Ne lőjetek a zongoristákra! Se a papokra!

Hogyan viselkedjünk olyan gyászos gyilkosságok esetén, mint amelynek során egy normandiai templomban iszlamisták meggyilkoltak egy papot? Még az újságírók is nehezen tudnak artikulált választ megfogalmazni erre a kérdésre.

A szabad világ Isten segítségével újra megtalálja a jó irányt, alkalmazkodik és felleli a megfelelő választ azon támadások sorozata után, mely nem annyira a tett nagysága szintjén, mint szimbolikusan július 26-án, kedden, egy pap mártíromságában csúcsosodott ki, akinek iszlamista terroristák – bálványuk nevében – mise közben elvágták a torkát. Valójában az „iszlám állam” nevében tették meg.

A roueni barbárság, melynek a felekezetek közötti gyűlölet felszítása volt a célja, különösen aljas tett. Adónia óta, aki az oltár szarvaiba kapaszkodva próbált isteni menedéket kapni és kivonni magát a jogos büntetés alól, mert elorozta testvére, a bibliai Salamon király trónját, egészen napjainkig,

a templomok mindig is menedéknek számítottak.

Tempi passati. Az iszlamista istenség nevében megszűntek azok lenni. Franciaországot megelőzően már Irakban és Szíriában is. A gond az, hogy nyugaton túl kevés felelősségteljes ember ismeri Istent. Túl kevesen mutatkoznak képesnek arra, hogy saját magukat irányban tartsák, nemhogy egy nemcsak irányt vesztett, hanem dühös és végtelenségig terrorizált világot is. Vagyis egy egyre sebezhetőbb világot.

Felmerül bennem a kérdés: milyen ellenőrizhetetlen gyűlöletkitörések következtek volna, ha keleti templomok ellen irányultak volna hasonló támadások? Felmerül bennem a kérdés, hogy Angela Merkelben és Jean-Claude Junckerben tudatosul-e, mennyire üdvözlendő a társadalmi béke szempontjából az az – idegengyűlöletként beállított – óvatosság, mely az EU keleti országai felelős vezetőinek elutasításában nyilvánul meg, amellyel nem akarnak masszív bevándorlást megengedni olyan térségekbe, melyek még nem váltak elég mentessé a nem-demokratikus mentalitásoktól?

A német és francia politikai elitek egyelőre ötölnek-hatolnak, a cselekvés és passzivitás között ingadozva, a megtorlás megakadályozására szolgáló javaslatok zuhataga és a megelőzés vagy közömbösség növeléséről szóló, nem kevésbé ultimátumszerű tanácsok között.

Márpedig ha még a politikai vezetők sem látszanak képesnek olyan lépésekkel megnyugtatni az embereket, melyek vissza tudják adni a bizalmat a nyitott társadalmak létrehozásába és megvédésébe anélkül, hogy a terrorizmus győzelméhez vezető gyűlöletet és fanatizmust erősítenék fel, akkor mi marad hátra? Ki adhat még irányt az európaiaknak? Az egyházak vezetői? Eddig siralmasan kudarcot vallottak. A médiában tevékenykedő véleményvezérek?

De gyakran nekik sincsenek mentőötleteik. Ellenkezőleg. Egyesek nevetséges módon régi szlogeneken kérődznek, és a válságra adott reakcióként úgy kapaszkodnak beléjük, mint fuldokló a szalmaszálba. Mások nem olvassák el figyelmesen az újságírási, történelem- és politológia-tankönyveket, mert akkor tudnák, hogy bármilyen totalitárius mozgalom, mely a származási helyén éppen bukásra áll, mint az iszlám állam vagy a hitlerizmus a végső szakaszában,

csökkentés helyett fokozza terrorista erőfeszítéseit.

Számos újságírót meghülyített a félelem. Egyes neves véleményvezérek az utóbbi időben pánikolnak, zavarosak és narcisztikus kirohanásoknak esnek áldozatául, mely betegség akut módon szokta sebezhetővé tenni a válságban lévő és gyenge vagy bizonytalan kötődésű, identitású embereket.

