A mi korunk nem kedvez a történelmi regényeknek, de remélhetőleg lesz még a műfajnak reneszánsza – ezzel a nem mindenki által osztott véleménnyel vezette fel Jakabffy Tamás szerkesztő azt az irodalmi délutánt (és részben az alig megkezdődött 8. Kolozsvári Ünnepi Könyvhetet), amelyen Lászlóffy Aladár posztumusz megjelent regényét mutatták be Magyarország kolozsvári főkonzulátusán. Beszélgetőtársa, László Noémi költő nem látja ennyire borúsan a helyzetet, mint mondta, angol nyelvterületen kifejezetten nagy népszerűségnek örvend a történelmi regény, de a mai magyar irodalomban is jelen van a műfaj, elég ha például Péterfy Gergely Kazinczy-regényének, a Kitömött barbárnak a sikerére gondolunk.
Az asztalnál: Karácsonyi Zsolt, Jakabffy Tamás, László Noémi és Mile Lajos főkonzul|Fotók: Bethlendi Tamás
De nevezhető-e egyáltalán történelmi regénynek a Dühöng a déli szél? – merült fel a kérdés. A mű – amit a kilenc éve elhunyt költő, író eredetileg egy pályázatra írt 1999-ben, de aztán fiókban maradt – a Kriterion könyvkiadó történelmi regényeket felvonultató sorozatában jelent meg ugyan, témájában pedig kétségtelenül kötődik Kolozsvár nagy szülöttének és családjának korához, de kilóg a „szabványos” történelmi regények sorából. Lászlóffy Aladár – akit László Noémi, teljes joggal egyébként, „két lábon járó enciklopédiának” nevezett – nem tartja be az időrendet, az egyenes vonalú, eleje-közepe-vége típusú történetvezetést és általában semmit, amit egy hagyományos történelmi regénytől elvárna az ember.
Jakabffy megfogalmazása szerint az író „tág látószögű objektívvel” nézi a vizsgált történelmi korszakot, a Hunyadiak korát, vagyis a könyv meglehetősen szerteágazó, rengeteg szálat, eseményt, adatot felölelő, nemzedékeken átívelő epikai mű, amelyben nincs egy koherens, központi szál, nincs következetes nézőpont, változik az elbeszélő személye, maga az elbeszélés pedig „foltokból áll”, montázsszerűen építkezik (még a patchwork kifejezés is elhangzik ehelyt).
A regény négy nagy fejezetből áll, a Hunyadi-família tagjainak sorrendjében, kicsit utalva az evangéliumok szerkezetére is: János könyve, Erzsébet könyve, László könyve és Mátyás könyve – de persze ez is megtévesztő kicsit, mert bár klasszikus értelemben vett főhőse nincsen, a „zilált szöveghalmaz” középpontjában mégis a törökverő Hunyadi János, Mátyás apja áll, a történetet az ő személyisége tartja össze leginkább.
És hát van mit összetartani: Lászlóffy nemcsak hatalmas adatmennyiséget halmoz fel művében, de a kor sikamlós helyzetekkel, intrikákkal, árulásokkal, viszálykodással terhes légkörét is nagy erővel ábrázolja, nem ódzkodva a történelmi anekdotáktól, pletykáktól sem. Néhol egyenesen bennfenteskedik, csak vázlatosan utal olyan eseményekre, szituációkra, amelyekről feltételezi, hogy az olvasónak tudnia kéne róluk – de, amint az elhangzott, az olvasó sajnos nem mindig olyan okos és tájékozott, mint a szerző feltételezi. Tudták például, hogy Hunyadi Jánosnak állítólag volt egy féltestvére, akit szintén Jánosnak hívtak, mivel a törökverő hős – hogy is fogalmazzunk szépen – balkézről született? Vagy hogy a Hunyadi-fiúk dajkája ellopta a magyar koronát? Vagy hogy a korban bevett szokás volt, hogy a csatákban valamelyik hű vitézt öltöztették be a király ruháiba az ellenség megtévesztése végett?
Lászlóffy óvakodott attól, hogy a regényben szerepeltetett történelmi alakokat egyoldalúan – túl pozitívan vagy túl negatívan – rajzolja meg: a hősök összetett jellemek, erényekkel és gyarlóságokkal egyaránt. Az emberi jellemvonások és viszonyok szempontjából a Hunyadiak idealizált kora nem különbözik sokban a mi korunktól, ezért – ahogyan H. Szabó Gyula, a Kriterion igazgatója fogalmazott – a Dühöng a déli szél, „történelmi” jellege mellett nagyon is a mai olvasónak, a huszonegyedik századnak szóló mű.