Miért nincs teleszórva Románia Mátyás-szobrokkal?

575 évvel ezelőtt született Hunyadi Mátyás. A múlt hét végén lezajlott a születésnapi rendezvénysor Kolozsvárott, a király szülővárosában, ezzel kezdetét vette a Mátyás-emlékév. Ott voltunk a szombati fáklyás menetelésen. Álltunk a Főtéren. Román emberek is. Lehet, hogy Mátyás király történelmi figurája vitatható. Lehet, hogy – amint azt egyesek állítják – a király pont olyan nemes rabló volt, mint a többi korabeli uralkodó, csak talán sikeresebb. Vitassák is, ez a történészek dolga.

Itt viszont inkább arról van szó, hogy ez az ember szimbólummá vált.

Akkor is, ha korcsolyapálya-hiszti van körülötte. Akkor is, ha leöntik festékkel. Akkor is, ha letörik a szoborcsoport egyik alakjának sarkantyúját. Akkor is, ha mindenféle törvényt áthágva táblát aggatnak rá. És úgy tűnik, nem csak a magyarok számára. Azok a románok, akik ott voltak a téren, nem vitatkozni jöttek. Feltehetően ők is a magukénak érezték az igazságos király jelképét.

A hivatásos román történetírás is a bizonyos értelemben magáénak érzi Hunyadi Mátyás alakját. Ez világosan kiderül, ha másból nem, azokból a szövegekből, amelyeket a témában írtak. Itt van például

Ioan-Aurel Pop, aki Románia egyik legrangosabb és legelismertebb egyetemének rector magnificusa

(a Babeș-Bolyai Tudományegyetemről van szó), a Román Tudományos Akadémia tagja, jeles történész, satöbbi. És aki többek közt olyanokat mond, hogy egyes magyar vezetők Magyarországgá akarják változtatni Erdélyt, meg hogy aki nem ismeri el Románia nemzeti ünnepét, az nem élhet Romániában, meg hogy a magyarok etnikai enklávét akarnak a szuverén, egységes és oszthatatlan Románia területén, meg hogy Lucian Boia, a román nacionalista történelmi mitológia következetes dekonstruktőre, aki többek közt nem röstelli kijelenteni, hogy egy szuverén, egységes és oszthatatlan nemzetállam is lehet föderáció, nem egyéb történelemhamisítónál, és a sor, higgyék el, hosszú. Ja, a rektor úr nem érzi zsenánsnak, hogy olyan helyeken közöljön, mint a nem éppen magyarbarát Făclia, és az sem jelent neki gondot, hogy bemutassa a szélsőséges Napoca News szerkesztőjének, Ionuț Țenének a könyvét, aki civilben szintén történész. Persze mindez a rektor úr szíve-joga. Csak akkor nem értem, miért háborog, ha a magyarok autonómiáról beszélnek.

Tehát, a rektor úr egy 2008-as tanulmányban igen hosszan és körülményesen (persze, ez a tudományos szöveg egyik jellemzője) azt ecseteli,

miért nem helyes, ha románul Mateinek vagy Mátyásnak nevezik a királyt, és miért helyes a Matia.

Ebben egyébként igaza is van. Matei, az bizony Máté. És Mátyás, az bizony magyar. És ha a román nyelvben létezik a Matia, miért is ne nevezhetnék így a jó románok a jó királyt? A tanulmányban Pop mester alaposan kitér arra is, hogy Hunyadi Mátyás lényegében román. Hivatkozik Bonfinire, hivatkozik ő mindenre, amit csak előtalált. És ez is rendben van, főleg, ha így van. Ha a románoknak így könnyebb azonosulni az Erdély fővárosának főterén álló jelképpel, ám legyen.

Az a bizonyos tábla – amelyet 1992-ben Gheorghe Funar polgármestersége alatt biggyesztettek a szobortalapzatra, aztán a szobor felújítása után 2010-ben nem helyeztek vissza, de máig zavaros körülmények közt mégis visszakerült a szobor elé – azonban arra utal, hogy a románok egy része mégsem érzi annyira a magáénak a királyi jelképet. Emlékeztetőül, Nicolae Iorga román történész táblára rótt szövege: „A csatában győzedelmes volt, csak saját nemzetétől szenvedett vereséget Moldvabányán, amikor a győzhetetlen Moldva ellen indult.” Mert, ugye,

nehéz elképzelni egy csatavesztőt diadalmas szimbólumként.

De azt is megkérdezhetném: vajon miért van az, hogy – például Vitéz Mihály mintájára – nincs teleszórva egész Románia Mátyás-szobrokkal? Valószínűleg azért, mert Vitéz Mihály alaposan eltorzított figurája tud szimbólumként működni a románok számára. Mátyás király figurája (amely történelmi szempontból szintén torz) viszont nem tud. 

Akkor viszont adódik a kérdés: mit kerestek a románok a magyar Mátyás-ünnepen? Miccs nem volt, sör sem. Hideg viszont igen. Az az érzésem, Erdélyben megvan az úgynevezett történelmi megbékélés lehetősége. Emberek, közösségek, mentalitások okozzák, akik, amelyek vírusként működnek. Most már csak a híres egyetemek hírhedt rektoraival és hasonlókkal kellene kezdeni valamit. Ha lehet.