Kell-e még a nép, vagy inkább tiltsuk ki az akolból?

A Brexit hatására egyre több olyan kommentár jelenik meg, melyek vitatják a népszavazást, mint döntéshozatali eljárást. Persze, eddig is létezett egy nagy adag szkepticizmus a „nép” hangját illetően, de a Nagy-Britanniában lezajlott esemény után sokan érzik magukat feljogosítva arra, hogy lenézően beszéljenek a tudatlan, ellenséges és manipulálható tömegekről. Az eurolelkesek, legalábbis Romániában, egyetlen gát, egyetlen kis skrupulus miatt nem követelték – egyelőre – a népszavazás betiltását. Azok többsége, akik nemcsak sajnálják az esetet (ami természetes), de egyenesen populizmussal, ostobasággal, sovinizmussal és más egyebekkel vádolják a briteket, úgy tűnik, a Băsescu-rezsim volt támogatóinak és ezáltal, elkerülhetetlen módon, a szenátus felszámolásáról szóló (karikatúrába illő) népszavazás nagy védelmezőinek soraiból kerülnek ki. De ezeken a kis fenntartásokon lassan-lassan túl fognak lépni, és egyre több olyan felszólalásnak leszünk tanúi (ebben van egy logikai szükségszerűség), melyek olyan politikai rendszert támogatnának, melyben a népszavazást azzal az érvvel kellene betiltani, hogy az (alapvetően felelőtlen) tömegek legalacsonyabb rendű ösztöneit szolgálja ki és a „többség zsarnokságához” vezet. Mindenesetre mindazt, ami számukra undorítónak tűnik, mint például a köztereken zajló tüntetések és általában véve a kollektív megnyilvánulás bármilyen formája, negatív érvként fogják felhozni.

A népszavazást, a nép szuverenitásának kifejeződését valójában már régóta vitatják Európában,

bár eddig még senki sem merte nyíltan kimondani. Az európai alkotmány tervezetéről Franciaországban és Hollandiában tartott népszavazásokat gyakorlatilag semmibe vették. Írországot pedig egyszerűen arra kötelezték, hogy kétszer szavazzon. Odáig is elmentek, hogy Nagy-Britanniában egy petíciót kezdeményeztek a népszavazás megismétlésére, ami abszurd dolog, de azért láttuk, hogy mekkora lelkesedést váltott ki az eurofilek körében.

A téma mindenféle ellentétes érzést vált ki, többek között a közelmúlt román politikájával (ld. az elnök leváltására kiírt népszavazás) kapcsolatosan is, de tudatában kellene lennünk annak, hogy valami nagyobb szabású dologról van szó, mely túllép a helyi rivalizálásokon, bár azokat is magába foglalja. Egy széles körű népi konzultáció legitimitásának elfogadása vagy ellenkezőleg, annak elutasítása az az útkereszteződés, ahova most elérkeztünk.

Két nagy tendencia körvonalazódik a kontinensen: egyrészt a döntés kis számú egyén kezében összpontosul, másrészt, erre válaszul, felerősödőben vannak a lényegében véve több részvételi demokráciát követelő mozgalmak. A felmérések azt mutatják, hogy ha Olaszországban ma tartanának választást, azt nem Renzi kormányfő pártja nyerné meg, hanem az Il Movimento 5 Stelle. Rómában, különben, a polgármesteri tisztséget e párt jelöltje, Virginia Raggi nyerte el. Azért a legjobb példa az olasz, mert nem illeszkedik bele szigorúan a baloldali tendenciákba (Sziriza, Podemos), sokkal jobban kiemelve a részvételiség gondolatát.

A világot nyitott szemmel figyelők számára nyilvánvaló, hogy

Európa nem vált ki nagy lelkesedést a tömegekben,

így a következő a gond: figyelmen kívül hagyjuk-e a népeket, egy új „arisztokrácia” által vezetett új Európát építve? Vagy meghallgatjuk a nép üzenetét, lefékezve és másfelé irányítva a projektet? Az első vonalbeli európai politikusok egyáltalán nem hagyják figyelmen kívül a helyzetet és éppen ezért beszélnek „egy jobb, polgárai igényeire jobban odafigyelő Európáról”. De mit számít egy jobb és jobban odafigyelő Európa? Az egyetlen mód, amivel a mai eurofil elit igazán „odafigyelőnek” bizonyulhat, az, ha a döntéshozatal legitim módjaként fogadja el a népszavazást. De ez önmaga megtagadását jelentené.

Következésképpen nem lehet alkut nyitni az Európa helyzetét meghatározó feszültségről. Abban áll a drámaisága, hogy csak az egyik vagy a másik oldalon állhat az ember, és nem lehet odafigyelő a népek hangjára, ha vitatja egy népszavazás eredményét, „populista” tévedésnek minősítve azt.

Amiről eddig nem beszéltek, az, hogy a britek valójában ebből a dilemmából akarták kiszakítani magukat. A különálló fejlődés mellett döntve nemcsak a monarchiát fogják konzerválni, de a régi képviseleti demokráciát is, annak részvételi hangsúlyaival, és továbbra is javíthatatlan „konzervatívoknak” fognak látszani. Ami minket, többieket illet, valószínűleg továbbra is beszélni fogunk a demokráciáról, implicit módon eltérő, ha nem éppenséggel ellentétes jelentésekkel ruházva fel és megjátszva, hogy megértjük egymást. Majd elválik, hogy meddig.

A címet, alcímeket a szerkesztőség adta. Fotó: joytomyheart.com