alkotmányt, nem egészen két hónapra rá, 1948. február 21-23. között Román Munkáspárt néven egyesült a szociáldemokrata és a kommunista párt, egy hónap múlva 93 százalékkal meg is nyerte a választásokat, április 13-án pedig, egy nap alatt megalakult a Nagy Nemzetgyűlés, kinevezték az új kormányt, és megszavazták az új alkotmányt, ezzel együtt az új himnuszt, zászlót, egyéb állami szimbólumokat.
Gheorghe Gheorghiu-Dej és Nicolae Ceaușescu 1948-ban | A kép forrása a Wikipédia
Ugyanilyen hatékonyan és teljes hírzárlat mellett zavarták le júniusban az államosítást: Bukarestben és a nagyvárosokban gyűlésekre hívták azokat a pártaktivistákat, akik lebonyolították, és azokat a személyeket, akiket kiszemeltek a különböző gyárak élére. Őket nem engedték haza, hanem másnap, amikor a Nagy Nemzetgyűlés megszavazta az állami tulajdonba vételt, az aktivisták és a kiszemelt igazgatók kimentek a gyárakhoz, és úgy vették át a kulcsokat, pecséteket, bankszámlákat, hogy a beszámolók szerint senki semmilyen ellenállást nem fejtett ki – magyarázta Gagyi.
Az új állami vagyonnal történő gazdálkodás viszont már nem indult be ugyanolyan gyorsasággal, mert ahhoz szakértelem is kellett volna. Az Állami Tervbizottság csak július 2-án alakult meg, hogy leltárt és terveket készítsen, és eleinte csak egy-egy évre terveztek. Augusztus elején államosították az oktatási rendszert, és átalakították a képzéseket, augusztus végén alakult meg a Szeku, a Népbiztonság Általános Igazgatósága, a Milicia pedig 1949. január 22-én. Ezek figyelték meg, ellenőrizték és félemlítették meg az egész társadalmat.
1949. márciusában szavazta meg a párt a kollektivizálást, de csak áprilisban iktatták be az Ideiglenes Néptanácsok vezetését, vagyis az államhatalom helyi képviselőit, akiknek ezt gyakorlatba kellett ültetniük.
A kollektivizálás nehezen ment, 12 évig zajlott,
mert a lakosság háromnegyedét érintette. 1948-ban Románia lakosságának 75 százaléka élt vidéken és foglalkozott földműveléssel, őket kellett betagolni a szocialista állam- és gazdasági szerkezetbe – magyarázta a kutató.
Az ország a kommunista rezsim első két évtizede, 1950 és 1968 között négyszer esett át területi átszervezésen, amely mindenki életét alaposan befolyásolta. Nem mindegy, hogy egy település a nagyobb közigazgatási egység – legyen az rajon, tartomány vagy később megye – szélére esik, vagy épp annak központjává válik, ha a lakosság ügyintézéséről van szó, településfejlesztésről, közösségi életről vagy épp a „hova valósi vagyok” típusú identitásról.
1950-ben rajonokat és 28 tartományt hoztak létre, ebből 1952-ben egy újabb alkotmánnyal 18 tartomány lett, köztük a Magyar Automány Tartomány a szovjet vezetés előírására, hogy kezelni lehessen a társadalmi átalakítás etnikai oldalát. 1960-ban ismét átszervezték a területi-közigazgatási egységeket, 16 tartományt hoztak létre úgy, hogy a magyart átnevezték Maros Magyar Autonóm Tartománynak, Székelyföld jó részét pedig Brassó tartományhoz sorolták.
1965-ben Gheorghe Gheorghiu-Dej, a Román Kommunista Párt főtitkára váratlanul meghalt rákban, Nicolae Ceaușescu került hatalomra, aki 1968-ban újból átszervezte az országot. Ekkor 39 megyét hoztak létre a kutató szerint azért, mert ez a felosztás felelt meg leginkább a modernizálási, területfejlesztési elképzeléseknek, illetve a vezetők cseréjének: Ceaușescu generációja ekkor vette át a hatalmat helyi szinteken. Stabil szerkezetnek bizonyult, 50 éve ez Románia területi-közigazgatási felosztása.
A szovjet „háttérhatalom”
A szovjet hadsereg 1944-58. közötti jelenléte mellett az adminisztráció minden megjelent a szovjet befolyás. A szovjet katonák eleve jobb körülmények között laktak, étkeztek, mint a román hadsereg közkatonái, és ez a kívülállók számára is látható volt. A szovjet tanácsadók 1945-59. közötti jelenlétéről viszont nem sokat tudni, bár minden közigazgatási szinten volt irodájuk, mesélte Gagyi József: minisztériumokban, a megyei pártbizottságok mellett, a néptanácselnökök mellett.
