Sokánt!
Szerző: Lucian Ionescu
2017. augusztus 12. szombat, 12:04
Ioan-Aurel Popnak, a kolozsvári BBTE rektorának ismét alaposan elgurult a gyógyszere.

100 évvel ezelőtt több mint 100.000 ember tartott Erdély minden szegletéből Gyulafehérvárra, hogy tanúja legyen annak, amint beteljesül Románia történelmének legjelentősebb aktusa. A románok lelkesen és hazaszeretettől áthatott szívvel érkeztek, hogy összefogjanak egy egységes országért. A román népnek az első világháború után sikerült kihasználnia az európai népek felszabadítási mozgalmát és a „Gyulafehérvári Nemzetgyűlés Határozatában” szentesítette saját felszabadítását és egyesülését. Azok, akik saját szemükkel látták ennek a több évszázados államnak a beteljesülését, a szabadság borzongását a szívükben hordva pusztultak el, a következő nemzedékek számára pedig

az 1918-as Egyesülés szép történelemleckévé vált,

melynek előnyeit – a románok és más erdélyi etnikumok szabadsága és nemzeti identitásának védelme – néha nem értékelve élvezzük.

Megtiszteltetés volt, hogy Ioan-Aurel Pop akadémikussal és egyetemi professzorral és doktorral, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem rektorával beszélgethettem arról, milyennek látják egy évszázaddal később azt a momentumot azok, akik egy olyan Románia határain belül éltek, melyért sok százezren áldozták fel magukat. Mielőtt elmerülnénk a vele készült interjúban, meg kell említeni, hogy prof. dr. Ioan-Aurel Pop történész, akadémikus, egyetemi professzor, a Nemzetközi Történelemtudományi Bizottság Nemzetközi Kapcsolatok Történelme Részleg tagja, a Romániai Történészek Nemzeti Bizottságának alelnöke és Egyetemi Címeket és Okleveleket Tanúsító Országos Tanács (CNATDCU) tagja.

Több könyv szerzője, melyek közül megemlítjük a Românii şi maghiarii în secolele IX-XIV. Geneza statului medieval în Transilvania, ed. I-a şi a II-a (Románok és magyarok a IX-XIV. századokban. A középkori állam születése Erdélyben. I. és II. kiadás – a szerk.), Istoria Transilvaniei (vol. I., până la 1541) (Erdély történelme - I. köt., 1541-ig), Istoria Transilvaniei (vol. II, de la 1542 până la 1711) (Erdély történelme – II. kötet, 1542-től 1711-ig) és Istoria României – Compediu (Románia történelme – Összefoglalás).

Már régebb óta figyelem, hogy azok, akik a magyar kisebbségnek adandó autonómiát támogatják, követeléseik alátámasztására a Gyulafehérvári Nagy Nemzetgyűlés NYILATKOZATÁRA hivatkoznak. Mit kellene ezekre a követelésekre válaszolnia egy román történésznek, kultúrembernek?

Kezdetnek minden olvasójukat arra szeretném emlékeztetni, hogy demokratikus társadalomban élünk (mely – e pillanatban – demokratikusabb, mint Románia egyes nyugati vagy északnyugati szomszédainak társadalmai), melyet nehezen, emberi áldozatokkal építettünk fel és melyet minden áron meg kell védenünk. Márpedig egy demokratikus társadalomban a gondolat-, a lelkiismeretszabadság, a petíciós jog és más hasonlók nemcsak megengedettek, de az alkotmány egyenesen szavatolja azokat. Ezért a magyar vezetőknek is megengedett, hogy bármit kérjenek Romániában! Egy feltétellel:

kéréseiknek be kell illeszkedniük a Romániának nevezett állam demokratikus jogrendjébe

és az Európai Unió szabályozásainak kereteibe. Ebben a szellemben viszont a romániai magyar közösség egyes szervezetei által kért autonómiának semmi köze sincs a demokráciához és a Gyulafehérvári Nagy Nemzetgyűlés Határozatához sem. Nézzük meg, miért!

