A román nép olyan, mint egy juhnyáj

A birkaélet, a nyájszellem a román nép fő jellemvonása – ez volt Constantin Rădulescu-Motru (sz. 1868. február 15, Butoieşti, Mehedinţi – 1957. március 6., Bukarest) 1937-ben megjelentetett, A román nép pszichológiája (Psihologia poporului român) című könyvének következtetése. A szerző a XX. század első felében Románia meghatározó személyisége, enciklopédista struktúrájú kultúrember, filozófus, pszichológus, pedagógus, politikus, dramaturg, román színházigazgató, akadémikus és 1938 és 1941 között a Román Akadémia elnöke volt.

Milyen a román?

„Mindig az foglalkoztatja, hogy mit mondanak mások; könnyelmű, amikor a tömeg hatására kell döntést hoznia; a látszat kedvéért vallásos és nacionalista, és általában véve mindig azt lesi, mit tesznek majd a többiek. Úgy tűnik, a románnak lelkileg inkább tömegtudata van, mint éntudata. A csoporttudatban készen megtalálja mindennapi életének akár legbensőségesebb mozgatórugóit is. Háza román szokás szerint készül, és nem a személyes ízlésének megfelelően; az ételei szintén; ruházata hasonlóképpen; még szülei sírja is. A román nem azért igyekszik közel hozni magához a külső környezetet, hogy megváltoztassa és a saját jellemére faragja, személyisége nem igényel különleges differenciálásokat, hanem megelégszik azzal, amit nemzete szokása révén magáévá tett. Mindenki olyan házat akar, „mint mindenki”, azt eszik, „amit mindenki”, úgy öltözik, „ahogy mindenki” – ahogy a „fehér mindenki” (Nana! – a szerk.) – és úgy temetteti el magát, „ahogy mindenki”. Aki másképp cselekedne, az úgy tenne, „ahogy nem mindenki”, és „ez lenne a legnagyobb bűn”, állítja a pszichológus.

A román és a szolidaritás

Ezek a jellemvonások a románt, elméletileg, a XX. század elején hirdetett egyik ideálhoz, a társadalmi szolidaritáshoz való közeledésre készítik fel. „Valóban, mire törekszik a társadalmi szolidaritás ideálja? Az egyéni lelkek egyetlen, egy egész társadalmat átfogó lélekké hangolására; a csoportérdekeknek a tisztán személyes érdekek fölé emelésére… De a románnál, mint már láttuk, az egyén lelke szinte teljesen feloldódik a csoport lelkében. Így tehát, nem ő testesíti meg a szolidaritás ideálját? Távolról sem. A román ugyanolyan rossz a szolidaritásban, mint ahogy egy primitív kommunista társadalom tagja is rossz szocialista. A románnak ahhoz, hogy megfeleljen a társadalmi szolidaritás ideáljának, fel kellene tudnia áldoznia magát, aztán az akaratnak is meg kellene lennie benne ehhez az áldozathoz; márpedig ez sincs, az sincs meg. Nyájszellem van benne, és kész.”

A román és a nyájszellem

Motru arra hívja fel a figyelmet, hogy a „nyájszellem” nem egyenlő a szolidaritással: „A nyájszellem a lelkek passzívan, szinte gépiesen elért harmóniája; a szolidaritás olyan harmónia, melyet az ember önmagát legyőzve, mások elismerésével vívott ki, miután mindenki megismerte önmagát. Nagy különbség van a nyájszellem és a szolidaritás között.” A pszichológus a továbbiakban rámutat arra, hogy miben nyilvánul meg a románok nyájszelleme: „Birkákként utánozzuk a körülöttünk zajló tetteket és csak akkor mutatunk erőt, ha csoportban vagyunk. Háborúban derekasan harcolunk, mert ott vállvetve küzdünk, de a szakmai munkában hanyagok vagyunk, mert itt mindenki a saját kötelességérzetére hagyatkozhat csak. Nincs merszünk saját véleményt alkotni, amikor egyenként kell annak hangot adnunk, de mi vagyunk a legsértődékenyebb nép, amikor csoportban és csoportként kell megszólalnunk. Gyorsan fellobbanunk, mint a szalmaláng, ám ez hamar el is múlik, ugyanúgy, mint a szalmaláng, mert a lelkeink külön-külön véve túlságosan is kevéssé egyéniek, hogy ellenállást fejtsenek ki, lángra lobbanva pedig túlságosan kevés saját alapjuk van ahhoz, hogy ne lobbanjanak el szintén könnyen. Ezért esünk át nagyon gyakran igazi lelki válságokon.”

Mi lenne szégyenletes a román nép számára

Motru a végén némileg tompítja elemzése élét: „De mindezekkel nem azt akarjuk állítani, hogy a nyájszellem olyan állapot, mely csak bűnökkel van tele, és amiért egy népnek szégyenkeznie kellene. A nyájszellem szokásos állapot minden fiatal népnél, melyeknek fiatalságuk miatt nem volt idejük mélyrehatóbban megformálniuk magukat; márpedig a fiatalságot senkinek sem kell szégyellnie. Az lenne szégyenletes, ha népünk még azután is megőrizné ezt a nyájszellemet, amikor már nem számít fiatal népnek.” Másrészről elismeri, hogy ez a jellemvonás segítette túlélni a románokat. „De a múltban a lelki nyájszellem a legmegfelelőbb fegyver volt a román nemzet számára! Nélküle nem lehetett volna megőrizni a nyelv és az egyház egységét. Nélküle a politikai rendszer még a mostaninál is megosztottabb lett volna. Az utánzás erejével tartottunk össze és tudtunk ellenállni azoknak, akik minden irányból fenyegettek minket. Ám érvényes lehet-e mindez a jövőre is?”, kérdezi a pszichológus.

Mit mondanak a szakértők?

„A régi, 1918-as Egyesülés (így! – a szerk.) után írt könyvet a szerző egy egységes országra vonatkozó projekt kidolgozásához nyújtott hozzájárulásnak tekintette”, jegyezte meg Daniel David, az a pszichológus, aki csaknem száz évvel Rădulescu-Motru tanulmánya után újra megírta A román nép pszichológiáját. A két könyv között az a különbség, hogy Rădulescu-Motru főleg intuícióra, közvetlen megfigyelésére alapozta a következtetéseit és kisebb mértékben statisztikákra és pszichológiai tesztekre, melyek akkor nem voltak annyira kézenfekvőek, mint most. Daniel David dolgozata szigorú pszichológiai teszteken alapul, melyeket a nagy nemzetközi pszichológiai tanulmányok is használnak, ezeket szabták rá a román népre. „Rădulescu-Motru egyes következtetéseit mi is igazoltuk, mások esetében eltérő eredményre jutottunk”, mutatott rá David.