Örményirtás nem népirtás

„Egy olyan méretű történelmi tragédia elismerése, mint amilyen 100 évvel ezelőtt történt (a törökországi örményekkel), fontos és szükséges jelzés a gyűlölet, az intolerancia, a rasszizmus és az idegengyűlölet kiirtására”, mondta április 24-én Klaus Johannis elnök, megemlékezvén az örmények 1915-ös genocídiumáról.

Románia hivatalosan nem ismeri el a népirtást.

A bukaresti hivatalosságok eseménynek, viszontagságnak vagy tragédiának nevezik a történteket, ügyesen kerülve a szót, ami pontosan leírja mindazt, ami egy évszázaddal ezelőtt az örményekkel történt az Oszmán Birodalomban. Akkor az egész a törökök gyengeségével kezdődött, akiknek az 1877-es háború után át kellett engedniük Oroszországnak a Kaszpi- és a Fekete-tenger közötti, zömmel örmények lakta területet. Aztán az oszmánok 1912-ben Boszniát és Hercegovinát vesztették el az osztrákok javára.

A belpolitikában az Ifjútörökök (egy Talátból, Enver pasából és Dzsemálból álló triumvirátus) kerültek hatalomra, akik aztán kudarcot vallottak a demokratikus reformok végrehajtásában, és Németországgal léptek szövetségre Oroszországgal szemben. Az örmények genocídiuma az Iránnal határos Van régió azonos nevű városában kezdődött. Az oszmánok ürügyül azt hozták fel, hogy a vani örmények az oroszokhoz dezertáltak, és ez volt az első ok a leszámolásra. Később, amikor a török vezetők 4.000 katonát kértek az örmény közösségtől és az nemet mondott, úgy döntöttek, hogy a szír sivatagba deportálják az örmény lakosságot.

Ez halálmenet volt, mert nagyon kevesen érték el az úti célt: több mint másfél millió embert gyilkoltak le, raboltak ki, vagy hagytak egyszerűen kimúlni az éhségtől és a kimerüléstől. Az akkori konstantinápolyi amerikai nagykövet, Henry Morgenthau emlékirataiban leírta helyszíni tapasztalatait az örmények tragédiájáról: „A török hatóságok a deportálások elrendelésével gyakorlatilag egy egész nemzetet ítéltek halálra, aminek tökéletesen a tudatában voltak, és már a velem folytatott beszélgetéseik során sem igyekeztek ezt véka alá rejteni.” (Henry Morgenthau, Nagykövetként Konstantinápolyban: Emlékiratok, Mihnea Gafiţa fordítása és jegyzetei. Ararát Kiadó, 2000).

A bukaresti vezetők hivatalosan nem tudják, mit mondjanak, amikor arról kérdezik őket, miért nem ismerik el az örmény genocídiumot. A jereváni román nagykövettől a múlt év végén – 2014. november 19-én, az Örményországi Amerikai Egyetemen tartott egyik konferencián megkérdezték, hogy mi a fontosabb Románia számára, a Törökországgal meglévő politikai és gazdasági kapcsolat, vagy az örmény genocídium elismerésének erkölcsi imperatívusza?

Előkészített válasz hiányában, Sorin Vasile nagykövet, akit utólag az általa kirobbantott diplomáciai botrány miatt hazarendeltek, megpróbálta extrapolálni a témát, egy homoszexualitásról szóló vitára terelve a szót. Ezzel a román diplomata azt kívánta bizonyítani, hogy

az erkölcsi normák viszonylagosak.

A magyarázat egy sor bírálatot váltott ki Jerevánban. Ezek lecsillapítására a román nagykövet elmondott egy anekdotát, melyben egy megbízható alkalmazottat kereső zsidó üzletember végül azt vette fel, aki azt mondta, hogy 1+1 pontosan annyi, amennyit a tulaj akar. Más szóval, a román diplomata annak sugalmazásával akart magyarázkodni az örmények előtt, hogy a nemzetközi kapcsolatokban, akárcsak az üzleti életben, mindenki az érdekeinek alárendelt véleményét hangoztatja.

Titus Corlăţean volt külügyminiszter kertelés nélkül kijelentette, hogy Bukarest „kerülte” az állásfoglalást ebben a „kényes” ügyben, de „bátorította” volna az ankarai és jereváni hatóságok közötti, a két fél közeledését szolgáló „párbeszédet”.

Románia természetesen nincs abban a helyzetben, hogy Törökország és Örményország között közvetítsen, ezt a magyarázatot pedig legfeljebb csak belpolitikai használatra lehet alkalmazni. Másrészt Romániának stratégiai partnersége van Törökországgal, és miközben az örmények a 100 évvel ezelőtti genocídiumról emlékeztek meg Jerevánban, a román védelmi miniszter, Mircea Duşa a NATO délkeleti szárnyának megerősítéséről tárgyalt Ankarában kollégájával, Ismet Yilmazzal. A bukaresti vezetők számára túl fontosak a török-román kapcsolatok, hogy a történelmi erkölcs nevében veszélyeztessék azokat.

Törökország a legnagyobb Európai Unión kívüli gazdasági partner és globális szinten az ötödik, a Fekete-tengert a külvilággal összekötő szorosokat ellenőrzi, és komoly vásárlója lehet annak az energiának, melyet Románia exportálni szeretne, adott esetben pedig támogatónk is lehet, amennyiben a Fekete-tenger erőszakos térséggé válik.

Ennek ellenére a Törökországgal meglévő kapcsolat, Románia szemszögéből nézve, valójában csak a gazdaságon és azokon a vágyakon alapul, melyeket egy volt gyarmat táplál

a régen viszonyítási pontjaként működő hatalmi központ iránt.

A hazai vezetőknek nem sikerült többet elérniük, az energetikai és stratégiai reményeik mögött pedig nincs semmi konkrétum, annál is inkább, hogy Ankara és Moszkva egyre többet egyeztetnek, többek között a Fekete-tengerrel kapcsolatosan is.

Románia, tehát, az örmény genocídium elismerésének ügyében képtelen megszabadulni a periférikus országok reflexétől: a hallgatással semmit sem nyer, és valószínűleg azzal sem veszítene semmit, ha azokhoz az európaiakhoz társulna, akik a XX. század első genocídiumának nevezik azt, ami az örményekkel történt.