A barlangi nacionalizmus és a katalán kérdés megoldása

A spanyol kormányfő a katalán regionális kormány menesztését kérte a madridi Szenátustól. A barcelonai kormány a függetlenség kimondásának igényével vágott vissza. A Parlament kikiáltotta a köztársaság bevezetését. Van még valamilyen megoldás?

Amióta a kommunisták alatt a körülmények és a lelkiismeretem emigrálásra kényszerített, magamnál hordom a hazámat és térben és időben velem van bárhol és bármikor.

Azzal a fájdalommal és keserűséggel szembesítve, melyet egy olyan igazságszolgáltatás okoz, mely a mai napig nem büntette meg Barbu Ursu összes gyilkosát, akinek a ceauşiszta securitate pincéiben elszenvedett mártíromsága késztetett – többek között – az ország elhagyására, valamint azokkal a történelmi személyiségekkel, akiknek belépővízumot adok, a hazám némileg megváltozott. Nyilvánvalóan deformálódott. Folyamatos tér-idővé vált. Tehát néha felmerül bennem a kérdés, miként boldogulhatnak azok, akik számára ez továbbra is földrajzilag rögzült?

Másképp mondva, hogyan néz ki egy normális haza?

A katalánok egy része számára, például, mozdulatlan. Sokan úgy viszonyulnak a „Barcá”-hoz és a Sagrada Familiához, mint ahogy a steauások a Ghenceát, a dinamósok a floreascai stadiont szeretik. Ahogy egyesek a kis fatemplomokat, mások viszont a Nemzet Megváltásának Katedrálisát szeretik, a kölcsönösen egymást látogatgató pátriárkákkal egyetemben. És egyesek közülünk a grillezést, a miccset, a pálinkát, a padlizsánkrémet, a söröcskét és a hétvégét. Vagy a zarándoklatokat és ereklyéket. Például Paraszkéváét. De mi van a többiekkel?

Mi a helyzet a katalán nemzet azon részével, mely spanyol származású?

Vagy román, francia, zsidó, angol, német? Salvador Dalí azon kedvelőivel, akik nem szeretnének vérontást az elszakadásért? Vajon miként öleljék fel a hazát mindazok, akiknek fogalmuk sincs, honnan meddig tart a haza? Az Ibér-félsziget északnyugati részén ér véget? Vagy Spanyolország többi részét is magába foglalja Andalúziáig? Vagy – ki tudja – egész Európát?

Nem akarok feliratkozni azok egyre hosszabb listájára, akik az orosz propaganda által az ortodoxizmussal, Amerika-ellenességgel, rasszizmussal és antirasszizmussal, valamint az Európa-ellenességgel vagy a Soros-ellenes típusú antiszemitizmussal együtt keményen kultivált barlangi típusú nacionalizmus abszurditásaira világítanak rá.

Csak azt akarom megjegyezni, hogy

úgy tűnik, a katalán kérdésnek csak két vértelen megoldása van.

Az első – mely eléggé nyilvánvaló azok után, hogy az EU és a Nyugat ellenségei által erőteljesen stimulált szélsőséges ostobaság arra késztette a szeparatistákat, hogy átlépjenek minden határt és arra ítélte őket, hogy minden téren vereséget szenvedjenek a központi kormány váratlanul durva, de törvényes válaszával szemben – egy új választás lenne. Melynek révén – a liberális demokrácia és a jogállam elveinek megfelelően – a katalánok állást foglalnak és szabadon megválasztanak maguknak egy felelősebb és kevésbé ostoba vezetőséget, amint amilyen Carles Puigdemonté volt. Aki függetlenséget üvöltözve nem szuverenitást adott a katalánoknak, hanem megaláztatásokat, erőszakot, káoszt és szerencsétlenségeket.

Egy eszesebb új vezetőség megválasztását tárgyalások követnék a központi kormánnyal, mely a madridi kollégáiknál valamivel nyitottabb elméjű európai vezetők segítségével szintén észhez térne. Az újonnan megszerzett eszességgel ez már nem becsülné többé alá sem a nacionalista propaganda erejét, főleg akkor, ha a Kreml médiabirodalma áll mögötte, sem a Rajoy típusú bárgyú központosítás és buta merevség hiányosságait.

Hanem

elkezdené ténylegesen tiszteletben tartani az autonómia elveit.

És megadná azt a katalánoknak, ahogy a baszkoknak is megtette. Nem várja meg, hogy az előbbiek terrorizmushoz folyamodjanak, hogy akárcsak az utóbbiak igazi, széles körű autonómiát vívjanak ki maguknak.

Annak jeleként, hogy a spanyol kormányfő végleg felébredt, mostantól – amíg hatalmon marad – oda fog figyelni, hogy többé ne takarékoskodjon szürkeállománya munkába fogásával. Nem fog többé ráijeszteni Európára azzal, hogy képtelen kezelni egy ekkora méretű válságot és megakadályozni az EU törékeny kohéziójának és tagállamai egységének levegőbe röpítését.

Tehát a madridi miniszterelnök a jövőben – lehetőség szerint – teljesíteni fogja a fejlett régiók követeléseit, ha azok jogosak. Tartózkodni fog attól, hogy durván lépjen fel végig békésnek maradó tüntetések és cselekmények ellen. És attól,

hogy demagóg módon leragadjon a törvényen és alkotmányos „elveken” lovagló doktriner szerepében.

Ráadásul a választás után nem fogja poharát győzedelmesen – egyfajta Agamiţă Dandanachéként – a katalán „választók egészségére” emelni, akik... „bizonyították hazafiságukat és megadták nekem… ezt a… hogy is mondjam, na!... mondd már, na!... aha! a szavazatukat; én, aki, a családom, negyvennyóc óta a Kamarában, és én, mint pártatlan ibér, aki, hogy is mondjam… ahogy mondtam… végül éljen!”

Végül azt hiszem, lenne még egy megoldás. Elméletileg ez az egyszerűbb. Arra kényszerítjük a katalánokat, hogy ők is maguknál hordják a hazájukat. Bujdokoljanak egy kicsit. Tegyenek egy körutat Kurdisztánban, Csecsenföldön vagy Tibetben, hogy lássák, mit jelent megszálltnak és elemi jogoktól valóban megfosztottnak lenni, egy cseppnyi igazi autonómia után sóvárogva. Biztos vagyok abban, hogy megedződve, bűnbánóan és hiábavaló elszakadási törekvésekből kigyógyítottan térnének vissza Barcelonába.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.