„Segíts ó Daphnisz/megtalálni a szénát/a tűkazalban” – ezt a haikut Lövétei Lázár László 2006-ban írta New Yorkban, ahová nemrég (immár családapaként) visszalátogatott, s amelynek nyüzsgő világa talán mindazzal ellentétben áll, ami a költő napi életvalósága.
Lövétei ugyanis Csíkszentdomokoson él, ahol Amerikából való hazatértekor egy frissen vásárolt malac és három tyúk (is) várja – és ez elég távol áll a Wall Street környékének felhőkarcolóitól, ahol szakadatlanul telefonáló yuppik futnak a pénzük után.
László Noémi és Lövétei Lázár László
Az élet persze Csíkban is izgalmas, főként ha az ember egy kulturális folyóirat, a Székelyföld főszerkesztője, és ilyen minőségében megoldást kell találnia mondjuk a Boc-kormány fizetéslevonása által sújtott kollégák egzisztenciális helyzetének javítására, vagy lavíroznia kell az éppen aktuális adminisztratív-politikai érdekek között. A szükség szülte kreativitás azonban gyümölcsöző is lehet: nemrég jelent meg a Sétatér-könyvek sorozatban a Székelyföld – fizetéspótlás szándékával létrehozott – Olvasólámpa rovatának összegyűjtött anyaga, a folyóirat szerkesztőinek írásaival.
Penzum a műfordítás is, mondja LLL, de olyan penzum, amelyben „megtalálja magát”. Olyan román könyveket fordított le – regényeket, mert a versfordítás nem túl kelendő –, amelyek valamilyen szempontból közel állnak hozzá: Mircea Cărtărescu, Filip és Matei Florian, illetve Mihail Vakulovski műveit. Gyerekverseket ugyan fordít, de nem ír, és ezen a szokásán a jövőben sem kíván változtatni. A különböző alkalmakra írt verseit – amelyeket kihagyott a „komoly” köteteiből – viszont kiadja, mégpedig mi más címen, mint: Alkalmi.
Egy már-már elfeledett költői műfaj, az ekloga viszont nagyon is közel áll a szívéhez, olyannyira, hogy külön kötetet szentelt neki: a Zöld című könyvében sajátosan elegyíti az archaizáló magyar nyelvet a nagyon is kortárs, más nyelvekből kölcsönzött kifejezésekkel – a „kecskeszagú lájf” így tör be a romlatlannak hitt vidéki idillbe. A Két szék között című, életének egy válságos időszakában született kötetéről pedig azt mondja, megteremtette vele az „unalom poétikáját” – ennek alátámasztásaként jegyzi meg beszélgetőtársa, László Noémi, hogy a kötet verseiben riasztóan sokszor fordul elő a „nem érdekel” vagy a „dolgom” kifejezés, akárcsak a „semmi” vagy az „unalom”.
Költők egymás közt: LLL és Király László
És ha már életperiódusokról van szó: Lövétei ma is büszkén vállalja, hogy az Előretolt Helyőrség szerzői gárdájához tartozott/tartozik. A Kárpát-medencei Tehetséggondozó megalakítása körül kipattant botrányban kiállt az Orbán János Dénes fémjelezte Előretolt Helyőrség Íróakadémia mellett (mégpedig történetesen a Főtér „hasábjain”), mert úgy érzi, igaztalan vádak érték azt az irodalmi műhelyt, amely több tucat fiatal erdélyi szerző szellemi otthonává vált az elmúlt két évtizedben. Ennek a két évtizednek a „termését” foglalja össze az Ezredévkönyv című antológia. „Lehet fanyalogni, de ez ma már irodalomtörténet” – emeli fel a vaskos kötetet a Bulgakov kávéház asztaláról.
A magyar kulturális élet szekértáborharcairól meglehetősen lesújtó és borúlátó véleménye van, szerinte az áldatlan adok-kapoknak „sosem lesz vége”, mert – dióhéjban – a felek számon tartják ugyan a saját sérelmeiket, de a másokéiról tudomást sem vesznek. Példaként említi egy budapesti irodalomtudós elhíresült bejegyzését, amelyben „ismeretlen” erdélyi költők állami kitüntetése miatt háborog.
„Az íróakadémiát is kitámadták, mielőtt bármit is csinált volna. Ha két-három jó költő kikerül ebből a kezdeményezésből, már megérte” – összegzi Lövétei.