Bányászok khaki egyenruhában - de miért?

A Pressone.ro által kedden közölt dokumentum, mely szerint a hadsereg érintett az 1990. június 13–15-i bányászjárásban, rendkívül fontos elemet képez a több mint 27 évvel ezelőtti események megfejtésében. És nem annyira a tüntetők bányászok általi szétverésében való részvétele, mint inkább a nekik utólag szánt szerepet illetően.

Az 1990. június 19-i keltezésű és a titkosítás alól idén nyáron, az Ügyészség kérésére feloldott dokumentum a hadsereg egyik logisztikai szolgálatának a feljegyzése, melyben Ioniţă Botoş vezérőrnagy (Románia későbbi főügyésze, Ilie Botoş nagybátyja) azt kérte a védelmi miniszter helyettesétől, hogy 866.009,30 lej értékben töröljenek a leltárból élelmet és felszerelést, melyeket a Roman-kormány kérésére

„olyan civil erőknek osztottak ki, melyek az ország fővárosában részt vettek a rend és nyugatlom helyreállításában”.

Vagyis a bányászoknak.

Az akkori kormányfő, Petre Roman az Europa FM rádiónak adott egyik interjújában azt állítja, hogy a hadseregtől történt ezeknek az ellátásoknak humanitárius céljuk volt: „Abszolút elementáris dolog volt, egyszerűen humanitárius kérdés. Etetni kellett őket, mert teljesen alkalmatlan körülmények között érkeztek, éjszaka. Stănculescu, az akkori miniszter átvette őket, elvitték őket, enni adtak nekik. Egy részüknek pedig szakadt ruhájuk volt, ő pedig azt mondta: Uram, adok nekik a hadsereg tartalékából, hogy úgy-ahogy visszaküldhető állapotba hozzuk őket. Mit kezdhetnél 8-9 ezer ellátatlan, fáradt bányásszal?”

A hadsereg által most a titkosítás alól feloldott dokumentum katonai pontossággal tisztázza azt is, hogy hány bányásznak volt szakadt ruhája: pontosan 958-nak. Ennyien kaptak „khaki kezeslábast” és ugyanennyi „magasszárú, gumitalpú bakancsot”. De Petre Roman úr azt már nem mondja el, hogy ki téphette le a ruhát ennyi bányászról. Az egyetemi hallgatók? A szemüveges nők? A hosszú hajúak? Az árvácskák? (Utalás arra, hogy a bányászok kimondottan az „értelmiségi kinézetűekre”, vagyis szemüvegesekre, szakállasokra, hosszú hajúakra vadásztak, Ion Iliescu pedig azzal „indokolta” a bányászok Bukarestbe érkezését, hogy árvácskákat jöttek ültetni – a szerk.)

De mondjuk azt, hogy Roman úrnak igaza van. Akkor

miért osztottak ki a bányászoknak még 950 alsógatyát, 920 pólót, 1.463 gyapjúzoknit,

302 borotválkozó szappant, 437 borotvapengét, 590 mosdószappant, 192 borotvát, 700 tubus fogkrémet és 750 fogkefét is? Holmi intenzív higiéniakurzusokkal is megkínozták a hallgatók a szegény bányászokat?

Meglehet, a válasz valahol máshol van és az ügyészek talán eljutnak majd odáig. A saját válaszomat 26 évvel ezelőtt kaptam meg. Egy bákói (Bacău) újságnál dolgoztam és 1991 nyarán olyan szóbeszédek keringtek, melyek szerint az előző évi bányászjárásban comăneşti-i vájárok is részt vettek. Elmentem oda, hogy néhány tanúvallomást szerezzek és az első dolog, ami megdöbbentett azoknál a bányászoknál, akikkel megpróbáltam beszélni, az volt, hogy rettegtek a nyilvánosságtól. Végül az egyikükkel, egy alig több mint 20 éves fiatalemberrel mégiscsak tudtam beszélni, aki azt a feltételt szabta, hogy nevét nem közölhetem le.

Nem sok mindent tudott – legalábbis nem annyit, amennyit szerettem volna. A szakszervezeti vezetők riadóztatták, rakták vasúti kocsikba és küldték Bukarestbe őket. Ő nem volt benne a sűrűjében, az Egyetem (Universităţii) téren zajló eseményekben. Miután a dolgok lecsillapodtak és a bányászok elindultak hazafelé, egy részüknek – nem tudta, hogy milyen kritériumok alapján – azt mondták, hogy Bukarestben maradnak. Egy katonai egységbe vitték őket, jelzés nélküli egyenruhát kaptak, étkezést és szállást biztosítottak nekik és néhány nap múlva hazaküldték őket. A kapott ruhát megtarthatták. Valójában ő is ebben a khaki színű ruhában volt, amikor beszélgettünk. Ezt akkoriban kiképzési és munkaegyenruhának nevezték – kopottabb és kevésbé kényes volt, mint az utcai viselet.

Rendben, mondom én, és miért maradtatok még Bukarestben? Mit mondtak? Azt válaszolta – akkor sem én, sem ő nem fogta fel, micsoda szörnyűséget terveltek ki:

„Közbe kellett volna lépnünk, ha a dolgok nem csillapodnak le.”

Az akkor megjelentetett cikkemnek semmilyen hatása sem volt. Egyetlen egy, névtelen beszámolón alapult, ráadásul egy helyi újságban jelent meg, a Bákó megyét azon a nyáron sújtó katasztrofális árvizek pedig maguk alá temették; akkor azt hittem, hogy végleg. De íme, a titkosítás alól 27 évvel később feloldott dokumentum igazolja a khaki egyenruhás fiatalember szavait: csaknem ezer bányászt tartottak készenlétben a FSN (Nemzeti Megmentési Front – a szerk.) számára, tartalékerőként, amennyiben kudarcot vall a tüntetők elleni megtorlás. Vagyis humanitárius célokra.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.