Először is, a magyar vezetők által (érdekvezérelt és módosított) autonómia kifejezést a kérdéses Határozat szövege egyetlen alkalommal tartalmazza, nevezetesen a II. cikkelyben: „A nemzetgyűlés a fent említett területeknek (Erdély, Bánság és Partium – a Partiumról, vagy „magyar Részekről”, abban az értelemben, hogy ezek a Magyarország felé eső románok által lakott területek voltak, vagyis a Körösvidékről, Szatmárról, Máramarosról, Szolnokról, Ungról, Beregről, Ugocsáról és a többiről van szó) ideiglenes autonómiát biztosít az általános népszavazással választott alkotmányozó testület összegyűléséig.” Mint látható, a többségében románok által lakott, Romániával egyesült területekről van szó (kb. 100.000 négyzetkilométer), egységesen kezelt területekről. Másodsorban, a Gyűlés még e területeknek is csak ideiglenes autonómiát adott, annak az egyetemes szavazással megválasztott gyűlésnek az összejöveteléig, melynek feladata új alkotmányt adni a Román Királyságnak. Mindezeket a rendelkezéseket szigorúan betartották, Erdély pedig a Bánsággal és a nyugati Részekkel együtt végleg, bármiféle autonómia nélkül, csak a jelzett feltételek teljesítését követően tagozódott be Romániába. A december 1-i Határozatot bírálók „megfeledkeznek” egy lényeges ügyről, nevezetesen az egyesülés „elrendeléséről”. A dokumentumnak pontosan a szóban forgó románok és az említett területek Romániával való egyesülése a kulcseleme! Ezt az egyesülést pedig a demokratikusan megválasztott és az összes szóban forgó románokat képviselő hivatalos dokumentumokkal („megbízó levelekkel”) rendelkező 1228 küldött „rendelte el”. Márpedig

a romániai magyar kisebbség, az összes többi kisebbséggel ellentétben, sohasem ismerte el explicit, globális és hivatalos módon a Nagy Egyesülést.

Ebből kell kiindulni.

Miként hivatkozhatnál a gyulafehérvári dokumentumba foglalt bizonyos kijelentésekre, elvekre, jogokra, ha te nem ismered el annak az okiratnak a lényegét, amiről itt írunk? De még így is, a szóban forgó elvek, józan, helyes és tárgyilagos elemzése esetén teljesen másról beszélnek, mint magyaroknak nyújtott autonómiáról. Ezekre néha tudatlanságból, máskor szándékosan hivatkoznak, tudva, hogy kevés román olvassa ma már azokat, vagy ha igen, még kevesebben tudják helyesen értelmezni őket. Marius Diaconescu kollégám nem olyan rég helyesen és közérthetően elmagyarázta ezeket a gyulafehérvári elvek kiforgatásával kapcsolatos dolgokat.

Ezeket különben intenzíven felhasználták a Tusnádfürdői Nyári Egyetemen is annak bizonyítására, hogy az önrendelkezésre vonatkozó magyar követelések, a román állam jövője, Nagy-Románia centenáriuma a Gyulafehérvári Nyilatkozatban szereplő állítások megvalósulásához kötődnek. Kérjük, hogy professzorként és románként is mondja el véleményét.

Ezeket az „elveket” a magyar nyári táborokban nem a magyar nemzet és nem a romániai magyar kisebbség javára, hanem a kedélyek felszítására használják fel. Bármelyik román értelmiséginek gondosan el kell olvasnia a Nagy Nemzetgyűlés Határozatot és magának kell megítélnie azt. Az említett gyűlés – az Egyesülés ünnepélyes elrendelése után – a következő alapvető elveket határozta meg: „teljes nemzeti szabadság minden együttélő népnek”, „egyenlő jogok és teljes autonóm vallásszabadság az állam minden felekezete számára”. A „teljes nemzeti szabadságot” egyértelműen, párhuzamos értelmezések lehetősége nélkül határozták meg és az a Határozat szerzői számára az „együttélő népek” jogát jelentette arra, hogy „saját nyelvükön részesüljenek oktatásban, közigazgatásban és ítélkezésben”, „képviselettel rendelkezzenek – Románia – törvényhozó testületeiben”, valamint az ország kormányzásában. Mit lehet elmondani ezekkel az elvekkel kapcsolatosan?