A közvetlen befolyás mellett a romániai elitet igyekeztek egyfajta korabeli Erasmus-programban a Szovjetunióban is képezni. Az, aki 1948-tól járta az egyetemeket, kiválasztotta azt a kétezer megbízható diákot, aki szovjet egyetemeken tanulhatott tovább, KISZ-be szervezte őket, és irányította a kiutazásukat Kijevtől Leningrádig és Novoszibirszkig, az nem más volt, mint Ion Iliescu – villantotta fel a közelmúltunk egyik gyökerét a kutató.
Nicolae Ceauşescu és Ion Iliescu egy hatvanas évekbeli híradó felvételén, Andrei Ujică dokumentumfilmjéből
Az 1950-es években rengeteg szovjet-román vegyesvállalatot hoztak létre egyrészt azzal az indokkal, hogy Románia térítse meg a Szovjetuniónak a háborús tartozását, másrészt hogy a Szovjetunió így segíti Románia fejlesztését. Ezek a vegyesvállalatok román állami, illetve az államosítás után még magántulajdonban maradt cégekből alakultak. Traktorgyár, biztosító, bankok, légitársaság, hajózási társaság, építővállalat, vegyipari vállalat stb. működött vegyesvállalati rendszerben, sőt az első román kommunista filmek is így készültek.
Az ötvenes évek második felében már dübörgött az űkorszak, illetve az volt a kommunista vezetők sokat hangoztatott célja, hogy gazdasági mutatókban és fogyasztási cikkek olcsóságában, minőségében és mennyiségében le kell győzni a kapitalista országokat. A hatvanas évek elején és közepén évente 10-15 százalékkal növekedett Romániában a GDP és az ipari termelés, és kezdett kialakulni egyfajta kezdetleges fogyasztói kultúra természetesen megszorításokkal. 1968-ban indult be a Dacia gyár. Ez volt a konszolidáció a kutató szerint,
az embereket a hatalom nemcsak maga alá gyűrte, hanem el is fogadtatta magát.
Ebben jelentős szerepe volt a román nemzeti identitást erősítő propagandának is. 1961-től Románia már távolodott a Szovjetuniótól, ’63-’64-ben pedig kifejezett szembenállás kezdődött, 1968-ban pedig, amikor a kommunista tömb hadseregei lerohanták Csehszlovákiát, Ceaușescu kihasználta az alkalmat, és olyan népgyűlést tartott, ahol megalapozta saját legitimitását azzal a retorikával, hogy bármi áron megvédi az országot és annak szuverenitását.
A Nyugat előtt is legitimálta magát, 1969-ben ennek elismeréseként Romániába látogatott Richard Nixon amerikai elnök.
A konszolidáció alapvető formája, hogy már hosszabb időre tervezték a gazdasági folyamatokat, szakemberek segítségével, nem csak a pártaktivisták vettek részt a kidolgozásban és ismertetésben. A szakértők lojalitását jutalmazással nyerték el, teret kaptak a hatalom technikusai a beruházási, a humán és az információs erőforrások kezelésénél.
A szakértelem bevonásának eredménye volt az, hogy a nagy műtrágya-kombinát Marosvásárhelyre került, és nem a fejlesztésre kiszemelt területre Kelementelke és Balavásár között, illusztrálta a konszolidációt Gagyi József. A Marosvásárhely urbanizációját, gazdaságát, kultúráját, etnikai és társadalmi összetételét az 1960-as évektől alapvetően megváltoztató vállalatmonstrum helye azon dőlt el, hogy a gázüzemű vállalat működtetéséhez nem volt elég a Kisküküllő vízhozama, ezért a Maroshoz kellett közel telepíteni.
Mindebben a társadalomnak nem volt kezdmeményező szerepe,
az államot és a gazdaságot a centralizált és hierarchizált pártapparátus működtette. Megtervezte és megvalósította a specializációt, vagyis a hivatali, foglalkozásbeli, szervezeti szerepkülönbségeket, a tervgazdaságot a munka, a bérek, a termelés és fogyasztás, valamint a képzések szaványosításával.
Ennek kulturális megfelelői a felülről szervezett szabadidős tevékenységek voltak, a kultúrházak szabványprogramjai, ünnepek és fesztiválok. A tömegoktatással és az országos gyerek- és ifjúsági szervezetekkel standardizálta a szocializációt, az agitációval és propagandával a szellemi életet, ezzel a rendszer új társadalmi modellt akart teremteni. Az osztályharcos propaganda célja az volt, mint minden, kvázi teljhatalommal rendelkező rendszerben, hogy ellenséget és bűnbakot képezzen, illetve politikai egységet a velük szembeni fellépésben.
Szólásszabadság hiányában a társadalom demográfiai viselkedéssel válaszol
az ekkora mértékű beavatkozásokra, és fejezi ki, hogy elfogadja vagy nem a vezetők elképzeléseit, magyarázta a kutató, és számokkal igyekezett ezt alátámasztani.
