Kettős eseményt ünnepelt tegnap délután a Korunk Stúdiógaléria. Amint azt Kántor Lajos, a galéria egyik alapító atyja elmondta, új tárlatszervezőt köszönthet a kolozsvári közönség, Fazakas Rita személyében. Kedélyesen hozzátette, hogy ezt a funkciót jobb helyeken kurátornak nevezik, jobb helyek  alatt értendők azok a szervezetek, amik többet is tudnak fizetni az elvégzett munkáért, ha egyáltalán. (Retorikai kérdés: ezzel más szervezeteket minősített fel, vagy az általa hosszú időn át vezetett szervezetet le?)

Fazakas Rita beköszönő szavai után következett az est fénypontja: Kerekes Emőke fotóművész Flacara/Breakdown című kiállításának megnyitója. Termetes, ám jól megkonstruált beszédében Márkos Tünde képzőművész – aki múltfelejtőként határozta meg magát – elefántmemóriával idézte fel a múltfeltáró képzőművészeti irányzat néhány alapvető ideológiai jellemzőjét és meghatározó személyiségét.

Kerekes Emőke a rendszerhalál utáni szocreál-indusztriál terepen (a hajdani Flacăra fonalfeldolgozó gyár épülete) jelöli ki az emlékezet terét, egy hatalmas orsónyi piros fonallal, amely jelen esetben úgy működik, mint az emlékezet vörös fonala, vagy Thézeusz zsinege. Csak követni kell és figyelni, milyen vizuális kódok mentén járható be az alkotó által felszínre hozott múltlabirintus.

A szesszel ellentétben az emlékezet sosem teljesen tiszta. Kik emlékeznek? Mire? Hogyan? Ráközelíteni lehet az adható válaszokra, pontosan tetten érni őket lehetetlen. Kerekes Emőke nem is próbálkozik vele. Csak felmutatja. Rácsos kazettákba zárt archív arcok. Kitekintők, és mégis, saját memóriájuk múltjába zártak. Az emlékezet terében talált tárgyak, lágy árnyékokba burkolva, mint költöztetésre kész meisseni porcelántálak. És maga a tér, kilúgozva, falfehéren. Ahogy a nézés ideje telik, határozottan jól jön a piros fonal, mert fennáll annak a veszélye, hogy a néző, mint egyén, belevész a kollektív emlékezet útvesztőjébe.

Remek kiállítás nyílt meg Kolozsváron. És a közeljövőben bárki megtekintheti, a Korunk Stúdiógalériában.