A romániai magyarok a saját nyelvükön részesülnek „oktatásban”,

ingyenesen és gyakran állami ösztöndíjjal óvodától a doktori címig és a posztgraduális képzésekig. Nincs, például, olyan magyarok által kért felsőoktatási program, amit ne engedélyeztek volna az állam szakirányú szervei. Ennek feltétele a legnagylelkűbb Európában: legalább tízen kell jelentkezzenek arra a szakra. De a pozitív diszkrimináció szellemében 7-8 hallgatóval is engedélyeznek szakokat. Következésképpen 10 ilyenfajta tanulmányokra jelentkező hallgató számára Romániában kb. 20 magyar professzort fizetnek. Ha pedig nincs 10 jelentkező ilyenfajta tanulmányokra, akkor Magyarországról hoznak fiatalokat, akik az európai szabályozások szellemében Romániában tanulnak, magyarul, a román állam költségvetéséből fenntartott helyeken!

Sőt: egy magyarul tanuló hallgató kétszeres finanszírozást kap az államtól (egy németül tanuló pedig 2,5-szerest) a románul tanulóhoz képest. Az 1918 utáni Romániában sohasem állították le a minden fokú magyar nyelvű oktatási rendszert, csak korlátozták a nacionalista kommunizmus korszakában (a XX. század 80-as éveiben). Következésképpen ma elég sok romániai magyar nem beszéli jól (vagy nem beszéli egyáltalán) az ország hivatalos nyelvét és képtelen beilleszkedni a román közösségbe (miközben a legfrissebb népszámlálás szerint a román etnikumúak adják a lakosság csaknem 90 százalékát). Márpedig a romániai magyaroknak lehetőségük van tökéletesen kétnyelvűnek lenni és bármilyen tisztséget betölteni, bárhol az országban, lekörözve a román etnikumúakat. Egyes magyar vezetők káros politikája miatt, sajnos, ez a lehetőség elvész, nem hasznosul.

A saját nyelvű közigazgatással ugyanez a helyzet:

a magyarok mindenhol az országban az arányuknak megfelelően jelen vannak a közigazgatásban,

azokban a falvakban, községekben, városokban, megyei jogú városokban pedig, ahol többségben vannak, a közigazgatás gyakorlatilag magyar, magyar nyelven zajlik. Az „ítélkezés” a magyar többségű területeken gyakran magyar bírókkal és törvényszéki jegyzőkkel zajlik. Amikor arra szükség van, a román állam tolmácsokat biztosít. Következésképpen bármelyik peres fél, tanú stb. korlátozás nélkül magyarul beszélhet a bíróság előtt. Van értelme a többiről is beszélni? A magyaroknak a két háború közötti időszakban, akárcsak a többi kisebbségnek, parlamenti képviselettel rendelkező saját pártjaik voltak. Amikor pedig nem voltak, akkor már minden pártot felszámoltak, a románokat is (1938-tól 1944-ig). A kommunizmus alatt Erdélyt nagyjából 1950-ig, 1953-ig a magyarok vezették, aztán folyamatosan jelen voltak Románia vezetésében, minden központi szervben, az arányuknak megfelelően, sőt azt meghaladó mértékben. A magyarok most folyamatosan részt vesznek a kormányzásban, még akkor is, amikor nem alkotnak koalíciót egy többségi párttal. A Képviselőházban és a Szenátusban nem volt egyetlen törvényhozási ciklus sem magyar képviselők és szenátorok nélkül, méghozzá a választás útján elértnél nagyobb arányban. Nincs olyan, úgy-ahogy fontos országos jellegű intézmény, ahol ne lenne jelen a magyar pártok egy vagy több képviselője, a Román Nemzeti Banktól a Román Kulturális Intézetig.

