Mi is voltunk homogének

„Száz éve lassan, hogy más a múltunk nekünk, erdélyi – és felvidéki, délvidéki, kárpátaljai – magyaroknak, mint a magyarországiaknak. De ebben a száz évben folyamatosan figyeltünk egymásra, olykor együtt haragudtunk, máskor együtt örültünk, és mindenképpen próbáltuk megérteni egymás helyzetét, bár nem volt ez olyan könnyű. Mostanában viszont úgy érzem, távolodunk, miközben közeledni látszunk, kettős állampolgárságostul, mindenestül.

Itt van az utóbbi években ez a nemzetállamozás. Hogy Magyarország nemzetállam. Értem én, megcsonkítva, körbefaragva, de legyen legalább: nemzetállam. Csakhogy, tetszik, nem tetszik, minket ettől kiráz a hideg. A mi erdélyi magyar nyelvünkben a nemzetállam intoleranciát jelent, kizárólagosságot, az egy nemzet, egy nyelv államát. Tudom, ne is tessék figyelmeztetni, lerágott csont ez, magam is elmondtam többször. Jó, rendben, de akkor van itt egy újabb csont, azt is rágjuk néhány hete: a homogenizálás. Hogy azt mondja derült égből villámcsapásként a magyar miniszterelnök: »Magyarország egy homogén ország, kultúrájában, gondolkodásmódjában, civilizációs szokásaiban meglehetősen homogén képet mutat.«

Értem én ezt is, kicsi ország, ennyi maradt nekünk, ne akarják már ezt is multikulturalizálni.

Csakhogy… Van itt is egy hatalmas csakhogy! És megint kiráz a hideg. Hiszen összetartozás ide vagy oda, ilyenkor derül ki, hogy tényleg nem ugyanazt a magyar nyelvet beszéljük. 1971 júliusában hirdette meg a Román Kommunista Párt főtitkára Románia társadalmi, gazdasági és etnikai »homogenizálásának« a tételét, és attól kezdve érezhetően felgyorsult az erőszakos etnikai asszimiláció, a magyar kultúra, oktatás, nyelvhasználat visszaszorítása, majd felszámolása.

Hányszor meg hányszor hallottuk ezt a kifejezést a hetvenes és nyolcvanas években, és nem csupán hallottuk, de megszenvedtük nap mint nap. A „falurombolás”, amely aztán végre-valahára Európa-szerte felháborodást váltott ki, csupán az egyik eszköze volt a nagy célnak: a homogén román állam megvalósításának. Prokrusztész-ágyba kényszerítettek mindent és mindenkit az egy ország, egy nyelv és – akkor már – egy vezér örökkévalónak tűnő ideológiájával. Szorult a nyakunkon a hurok, a homogén jövő rémképe egyre fenyegetőbb volt, ezért választotta számos magyar – hivatalosan vagy a zöld határon át – a Magyarországra való menekülést.

Nem szeretem az erőltetett analógiákat, és nem gondolom, hogy a mai Magyarország és az egykori Románia között titokzatos időalagutakon át eszmék közlekednének ide-oda. Egyszerűen csak azt hiszem, hogy ismernünk kellene egymás múltját, egymás tapasztalatait, egymás félelmeit, és lehetőleg ugyanazzal a jelentéssel kellene használnunk ugyanazokat a szavakat.

Akasztott ember házában »homogén országot« emlegetni nem ildomos.

Nem a kölcsönszavaktól, nem az iktelen ragozástól esik szét sem a nyelv, sem a nemzet, hanem attól, hogy megszűnik a múltról, a történelemről való közös tudásunk.

Ebben, de csakis ebben lehetnénk tényleg „homogének”. Mert egyébként isten őrizz mindenfajta homogenizációtól! Mellesleg tőlünk, erdélyiektől is lehetne ezt-azt tanulni: például a szalmakrumpli szerintem sokkal szemléletesebb kifejezés arra, ami a grillcsirke mellé a tányérra szokott kerülni, mint a hasábburgonya. De megesszük úgy is, természetesen."