Kié lesz Orbán?

Vajon olyan országokban, mint Románia és Magyarország, miért Mihai Şorához vagy Heller Ágneshez hasonló nyolcvanas-kilencvenes értelmiségieknek kell felemelniük a hangjukat, politikai szerepet vállalniuk, tiltakozniuk, utcára vonulniuk?

Mert ezekben az országokban a kívülről és belülről, a nagykorrupció és a nacionalista szélsőségesség által ostromolt szabadság, a globalizáláshoz való alkalmazkodás erőfeszítéséből fakadó gazdasági nehézségek közepette nagy veszélybe került.

Annál is inkább nehéz azoknak a nyugati vezetőknek a küldetése, akik azelőtt és azután látogatnak Budapestre, hogy Oroszország elnöke, Vlagyimir Putyin két hét múlva Magyarországra érkezik. A sort hétfőn, február 2-án a német kormányfő, Angela Merkel nyitotta. Aki a magyar ellenzék tiszteletére szólított fel – a kényelmes kormánypárti többség dacára – és egységre, többek között az orosz–ukrán konfliktushoz való viszonyulásban is.

A nyugaton nagyrészt elszigetelődött, de Moszkva és az ázsiai térség autokratikus kliensei, valamint az európai populisták által masszívan körbeudvarolt magyar kormányfő helyzete újraértékelésének reményével fogadta a kancellárt.

Ez a régi liberális demokráciák elitje szemszögéből nézve páriastátuszt súroló, a legkevésbé sem irigylésre méltó helyzet azoknak a kitartó vádaknak a következménye, melyek szerint a magyar demokrácia az igazságszolgáltatás függetlenségének és a sajtó szabadságának korlátozásával és a hatalom civil társadalommal szembeni ostromával erodálódik. Ahol az NKSZ-ek hasonló – még ha nem is ugyanolyan erős – nyomásnak vannak kitéve, mint Putyin Oroszországában, és ahol etnikai csoportok, mint amilyenek a romák, diszkriminálva érzik magukat.

Ezzel párhuzamosan Magyarországnak komoly gazdasági gondjai vannak. Orbán azt reméli, hogy ezeket Kína és a Kreml, az európai energiaszállítások feletti orosz monopóliumot biztosító Déli Áramlat gázvezetékkel és a szintén Moszkva segítségével épített atomerőművekkel fogja megoldani, valamint a nyugatiak segítségével is.

Következésképpen

Orbán Magyarországa most több lagzin táncol.

Erre válaszul a berlini keresztény-szociáldemokrata szövetség jelentős erőfeszítéseket tesz nyugalma megőrzéséért és gondjai diplomatikus kifejtéséért, hogy mégse dühítsék fel túlzottan a budapesti vezetőt, amíg Orbán az Oroszországgal kapcsolatos politikájában nem mondja fel visszavonhatatlanul az európai szolidaritást.

De meglehet, kudarcra van ítélve Németország azon kísérlete, hogy az eltévelyedett magyar birkát visszavezesse az európai liberális demokráciák és jogállamok nyájába. Mert Budapest sodródása nem elszigetelt. A Moszkva által az Európai Unió déli perifériáján bátorított egyre erősebb centrifugális tendenciák kötelékeket oldó hatása közepette kerül rá sor. Ahol, mondjuk Görögországban, vagy Spanyolországban ugyanazok a feszültségek és csábítások felhalmozódása tapasztalható, melyekkel az utóbbi években bőven lehetett találkozni az Öreg Kontinens román–magyar térségében.

A riadójelet, nem véletlenül, az idős kort elérő és – ebből következően – jelentős tapasztalattal rendelkező nagy gondolkodók adják le. Mihai Şoráról, Heller Ágnesről van szó. A keleti kereszténységben és neotomizmusban gyökerező, a nyugati típusú liberális demokráciát kitűnően ismerő román filozófus tavaly feladta hosszú politikai távolságtartását és az elnökválasztási kampányban intenzíven küzdött Klaus Johannis győzelméért.