Igaz, hogy a hivatkozott dokumentumban még egy helyen használják az autonómia szót (pontosabban, mint láthattuk, az „autonóm” melléknevet), nevezetesen a III. cikkelyben, ahol „az állam minden felekezete számára” biztosított „teljes autonóm vallásszabadságról” beszélnek. De itt nyilvánvalóan vallásról, felekezetekről van szó és nemcsak a magyarokéról (kálvinista, erdélyi római katolikus, unitárius és a többi), hanem az összesről. Következésképpen az 1918. december 1-i gyulafehérvári dokumentumban sehol sincs szó valamelyik kisebbségnek (vagy akkori szóhasználattal „együttélő népnek”) biztosított (területi, kulturális, regionális, jogi, közigazgatási, politikai és a többi) autonómiáról, hanem a már említett értelmezésű „teljes nemzeti szabadságról”, nevezetesen arról a jogról beszélnek, hogy saját nyelvükön részesüljenek oktatásban, közigazgatásban, ítélkezésben, képviselőik legyenek a kormányban, a parlamentben és így tovább. Márpedig ezek megvalósultak és nap mint nap megvalósulnak. Természetesen, ma sincs – mint bármely emberi dologban – tökéletesség! Egy magyar sohasem fogja magát úgy érezni Romániában, mint Magyarországon, az „anyaországban”, ahogy azt egyesek nevezni szeretik.

Az a baj, hogy egyes magyar vezetők Magyarországgá akarják változtatni Erdélyt

(ahogy azt hajdanán illuzórikusan hitték), ami már nem lehetséges. Ezért jobb lenne, ha mindnyájan egy új Románia hatékony és becsületes felépítésére összpontosítanánk energiánkat az Európai Unió keretében és nem kellene középkori nosztalgiákat kergetni, mint amilyen „Székelyföld autonómiája”! Egyes magyar vezetők és román állampolgárok pedig szabadok abban, hogy ne szeressék Romániát, de törvényi kötelességük tisztelni azt. Különben összetűzésbe kerülnek a törvénnyel.

Vajon, ha a Nyilatkozatot elfogadó Nagygyűlés nyomán létrehozott állam ellen harcolsz, akkor hivatkozhatsz még rá, hogy többletjogokat követelj? Egyes magyar vezetők az 1918 után egyesült román állam ellen harcoltak a hadseregükkel (Székely Hadosztály), a két világháború közötti romániai pártjukkal és Magyarország propagandájával.

Ismétlem: a magyarok közösségként sohasem ismerték el Erdély egyesülését Romániával, explicit, egyértelmű módon, ahogy azt a szászok, a svábok, az ukránok, a romák stb. tették (a nem-magyar kisebbségek közül csak a szászok esetében volt jelentősebb állásfoglalás ebben a kérdésben és az sem volt egyértelműen románpárti – ld. itt –, az ukránokról és főleg a romákról nincs értékelhető adat – a szerk.). Mit jelent ez? Ez az Erdély lakosságának abszolút többsége által az akkor hatályos nemzetközi jog összes rendelkezésével összhangban lévő és az 1919–1920-as Párizsi Békekonferencia által igazolt, majd az 1989 előtti és utáni más nemzetközi jogi értékű dokumentumok által elismert 1946–1947-es Békekonferencia által újra igazolt 1918. december 1-i „rendelet” el nem fogadását jelenti. Ebben az esetben az ezt a hozzáállást támogató magyar közösségi vezetők (nem minden magyar!) nemcsak a román, hanem a nemzetközi törvényeken is kívülre helyezik magukat és

nincs joguk egy olyan dokumentumra hivatkozni, melyet lényegében nem fogadnak el.

Más szóval, a gyulafehérvári gyűlés határozatából nem emelheted ki csak azokat a részeket, melyek nem felelnek meg neked! De a magyar vezetők még így is, a pro domo érvelésükben is – mint látható volt – tévednek: a kérdéses nyilatkozat, melynek csak az Egyesülés tekintetében van törvényereje, sehol sem tartalmaz autonómiát az erdélyi etnikai kisebbségek számára…

Az AEÁ-ban, ha kilépsz a törvény ernyője alól, ahogy egyes magyar vezetők kiléptek a Nyilatkozat ernyője alól, amikor úgy döntöttek, hogy harcba lépnek az újonnan létrehozott román állam szétszakításáért, akkor a törvény többé nem véd meg, sőt veszélyforrásnak tekint. Mi a véleménye erről az érvről? Jogos, vagy ha nem, akkor melyek lennének az árnyalatok?

