Emléktárgyak mesélnek a túlélők helyett a „málenkij robot” borzalmairól

Képzeljük el, hogy 16-17 éves gimnazisták vagyunk 1944-ben, a Magyarországhoz éppen csak visszatért Kolozsváron, és egy őszi napon a nyílt utcán szovjet katonák fognak el. Szó nélkül bezsúfolnak egy fogdába, majd egy marhavagonban az orosz tajgára visznek, ahol évekig kemény fizikai munkára kényszerítenek. Most pedig gondoljunk bele abba, hogy viszontagságos úton végül mégis hazakerülünk szülővárosunkba, amit már Cluj-Napoca-nak hívnak, leélünk még 70 évet az életünkből, de az iskolákban sem tanítják azt a történelmi bűnt, amelynek több százezer sorstársunkkal együtt áldozatai voltunk. Sőt, nagyon sokan még az erről szóló nyílt beszéd jogát is elvitatják tőlünk.

És ha már átérzésre hangoltuk magunkat, ismerjük meg dióhéjban annak az ötezer magyar civilnek a történetét, akit 1944. október 12–15. közötti kolozsvári bevonulás ideje alatt hurcoltak el a Szovjetunióba. Az ő sorsukat kutatja Murádin János Kristóf történész, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem adjunktusa, akit a magyar kormány által meghirdetett, és rendhagyó módon három éven át tartó Gulag Emlékév kolozsvári eseményeinek apropóján kerestünk fel irodájában, de kutatásairól, az egyetemen kialakítandó Gulag-múzeum tárgyairól, és nem utolsó sorban kolozsvári sorshelyzetekről egyaránt beszélgettünk.

„A 25. órában vagyunk”

Murádin János Kristóf 2003-tól kezdve, Erdélyben – ad absurdum – egyedüli történészként foglalkozik a Szovjetunióba internált erdélyi civilek sorsának felkutatásával. Nagyon sok túlélővel beszélgetett, emléktárgyakat gyűjtött, és több mint harminc ezzel kapcsolatos tanulmányt, illetve szakcikket írt. Mindezek alapján elmondható: aligha akad a Kárpát-medencében olyan történész, aki jobban ismerné az 1944-45-ben Erdélyből elhurcoltak helyzetét.

Az emlékévnek  köszönhetően, Benkő Levente újságíróval közösen végzett kutatásainak kereteit folyamatosan tágítja Székelyföld és a Partium irányába, de a gyűjtőmunkát nehezíti, hogy – amint ő fogalmaz: „a 25. órában vagyunk”. Azok, akik visszatértek és segíthetnének az elhurcoltak név szerinti összegzésében, ma már 90 évesek. Emlékeik megfakultak, sokan érthető módon nem szívesen gondolnak vissza az akkori történésekre, leszármazottaiknak sem mesélnek róla. De akkor hogyan deríthető fel annak a több százezer civilnek a neve és sorsa, akit elhurcoltak?

Egy „kis munka”, ami évekig tart

A kolozsvári történések előzményéhez hozzátartozik, hogy a hetekig elhúzódó tordai csata után Kolozsvár érett almaként hullott a szovjet hódítók lába elé. Sztálin tervei között az szerepelt, hogy 1944. november 7-re, a szovjet forradalom 27. évfordulójára uralom alá vonja Budapestet, de Tordánál a magyar-német csapatok feltartóztatták a Vörös Hadsereget.

Malinovszkij marsallnak valamivel igazolnia kellett azt az óriási veszteséget, amit Tordánál elszenvedtek – mintegy tízezer szovjet katona hal meg, és ugyanennyi sebesül meg, esik fogságba –, ezért a 3-4 ezer hadi fogoly mellett rengeteg civilt is begyűjtenek. Csak Tordáról 700 magyar fiatalt és középkorú férfit hurcoltak el, szó szerint megtizedelik az 1941-es népszámlálás alapján mintegy hétezer lakosú várost. Mivel Tordán jól ismerte egymást a polgári lakosság, jól tudták, hogy kiket vittek el, így 2014-ben lehetővé vált, hogy 216 áldozat nevével felavassák a „málenkij robot” (malenykaja rabota, magyarul kis munka) emlékművét. Mint ismeretes, ezt a kifejezést ismételgették ezeknél a kényszerítő eseményeknél a szovjet katonák a civilek megnyugtatására.

