Nem rajongtam soha különösebben Kovács Ákosért: a középiskolában, ahol eldőlnek az élet nagy dolgai, a „bonanzások” versus „rockerek” szembenállásában egyértelműen az utóbbiak táborába tartoztam. Ákos első szólóalbumát, a ’94-es, akusztikus hangolású Karcolatokat már jobban kedveltem, mint a Bonanza szintipopját, egy ideig követtem is a pályáját, de elég hamar elvesztettem a fonalat, úgyhogy maradtam az első két-három lemez kissé nosztalgikus utánérzésével.

Paradox módon, de ennek köszönhető talán („hajh, régen minden jobb volt!”), hogy az augusztus 20-i kolozsvári Ákos-koncerten pont a Bonanza-korszak újra feldolgozott – Ákos mindig áthangszereli, kisebb vagy nagyobb mértékben, a régi nótákat (is) – ikonikus dalainak örvendtem a legjobban: az Induljon a banzáj, a Calypso, A vér szava, az 1984, a Nincsen magyarázat, a Jóslat vagy a Búcsúdal jobban szólt, mint valaha.

Mégis, majdnem ugyanúgy, mint a hőskorban: Ákos – bár a rockosabb hangzást biztosító gitárok szerepét megtartotta – az utóbbi időben visszatért kicsit a kezdetek szintipopos hangzásvilágához, amit az is jelez, hogy ismét együtt zenél régi barátjával, Hauber Zsolttal.

Ákos és a „főállásban” billentyűs Lepés Gábor a húrok közé csapott|Fotók: Kolozsvári Magyar Napok

Az ízlések és pofonok kérdéskörén túl azonban lehetetlen volt nem érzékelni: ilyen igényességgel összerakott zenei produkciót ritkán láthatott a Kolozsvári Magyar Napok népes közönsége. Ákos, ahogy mondani szokás, felszántotta a Főteret: a hangzás tökéletes volt, a basszus a gyomrunkban rezgett, a hangorkán elsöpört, és mindehhez az Erdélyben látott legkorszerűbb fény- és látványvilág társult, tömény két órán keresztül.

Ákos nem alibizett, nem haknizott, és nem dumált feleslegesen – rendben, ez utóbbi tekintetben egyszer tett kivételt, azzal, hogy felidézte a „női princípiumos” botrányát, amely láthatóan nem hagyja nyugodni. A vádakra most válaszul egy férfi-nő kapcsolatról szóló lírai szerzeményt játszott el, amely már abban a korszakában születhetett, amelyet kevésbé követtem.

Nem bántam volna, ha ez a mozzanat kimarad: a témát meghagyhatná azoknak, akiknek – bármit is tegyen hátralévő élete során – úgyis csak ez fog eszébe jutni róla.

Ákos sokat emlegetett profizmusát sokan fanyalogva szokták emlegetni, mint olyasmit, amivel pótolja zenészi és szövegírói munkásságának állítólagosan hiányzó egyéb kvalitásait – mint amiben nincs „lélek”, csak hideg kiszámítottság.

A profizmus azonban azt jelenti, hogy megdolgozol a pénzedért, komolyan veszed a feladatodat és megtiszteled a közönségedet azzal, hogy olyan produkciót nyújtasz, amely nemcsak Kolozsváron, hanem bárhol másutt megállná a helyét. És ez, tegyük hozzá halkan, nem minden Erdélybe látogató magyar előadóról mondható el.

Akár szeretjük Ákost, akár nem, de nagyjából így néz ki egy popkoncert a 21. században.

Több mint harmincezren: a Főtér felülnézetből az Ákos-koncerten