Románia nem Amerika és Európa sem egyenlő az AEÁ-val! Európának erős történelmi hagyományai vannak, melyeken nem lehet könnyen és kockázatmentesen túllépni. A magyarokat évszázadokon keresztül „domináns, nemesi, felsőbbrendű” nemzetként nevelték, „a Kárpát-medence civilizátorainak” mondták őket, ahol a hajdani kisebbségeknek (románoknak, szlovákoknak, horvátoknak, ruténeknek, szerbeknek stb.) örökre hálásaknak kellett volna lenniük, azonosulniuk kellett volna a magyarok nyelvével és kultúrájával, el kellett volna fogadniuk azt a „nagy megtiszteltetést”, hogy asszimilálódhatnak ebbe a „nagylelkű magyar nemzetbe”. Márpedig a kérdéses nemzetek szintén életre keltek, majd követelték és – ahogy az természetes is – megszerezték a jogaikat. Ezért meg kell érteni és udvariassággal, nagylelkűséggel, sőt akár pozitív diszkriminációval is kell kezelni a bizonyos magyar körökben még mindig létező mérhetetlen gőgöt, amit az „ezeréves” uralkodói mentalitás táplál. Az állam által megtett bármilyen kemény lépést hangsúlyosabban érez meg egy kisebbség, vagy a kisebbségekhez tartozó egyes egyedek. Persze,

egy jól szervezett és erős állam tökéletes rendet teremthetne és példásan megbüntethetne bármilyen törvénysértést,

a kisebbségeket is beleértve, ahogy azt Magyarország, Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Ukrajna és mások teszik. De egyrészről Románia nem egy jól szervezett állam, másrészről egy ilyenfajta, erőből való fellépés nem hozná a tisztességes románok által elvárt eredményeket (legalábbis nem a magyar kisebbség esetében). Ez nem azt jelenti, hogy a román államnak nem kell küzdenie az összes hatályos törvény tiszteletben tartásáért.

Lehet-e a Nagy Nemzetgyűlésre hivatkozni, ha azt nem ratifikálta Románia Parlamentje? Vagy Bukarest is ekként fogadta el?

Románia Parlamentjének nem kellett ratifikálnia a gyulafehérvári dokumentumot! Románia tudomásul vette az említett határozatot és törvényerővel ruházta fel az abba foglalt rendeletet. A határozat egyetlen törvényerejű döntése pedig a románok és az általuk lakott (hajdanán Ausztria-Magyarországhoz tartozó) területek egyesülése volt Romániával, ez a döntés pedig a bukaresti Parlamentben is törvény lett. A többi elv, elgondolás, ajánlás, célkitűzés és más hasonló dolog volt, melyek egy álomszerű, ideális demokratikus társadalomban alkalmazhatók. A románok nem akartak elnyomottakból elnyomókká válni, ezt pedig – amennyire az emberileg lehetséges volt – be is tartották. Az erdélyi magyarok, természetesen, nem érezhették magukat úgy a Román Királyságban és aztán Romániában, mint a „történelmi Magyarországon”, melyben a diszkrimináció államelv volt. De ezen túlmenően

fel kell számolnunk azt a káros legendát, hogy a Gyulafehérvári Határozat magában hordozná a magyarok és/vagy a többi kisebbség (területi, vagy bármilyen másfajta) autonómiájának elvét

és hogy a román állam nem ismert el és alkalmazott egy ilyenfajta elvet. Ez egy belemagyarázás, ami nem tesz mást, csak zavart, egyet nem értést, hazugságot, sőt etnikai gyűlöletet kelt.

Mi a véleménye Románia centenáriumi készülődéseinek stádiumáról?