Murándin János Kristóf szenvedélyesen gyűjti az orosz fogságot megjárt civilek emléktárgyait.

Adódik a kérdés, ha Tordán sikerült felderíteni az elhurcoltak kilétét, sőt, a szállítás közben elhunytak számát, Kolozsváron miért ilyen nehéz? Egyrészt a lényegesen nagyobb város sokat változik 1944 után, másrészt a Szekuritáté kihallgatta és halálosan megfenyegette a szabadulókat azzal, hogyha beszélnek, akkor nem csak ők, de a családjuk is visszatér a lágerbe. Ki térne vissza egy olyan táborba, ahol például 83 százalékos az elhalálozási arány? Nem csoda, hogy a kommunizmus bukása után sem mertek beszélni tapasztalataikról.

Ötezer kolozsvári magyar lakost vittek el

Kolozsváron 13 év alatt mindeddig 727 nevet sikerült összeírnia Murádin János Kristófnak az 5 ezerből. Elhurcolásuk körülményeiről tudni lehet, hogy alig három nap kellett a bevonuló oroszoknak, hogy begyűjtsék a civileket az utcákról, magánházakból, esetenként sajnos a román nemzetiségű szomszédok segítségével.

A történész kutatásai szerint 16 százalékuk értelmiségi volt – köztük például Mikó Imre kisebbségjogász, Járosi Andor evangélikus lelkész, vagy Kis Jenő író –, ami azt igazolja, hogy a foglyul ejtés céltudatosan történt, elsősorban azok váltak célponttá, akik esetleg szabotázs-akciókra készülhetnek a „felszabadítók” ellen.

Egy egészen egyedi, monogrammal ellátott ételhordozó 1944-ből

Ha már a statisztikáknál tartunk: 6 százalékuk gimnáziumi diák, akikről nehezen képzelhető el, hogy komolyabb ellenállásra készülnének. Jelentős az elhurcolt munkások száma is, csak az akkori Dermata, mai Clujana cipőgyárból 815 alkalmazottat visznek el. A begyűjtött civileket a törvényszék fogdájába viszik, ahol a kétszemélyes cellákban 20-25 embert zsúfolnak össze. Hajnalonként innen indulnak gyalog Torda felé, ahol marhavagonokba „terelik” őket. Murádin János Kristóf adatai szerint mintegy 1600–1800 személy már sohasem tér haza. Közülük 900-1000 személy szállítás közben, illetve rögtön a megérkezés után hal meg.

Segítették egymást a foglyok

Mindössze 70 kolozsvári emberről tudható, hogy hol, mikor, milyen körülmények között halt meg, és melyik tömegsírban temették el. A beszámolókból azt is tudni lehet, hogy szállítás közben nagyon sokan halnak meg: a halottak tetemét egy külön vagonban halmozzák fel, és egy hónap után, a megérkezéskor egy meszesgödörben hantolták el. Azt nehéz megállapítani, hogy a ma már gyom által benőtt lágerek melyik sarkában találhatóak ezek a tömegsírok.

A legtöbb elhalálozás 1944-45 telén történik, mivel ekkor még nem alakul ki a tábori rendszer. Ebben az időszakban elhunyt áldozatokról nem vezettek nyilvántartást az oroszok, így a történészeknek nem sok kapaszkodójuk van. Mire elkészült a nyilvántartás, a halálos áldozatok száma csökken, a táborok elkezdenek önellátóak lenni, kialakul a tábori rendszer. Megkezdődik a foglyok küldetése a Szovjetunió építésében, így a szovjet államnak fontosakká váltak a foglyok, el kellett számolni minden halálesettel. Ennek tudható be az elhalálozási számok csökkenése.

Ettek belőle, mostak és mosogattak benne, éjszakánként pedig párnaként funkcionált. Egyik oldalára a magyar címert gravírozták, másik oldalán ez áll: orosz fogsági emlék.