Persze olcsó és divatos dolog a sajtót és a nyugatot bírálni. Újabban mennyi mindent a nyakukba varrnak! Hol azt, hogy a globalizmus szolgálatában és a relativizmus és politikai korrektség áldozataként a nyugat összevissza vádolja önmagát, miközben nem hibás. Hol meg azt, hogy nem eléggé önvádló, mert amúgy bűnös lenne. Hiszen multukulturalista, relativista és politikailag korrekt lévén hagyta, hogy az iszlamisták befészkeljék magukat a lelkébe.

A nyugati média pedig állítólag nem megfelelően, aránytalanul, tájékozatlanul, ostoba módon, pánikkeltően, dühítően és mohóan bulvár módon reagál a terrorizmusra és az ámokfutásokra. Az eladható szenzációs híreket kergetve állítólag a közönség nem létező vagy illegitim igényeit elégíti ki, amikor részleteket közöl a gyilkosokról. Ezáltal állítólag olyan információkat tesz közzé, melyek alapján az esetleges jövőbeli tettesek pajzsra emelnék és utánoznák az iszlamista szörnyetegeket vagy pszichopatákat.

Az egyik jóérzésűnek tűnő tanács tehát azt kéri, hogy a kiadványok ne tegyék közzé a tettesek nevét, arcképeit és szinte semmilyen részletet róluk. Márpedig e tanácsot elfogadva végül oda jutnánk, hogy újságírókként bezárhatnánk a boltot. A bulvársajtón kívül tényleg van másfajta média is. Nem minden undorító szenzációhajhászásnak kell feltétlenül megjelennie a nyomtatott vagy online kiadványokban. Nem jó bármivel megnyomorítani a nyomtatványokat és a tévés közvetítéseket, hogy az emberek tájékozottnak érezzék magukat. De mind a tettesek, mind a pszichológiai profiljuk releváns tények. A közönség jogosan akarja tudni, hogy kik támadják és miért. A cenzúra pedig mindig rossz ötlet.

Nem az információ a gond, hanem a terrorizmus.

És annak olyanok általi lemásolása, akik készek ámokfutásba kezdeni. Tehát a fentiekből következően: veszélyessé válhat egy sajtóvita? Akár kontraproduktívvá is? Lehet. Az is igaz, hogy jó ötletnek tűnik azzal büntetni a terroristákat és a pszichopatákat, hogy megfosztják a médiaplatformtól azokat, ami után a narcizmusban szenvedők sóvárognak.

De a túl gyakran szintén narcisztikus újságíró nem pszichológus. Pszichológus sem. Politikus sem. Ő csak egy hírvivő vagy esetleg az üzenetek egyik értelmezője, de nem egy Deus ex machina, egy vezér, egy harcos vagy egy szakértő, akinek az a feladata, hogy meggyógyítsa a tömeggyilkosok mentális bajait vagy a gyilkosokat és potenciális áldozataik egy részét érintő társadalmi patológiákat.

Sőt, ez a fajta csalóka érv éppen a terrorizmus számára nyújt bőséges muníciót. Hiszen, paradox módon, a terrorizmusra adott reakcióként megtorpedózza azt a kötelező szabályt, hogy nem lehet a fanatikusok kedvére tenni, felszámolva – ahogy azt a szélsőségesek szeretnék – a demokráciákban létfontosságú jogokat vagy a nyugati életstílust. Aminek a sajtószabadság is része.

Félelmetes, amikor maguk az újságírók állnak elő ilyenfajta követelésekkel. Vagy amikor a valóság, amivel szembesülnek, láthatóan meghaladja őket. Mely esetben nem kevesen elkezdik vagy teljesen tagadni azt, vagy félremagyarázni a természetét, vagy tagadni az üzenet létezését, vagy – ha kell – megpróbálják retorikailag meggyilkolni a hír vivőjét vagy előadóját.

„Ne lőjetek, mi csak zongoristák vagyunk!”, kiálthatnánk tehát, újságírókként, ezekben a napokban, az egyszerű emberekkel egyetemben, akik a nyugati államokat sorozatban megrázó merényletek egyikének vagy másikának véletlen tanúiként, a közösségi hálózatokon keresztül híreket és képeket közvetítenek a gyilkosokról és az atrocitásokról. De ha ezt a felhívást a terroristákhoz intéznék, az teljesen felesleges lenne. Bár lépten-nyomon a Teremtőre hivatkozik, a terrorizmus számára semmi sem szent. Csak szétzúzni lehet, bárhol is nyilvánul meg. Bármi mást követelni azt jelentené, hogy engedtünk neki.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.