Ez a „stádium” egyszerűen nem létezik! Egy zagyvaság volt az egész az elejétől kezdve (a Nagy Egyesülés Centenáriumának szentelt Főosztály 2016-os létrehozásától) egészen a végéig (ennek a szervnek a Művelődésügyi Minisztériumon belüli 2017-es eltemetéséig, ahol igazgatóság lett, vagy valami ilyesmi). Ki érthet ebből még bármit is? Azt hiszem, hogy a hatóságok vagy nem tulajdonítanak semmilyen jelentőséget a Centenáriumnak, elavult, irreleváns, a „krónikák porához” méltó akciónak tekintik, vagy ezen a téren sem képesek semmire (ahogy az autópályák, a vasút, az oktatás, az egészségügy és a többi esetében sem). Ez nem azt jelenti, hogy az összes román tehetetlen vagy műveletlen, és semmit sem tesz a Nagy Egyesülés Centenáriuma ügyében. Legalábbis „Erdélyben, a Bánságban és a nyugati Részeken” tisztességgel készülünk az eseményre, ahogy az tisztességes házaknál szokás. (Tudom, hogy miként készülődnek az 1918-ban Főnix-madárként feltámadt Lengyelországban, vagy Csehországban, Szlovákiában, Horvátországban, Litvániában, Lettországban, Észtországban és így tovább.) Mindezek a közép-kelet-európai népek és országok 1918-ban támadtak fel újra és természetes dolog, ha felidézik történelmüknek azokat a meghatározó pillanatait. Annál inkább „felelőtlenek, kihívók és észbontók” (Mircea M. Morariu szavaival élve) egyes magyar vezetők, például Kelemen Hunor rendszeresen tett kijelentései, akik nem tesznek mást, csak azt igazolják, hogy

egyes magyarok (hatóságok, szervezetek és személyek) részéről létezik egy információs háború a románok és Románia ellen.

Kelemen úr hajdani uralkodói arroganciával arra emlékeztet bennünket, hogy a magyarok ezer éve vannak itt, míg a románok csak száz éve, megfeledkezve arról, hogy éppen ezért a mérhetetlen büszkeségért, ezért a dominanciavágyért és minden áron való uralkodásért vesztették el a nagy Magyarországot. Az ilyenfajta erdélyi és nemcsak erdélyi magyar vezetők megfeledkeznek arról, hogy vége van annak, amikor minden román szolga volt, hogy a románok feltámadtak és demokráciára ébredtek, hogy békében akarnak élni a velük együtt élőkkel, nem kérdezve többet állandóan, hogy ki volt az első és ki volt erősebb. Mindenesetre Románia egységes, szuverén és független államként való elismerése nélkül – már amennyire valóságosak lehetnek ma ezek a jellemzők – nincs lehetőség kiegyezésre. Miért nem állnak elő a magyarok egy egyetértési és együttműködési stratégiával, nagylelkű valóságok felépítésére vonatkozó nagylelkű elgondolásokkal, jó szavakkal és dicséretekkel akkor, amikor indokolt? Számukra Románia egy katasztrófa és egyetlen bűne van, mégpedig az, hogy létezik, a románok pedig arra születtek, hogy szolgák legyenek és a „Kárpát-medence civilizátoraira” hallgassanak, ahogy nem olyan rég még mondták és írták. Kelemen úrnak, hiszen meghatározó politikus, ismernie kellene a tömegek pszichológiáját és nem kellene állandóan feszítenie a húrt, a román néppel szembeni lenéző nyilatkozatokat téve és megvetést gerjesztve, főleg, hogy az „anyaország” példája jelenleg minden európai demokrata számára siralmas, ahol a budapesti hatóságok politikájában Horthy Miklós és más totalitárius szellemek dicsőítését, az idegenek és a menekültek elítélését, a felsőoktatás ellenőrzését látják és így tovább. A románok szerencsére már nem szolgák, sem mások alávetettjei, képesek a saját fejükkel gondolkodni, képesek megismerni, összehasonlítani és következtetéseket levonni. Ebben a szellemben csakis egyetlen következmény körvonalazódik egyes magyar vezetők politikájából: a romániai magyar kisebbség elszigetelődési tendenciája, a román társadalomba való integrálódás elutasítása (ami implicit módon az emigrálás gondolatát is magába foglalja), a román nép, értékeinek és jelképeinek a lenézése.