A túlélés arányaiban tehát növekszik, 1947-ben szórványossá válik a – főleg munkabalesetek miatt bekövetkező – haláleset. A szovjet körülményekre jellemző, hogy -38 fokos hidegben is kiviszik például fát vágni a szellemileg és fizikailag is legyengült foglyokat, és ha nem teljesítik a normát, akkor nem kapnak vacsorát. Ercsei Gyula írta le visszaemlékezéseiben, hogyan próbáltak egymáson segíteni a rabok, olykor saját túlélésüket is kockáztatva.

Hol emlékezzünk az áldozatokra?

A lágerek 1917-től gyakorlatilag Sztálin haláláig, 1953-ig működtek. Többek között Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin orosz írónak is köszönhetően, globálisan ismertté vált a Gulag-szigetvilág működése, így fenntarthatatlanná váltak a kényszermunkatáborok. Bezárásuk után senki sem tüntette el a lágerek nyomait, ezek mind a mai napig ott vannak, csak szinte megközelíthetetlenek. A természet visszafoglalta területét, így újabb ás újabb erdőségek nőttek körülöttük. Hatvan év után is csak bozótvágó késékkel lehet áthatolni a gyom által benőtt területeken. Műholdas segítséggel sikerült olyan lágerekre találni, ahol ott maradtak a csajkák, a csíkos fogolyruhák, a félig elégett iratfoszlányok, az őrtornyok, a szögesdrótok vagy a kutyaólak.

A foglyok keresztrejtvényeket készítettek saját szórakoztatásukra. Szótárakat állítottak össze az orosz nyelv elsajátítására.

A megközelíthetetlenek mellett „sztárlágerek” is vannak, ráadásul elérhető közelségben, például Kárpátalján, a Kolozsvártól 260 kilométerre található szolyvai láger, amelynek területén emlékparkot hoztak létre a 40 ezer kárpátaljai áldozat emlékére. Murándin János Kristóf szerint minden magyarnak el kellene látogatnia ide. Annál is inkább, mivel a parkban az erdélyi áldozatoknak is emléket állítottak. De sok magyar vonatkozású emléket őriz a szambori gyűjtőtábor is Ukrajna dél-nyugati részén. Ezek az emlékhelyek magyar civil kezdeményezésre létesülnek, sem az ukrán, sem a román állam, sem Oroszország nem tartja fontosnak az áldozatokról való emlékezést.

A legnagyobb külhoni temetőnk orosz földön van

Éppen a múlt feltárásának hiánya miatt adódik a kényes kérdés, hogy az emlékezési gyakorlatban miért nem jelenítődik meg a Gulágra elhurcolt civil magyarok tragédiája ugyanúgy, mint az Auschwitzba deportált zsidó magyaroké. Murándin János Kristóf szerint nem szabad különbséget tenni a két trauma között, hiszen mindkettő emberiesség elleni bűncselekmény. A nácizmus és a kommunizmus következményei egyformán sújtották a civil lakosságot, cinkosok vagyunk akkor, ha csak a nácizmus bűneit rójuk fel, és a kommunizmus bűneit pedig „megbocsájtjuk”, mivel a Szovjetunió győzött a háborúban.

Havonta egy levelet küldhettek a fogságból. Meg is adták a módját. 

A legóvatosabb becslések szerint is 600 ezer magyar fogoly kerül a Szovjetunióba, és ez másfélszer több, mint amennyi zsidót hurcolnak el Magyarországról. Kolozsváron minden második-harmadik magyar lakos érintett a málenkij robotban, amiről hetven évig nem lehetett beszélni. Ha ez nem a mi történetünk, akkor kié? – kérdezi a történész. Azt is megemlíti, hogy sokszor vádolják azokat, akik erről nyíltan beszélnek, hogy lebecsülik a Holokauszt jelentőségét, de a szubjektivitáson túl kell lépni. Bár a történetírást is átitatja a politika, nincsenek jobboldali vagy baloldali bűnök, hanem csak emberiesség elleni bűnök. Ha ezt nem tanuljuk meg egy életre, akkor bármikor megismétlődhetnek.