Mit keresnek a diákjaink egy (szabaduló)szobában Ceaușescuval?

Kulákleszármazott vagyok. Aki kicsit is ismeri (nem is feltétlenül saját tapasztalatból) az előző rendszer szörnyűségeit, az pontosan tudja, miről beszélek. Nagyanyám elmesélte egyszer, hogy még ma is összerándul a gyomra, ha visszaemlékszik rá, hogyan vezették ki annak idején vagyonújraosztás, államosítás címén az elvtársak az utolsó borjút is az udvarukról, hogyan söpörték le a padlásról az utolsó szem búzát.

Ez csak egyetlen történet a sok közül, amely megmutatja az előző rendszer igazi, kegyetlen arcát. A szocialista elvek, az alapgondolatok szuperül hangzanak: egyenlőség, igazságosság, senki ne szenvedjen hiányt az alap dolgokból, de senki ne is halmozza a forrásokat mások kárára.

A szocialista ideológia ugyanis egy utópia, ami többek között abból indul ki, hogy az ember jó, és minden körülmények között jóra, igazságosságra törekszik.

A valóság azonban erre minduntalan rácáfol.

Mindig lesznek korrupt, gátlástalan emberek, akik akármilyen rendszerben a húsosfazék közelébe fognak törekedni, és – éppen azért, mert gátlástalanok – oda is fognak férkőzni bármi áron,

Éppen ezért olyan meglepő, hogy a legutóbbi felmérés szerint a kommunista nosztalgia minden eddiginél nagyobb mértékben van jelen: a felnőtt lakosság több mint fele, 55,8 százaléka gondolja azt, hogy a kommunista rendszer inkább jó volt mint rossz (mindössze 34,5% szerint volt rossz), 48,4% pedig úgy véli, hogy a kommunizmusban jobban lehetett élni, mint ma.

Bár a kommunista nosztalgia főleg az idősekre jellemző (holott nekik személyes tapasztalataik is vannak az előző rendszerről – igaz, a rossz emlékek hamar elhalványulnak), azért az is aggasztó, hogy a fiatalabbak (18–29 évesek) 45 százaléka is inkább pozitívan tekint a kommunizmusra, mintsem negatívan.

Bár a 18 év alattiak nem vettek részt a felmérésben, minden jel arra mutat, hogy körükben is jelentősen pozitívabb kép él a kommunizmusról, mint kellene.

– idézhetnénk az elcsépelt frázist George Santayana filozófustól. Lamentálhatnánk azon is egy sort, hogy lám-lám, a történelem ciklikusan ismétli önmagát, hogy nem vagyunk képesek tanulni a történelemből, mert ebben a rövid kis életünkben nekünk magunknak kell elkövetnünk ugyanazokat a hibákat, és mire rádöbbenünk, hogy mit is tettünk, addigra késő lesz.

De az egész téma most egy érdekes ötlet miatt került elém, és ezáltal az Olvasó elé (újra).

a diktatúra igazi világába, ahol bizony sokszor kellett erkölcsileg nagyon is megkérdőjelezhető döntéseket hozni, ha az ember túl akart élni.

A 100% Playground Egyesület által létrehozott Szabadulás a múltból nevű projekt öt fizikai állomáson és két VR-jeleneten keresztül mutatja meg a diktatúra hétköznapi életre gyakorolt hatását azoknak, akiknek semmilyen saját tapasztalatuk nincs erről,

A szabadulószoba állomásai szemléletesen mutatják meg nekik azokat a dilemmákat, amiket akkor gyakran megéltek az emberek: megismerik az előző rendszer hiányosságait, abszurditását, igazságtalanságait, szembesülnek a cenzúrával és az állandó veszélyérzettel, az erkölcsi dilemmákkal („lopjak vagy vagy ne lopjak?”). Végül a résztvevők a legnyomasztóbb dilemmával is szembekerülnek:

Amikor az internet elkezdett széles körben elérhetővé válni, az gondoltuk, hogy innentől kezdve egy sokkal intelligensebb világban fogunk élni, hiszen az információ bárki számára könnyen hozzáférhető lesz.

Az álhírek, a manipulációk, a különféle propagandák, a hazugság soha nem tapasztalt mennyiségben áramlanak felénk.

Ennek köszönhető (a nemtörődömség, a felületesség mellett), hogy a felnőtt romániai lakosság 66 százaléka (!) ma – három és fél évtizeddel a rendszerváltás után – úgy gondolja, hogy Nicolae Ceaușescu fasza kis államférfi, jó vezető volt. Számottevő többségről beszélünk, ez pedig kétségessé teszi, hogy valaha is kijutunk ebből a múltnak nevezett szabadulószobából.

Ezért fontosak az ilyen kezdeményezések…