Ha „a romániai magyaroknak nincs mit ünnepelniük 2018-ban”,

akkor egyértelmű, hogy nem ismerik el annak az államnak a legitimitását, melyben élnek, vagyis Románia legitimitását. Ez pedig az alkotmány súlyos megsértése és a törvény bünteti. Márpedig így nem lehet együtt élni. Együttéléshez nagylelkűségre, megértésre, odaadásra, másságra van szükség. Ezt szeretnénk látni a romániai, a magyarországi és a bárhol élő magyar vezetők mindennapos gyakorlatában. Szerencsére sok romániai magyar hűséges és tisztelettudó polgára annak az államnak, melyben élnek.

A románok különben egyáltalán nem szörnyetegek vagy identitásrombolók, ahogy azt egyes forrófejűek és Szent István Magyarországának dicsőségéről álmodozók állítják. 2018-ra vonatkozóan pedig most összegyűlünk, emberek és intézmények, és továbbra is össze fogunk gyűlni, hogy szép, emlékezetes, nyugodt ceremóniákat gondoljunk ki, de főleg azért, hogy forrásköteteket és összefoglalókat jelentessünk meg, új korabeli tanúvallomásokat hozzunk felszínre, történelmi épületeket tatarozzunk, múzeumokat frissítsünk fel és nyissunk meg újra, 1918-nak szentelt keresztekhez és emlékművekhez vezető utakat újítsunk fel, szobrokat és más dicsőítő himnuszokat szenteljünk Ferdinánd királynak, Mária királynénak, Ion I. C. Brătianunak, Gheorghe Pop de Băseşti-nek, Vasile Goldişnak, Iuliu Maniunak, Iuliu Hossunak, Miron Cristeának, Alexandru Vaida Voevodnak és megannyi más személynek, akik félretettek minden ellenségességet, hogy a román nemzet szolgálatába álljanak. Az viszont kár, hogy nem tudunk egy kicsit koordináltabbak lenni, nem tudunk harmóniában, összhangban és szinkronban lenni, ahogy az nagy ünnepkor szokás. A demokráciának nem szabad anarchiává fajulnia, mert azt veszélyeztethetjük, amit egy évszázaddal ezelőtt felépítettek az említett nagy államférfiak. Személy szerint azt szeretném 2018-ban látni, hogy a románok összes nagy értelmiségije a köz szolgálatába áll és az ország érdekében felelős tisztséget vállal, ahogy azt az elődeink tették 1918-ban, nemzetünk „asztrális órájában”.

 

Az alcímeket a szerkesztőség adta.

comments powered by Disqus
A bejegyzés trackback címe: http://foter.ro/trackback/22544
A két brand öt évre szóló „érdekházassága” mintegy 600 ezer eurót hozott a kolozsvári önkormányzat által kezelt sportcsarnoknak és 9 millió eurót a helyi sportnak.
Az Európai Unió fővárosában kolozsváriak és váradiak is felléptek.
Amikor a román elemző hirtelenében nem is tudja, hogy az ukrán oktatási törvény ügyében miképpen viszonyuljon a magyarokhoz.
Mégpedig az eredetileg tervezett helyszínre, a Nyugati Pályaudvar falára Budapesten.
Nem szavazták meg a bűnvádi eljárás jóváhagyását.
Mi a hasonlóság Székely Csaba Bányavakság című drámája és a PSD között?
Semmi más nem inspirálta, csak az élet - mondta el a Főtérnek a világszerte ismert magyar rendező, aki a Cannes-i filmek fesztiváljának díszvendége volt Kolozsváron.
A visszavonást az RMDSZ javasolta. A PSD örömmel megszavazta.
A nemzetközi jog irányváltása az 1919–1920-as időszakban az egyes államok által másokkal szemben elkövetett nemi erőszak nyomán született meg.
A hétvégén a bélesi (jósikafalvi) tónál jártunk. A látvány lélegzetelállító. De van itt más is. Sajnos.
Romániát érthető módon nagyon érdekli a katalán helyzet. Hiszen neki is van egy „puskaporos hordója”: Erdély.
A második helyért a szociáldemokraták és a radikális jobboldaliak versengenek.
Tőkés László újabb elnöki megbízást kapott a szervezet tisztújító ülésén.
Ha ezt többször és többen kérdeznénk az utcáinkon kutakodóktól, sokkal többet tudnánk és mentenénk meg a saját múltunkból és örökségünkből.