A gyakori tüntetésekről Heller Ágnes professzor is elmaradhatatlan, aki megörökölte Hannah Arendt katedráját a New School for Social Research-ön, és Budapest és az újvilág között ingázik. A Holokausztot túlélő, Lukács György diákjává és asszisztensévé vált, eredetileg marxista gyökerű gondolkodó Hellernek sikerült túllépnie a dialektikus materializmusban rejlő korlátokon és felzárkóznia az élet és a szabadság etikailag hibátlan megközelítéséhez.

Eltérő származásuk ellenére mindkét filozófus olyan európai humanista, akik rendelkeznek az episztemológiai, intellektuális és erkölcsi előfeltételekkel, mint ahogy az empirikus tapasztalatokkal is ahhoz, hogy felfigyeljenek az emberi fajjal, a szabadsággal és az emberi lét méltóságával szemben a láthatáron felbukkanó fenyegetésekre.

És nem utolsó sorban az Öreg Kontinenssel szemben. Mert ezek nemcsak olyan országok sorsát veszélyeztetik, mint Románia és Magyarország. Ugyanúgy veszélyben vannak a válság által keményen megrázott demokráciák, mint például a kontinens déli részén lévők, mint ahogy az integrált Európa, az egyre törékenyebb, sebezhetőbb, a különféle vallási fanatizmusok és bal-, vagy jobboldali szélsőségességek kombinált csapásainak egyre inkább kitett kontinens sorsa is.

Heller Ágnes Budapesten semmibe vette a 85 évével együtt járó betegségeket és a téli hideget és vasárnap, több ezer tüntetővel együtt, utcára vonult. Sok hazai és külföldön élő magyar azt reméli, hogy a berlini kormányfő képes lesz rendre utasítani Orbán Viktor kormányfőt.

A német kancellár Budapesten töltött néhány órája sokakban keltett félelmeket, vágyakat és reményeket. A magyar ellenzék azt szerette volna, ha Európa – esetleg

par ordre du mufti –

véget vet egy nemcsak szabadsággyilkosnak, de maffiózónak is tartott kormány kisiklásainak. Vagy legalábbis világosan és egyértelműen rendre utasítja. Amit a pragmatikus Németország hagyományosan óvakodik megtenni, bírálatait inkább kódolva fogalmazva meg.

Ennek megfelelően a kancellár fontosnak tartotta beiktatni rövid magyarországi látogatásába a fővárosi Nagy Zsinagóga meglátogatását is, közismert lévén, hogy a magyar szélsőségesség hagyományosan virulensen antiszemita. Bár Orbán Viktor sohasem adta jelét antiszemitizmusnak, sőt éppenséggel „nulla toleranciát” kért e beteges idioszinkráziával szemben, egyes támogatóival más a helyzet. Európában pedig a zsidók elleni gyűlölet nemcsak a militáns iszlamizmust kíséri notóriusan, hanem a nyugati eredetű populista, etnicista, iszlamofób és euroszkeptikus mozgalmak jelentős szegmenseinek ideológiáját is.

Ilyen körülmények között csak a naivak hihetik azt, hogy Németország – rövidtávon – visszatéríthetné Orbán Magyarországát a tekintélyelvűség kerékvágásából a liberális demokráciáéba, melynek „halálát” a budapesti kormányfő tavaly nyáron jelentette be, Romániában.

Jó lenne, ha senki sem kergetne illúziókat. A kontinens dezintegrációja nem utolsó sorban azért akut veszély, mert a kohézióját biztosító demokrácia értékeit Európában mindenfelé összehangolt rohamnak és ostromállapotnak teszik ki. Az európaiaknak kötelességük – sürgősen és következetesen – helyt adniuk egyes Hellerhez hasonló bölcsek azon felhívásának, hogy tegyenek ők is a megvédésükért.