A demográfiai átmenet a modernizációval együtt mindenhol lezajlott. Előtte sok gyermek születik és sok is hal meg, majd a higiéniai körülmények, egészségügyi ellátás javulásának, gyógyszerek elérhetőségének köszönhetően egyre több gyerek éri meg a felnőttkort, nő az átlagéletkor, gyarapszik a lakosság. Aztán egyre kevesebben születnek és nőnek fel, nekik maximális jólétet próbálnak biztosítani, csökken a természetes szaporulat, majd a népesség is.
Kolozsvár a ’60-as és ’70-es évek fordulóján | A kép forrása a Minerva Egyesület sajtófotó-archívuma
Ebbe a folyamatba az állam mindehol igyekszik keményen beavatkozni. 1949-ben Romániában 224 183 fő volt a természetes szaporulat, 1965-re ez 114 969 főre csökkent. 1966-ban nagyon szigorú, abortuszt tiltó törvényt hoztak, ennek eredményeként 1967-ben 527 764 fő születik, a természetes szaporulat pedig megháromszorozódik 1965-höz képest: 348 635 főre emelkedik.
1968 után azonban újra 300 ezer alá csökken, 1983-ban már csak 87 606, ez az 1990 előtti korszak legalacsonyabbja. 1990-ben volt Romániában a népességcsúcs, 23 206 720 fő volt a lakosság, a természetes szaporulat pedig 1992-ben vált mínuszba, 3462 fő volt a természetes fogyás, vagyis a születésekhez képest ennyivel többen hunytak el.
Eközben a számok még semmit sem mondanak a rengeteg ellenőrzésről és szenvedésről, amellyel az abortusztilalomnak érvényt szereztek – hangsúlyozta a kutató.
Az erőteljes iparosítás felduzzasztotta a városi lakosságot,
amelynek aránya 1975-ben 43,2%, 1985-ben éri el az 50 százalékot, és azóta se módosult jelentősen, jelenleg mintegy 55-56 százalék. Vajdahunyad lakossága 1948-66. között szinte megtízszereződik, de a 70 százaléka férfi volt, és ez nem járt problémák nélkül. 1990 után a nehézipar eltűnésével egész városok demográfiája omlott össze, az akkoriban 130 ezres lakosú Resicának most mintegy hatvanezer lakosa van.
Az ipari dolgozók száma csak a ’70-es évek végén haladja meg a mezőgazdaságban foglalkoztatottak számát, a paraszti Románia ekkor alakul át ipari termeléssel és szolgáltatásokkal foglalkozó országgá, összegezte a kutató. Az agrárfoglalkoztatottak jelenlegi, mintegy 28 százalékos arányával Románia vezeti az Európai Unióban a vidéken és mezőgazdaságból élő lakosság arányát.
Ugyanilyen ellentmondásos volt az út- vagy a villamoshálózat kiépítése is. Rengeteg autópályát terveztek a korszak végén, miközben az utak 40 százaléka kifejezetten rossz minőségű volt. Óriási vívmányként tekintettek a villamosításra, miközben azt a lakosság a sanyargatás újabb formájaként élte meg, mert minden családnak két havi fizetést kitevő összeggel kellett hozzájárulnia, és mivel ezt nehezen tudták begyűjteni, a villamosítás is nagyon lassan haladt főleg falusi környezetben.
Élelmiszerbőséget soha nem hozott ez a modernizáció, a látványát is legfeljebb ünnepekkor, és belföldi fogyasztási cikkekkel sem kényeztették el a lakosságot. Viszont élhető, vagy inkább kiszámítható életformát (minimális felhalmozási lehetőséggel) teremtettek a ’60-as évek közepétől a ’70-es évek közepéig, végéig.
A romániai modernizáció mindvégig ellentmondásos maradt,
amit a kutató Hunya Gábor közgazdász alapján foglalt össze:
- európai szinten állt az egy főre jutó élelmiszertermelés, de a lakosság táplálkozása gyenge, és jegyre kapta az alapvető élelmiszereket is;
- a két autógyár főleg hazai piacra termelt, de korlátozták a személygépkocsik használatát;
- hatalmas lakótelepek épülnek összekomfortos lakásokkal, de gyakran megvonták a vizet és a fűtést;
- ontotta a termékeit az óriási traktorgyár, de a mezőgazdaságban a kétkezi munkát és a szekerek használatát szorgalmazták;
- a termelés és a lakosság haszonélvezete a nyolcvanas években hihetetlenül eltávolodott egymástól:
- az ország harminc év gyorsított modernizáció után „demodernizációs” folyamaton ment keresztül.
Radikális kezdés után az ország modernizációja mégsem lett egységes, sem visszavonhatatlan, az egymással párhuzamosan futó vagy épp egymásnak keresztbe tevő folyamatok abszurditása több generáció alapélménye maradt, zárta előadását Gagyi József.
A korszak politikai változásairól Stefano Bottoni beszél majd, ha a két hónapnyi szünet után ősszel újraindul Az erdélyi magyarság 100 éve sorozat.