A multikulti halála (2010)

Az írás 2010. október 8-án jelent meg a Reflektóriumon. Újrapublikálását, úgy gondoljuk, aktuálissá tették az elmúlt napok párizsi eseményei.

Alig egy héttel az után, hogy Kolozsváron dicsérte a BBTE multikulturalitását, Angela Merkel azt mondja: „teljes kudarc a multikulturális társadalom modellje, a multikulti hitvallása – hogy immár egymás mellett élünk, és ez mennyire jó nekünk –, ez a felfogás megbukott, teljességgel megbukott”.

Nem lehet amellett csak úgy elmenni, ha Németország szövetségi kancellárja, az európai konstrukció egyik kulcsszereplője gyakorlatilag kidobja az ablakon a posztmodernitás egyik kulcstoposzát. Pedig csak a kimondás aktusa hat újszerűen, mivel

a multikulti rég halott – ha egyáltalán élt valaha.

Merkel nyilván konkrét helyzet kapcsán fogalmazta meg a régóta körvonalazódó, de ennyire markánsan még ki nem mondott megállapítást. Németországnak szüksége van a bevándorlókra, mivel a képzett munkaerő hiányával küzd, de a bevándorlóknak (értsd: az iszlám világból érkezőknek) be kell illeszkedniük, magukévá kell tenniük a német kultúrát és annak értékeit, mondta a kancellár.

Ezek a szavak pedig kontextusra találnak az utóbbi időszak történéseiben. Elég, ha csak az olaszországi és franciaországi cigány-kitoloncolásokra, Sarkozy francia elnök – újabb uniós kulcsfigura – ezzel kapcsolatos sarkos kijelentéseire gondolunk, de ugyanezt a kontextust erősítik az egységes európai pénznem megszűnését vizionáló megnyilvánulások is, valamint az, hogy az uniós tagállamokban és az Európai Parlament szintjén is erősödtek a jobboldali (sőt, radikális jobboldali) pártok.

De mi a gond a multikulturalitással?

Dióhéjban az, hogy ha a „különbözőséghez való jog” mentén próbáljuk a multikulturalitást a liberális demokrácia részévé tenni, két nehézséggel szembesülünk: egyrészt az emberi jogokra – mert mi másra – alapozott sokszínűség éppen önmagát kezdi ki, mivel kiszorulnak mindazok a formái, amelyek nem értelmezhetők a jogok síkján. Másrészt arról van szó, hogy – és ez ténykérdés – Európában csak nemzetállami keretek között beszélhetünk liberális demokráciáról, ez pedig szintén jelentősen beszűkíti a multikulturalitás gyakorlati lehetőségeit. Hogy is mondta Merkel? A bevándorlóknak be kell illeszkedniük, magukévá kell tenniük a német kultúrát és annak értékeit. Ez pedig vegytiszta nemzetállam-diskurzus.

A jobbára egyetemi tanszékeken és steril könyvtárszobákban kigondolt multikulturalitás természetébe eleve bele van kódolva

az önfelszámolás lehetősége.

A sokszínűség formális tényének keményvonalas ünneplői nem számolnak azzal – mert nem számolhatnak, elvileg tilos számukra –, hogy esetleg lényegileg különbözhetnek, sőt, összeférhetetlenek, egymás puszta létére nézve veszélyesek lehetnek a „multikulturálissá homogenizált sokszínűség” elemei.

Vajon a fejkendő-viták, a Mohamed-ábrázolások csökönyös ismétlődése nem éppen abból a felismerésből fakad-e, hogy a bevándorlók befogadásának szabadsága és a tolerancia jegyében éppen a szabadság elutasított korlátozása vagy megszüntetése, az intolerancia valósul meg, és válik paradox módon a befogadó társadalom értékévé, nyilvánvaló ellentmondásba keveredve annak kinyilvánított alapvetésével? Ez a felismerés pedig vajon nem arra vonatkozik-e, hogy a következetesen végigvitt liberális szabadságeszme végső soron önmagát számolja fel, hiszen semmilyen inherens eszköze nincs önnön puszta létének védelmére?

Ha viszont a szabadság nem univerzális, ha vannak szabadabbak a szabadoknál,

akkor mi a helyzet a liberális demokrácia eszméjével?

Mi a helyzet a multikultival? (következetesen végigveszi ezeket a problémákat Demeter M. Attila a Szabadság, Egyenlőség, Nemzetiség című remekbe szabott munkájában – Pro Philosophia, Kolozsvár, 2009).

És még mielőtt valaki felsikoltana, hogy Angela Merkel náci fordulatot tett, sietve leszögezném: nem, nem ő a hibás. Hanem az, hogy a felvilágosodás emancipatorikus ráció-központúságából a „kombatív tolerancia” elvét és gyakorlatát kialakító európai liberális multikulti nem számolt a totalitárius racionalizmus következményeivel.

Arról van szó, hogy az identitások előrevetülő veszélyeztetettség- és bizonytalanság-érzése olyan nem-racionális elem, amely azonnal és elnyomhatatlanul, ösztönösen felszínre nyomakszik, amikor az egyféle hagyományokból táplálkozó Mi testközelbe kerül a másféle tradíciókon alapuló Őkkel. Egy németországi város valamelyik negyedében élő protestáns ember akkor is összerezzen a néhány hónapja a szomszédos telken felépült mecsetből kihallatszó müezzin-ének hallatán, ha tudja, hogy politikailag inkorrekt gondolatai támadtak. És máris kilépett a multikultiból, amelyben tulajdonképpen soha nem is volt benne. Itt ugyanis eltérő identitások ütköznek, ezek pedig természetükből eredően még a liberális demokrácia keretei között sem képesek a vitára, pusztán amiatt, hogy

egy identitás nem megerősítő vagy cáfolható érvek alapján létezik.

Amikor tehát Merkel kancellár beilleszkedésre szólítja fel a bevándorlókat – még egyszer: nem a csehekre vagy lengyelekre, hanem a törökökre gondolt –, akkor gyakorlatilag azt kéri tőlük, hogy mondjanak le identitásukról (mert csak két lehetősége van: vagy az előbbi, vagy pedig az, hogy megszünteti a nemzetállamot). Ezzel pedig tulajdonképpen elismeri, hogy az európai liberális demokrácia jelenlegi formájában nem képes kezelni a különbözőség-topikok legfontosabbikát: az interkulturális bevándorlást. Enélkül pedig – Merkel is megerősíti: szükség van a bevándorlókra – nem létezhet piacgazdaság, piacgazdaság nélkül pedig nem létezik liberális demokrácia.

Valahogy tovább kell lépni,

szem előtt tartva, hogy nincs multikulti, nincs univerzális szabadság, csak Mi és Ők, a történelem pedig nemhogy véget érne, hanem csak most kezdődik igazán. Talán újra kell olvasni Descartes-tól, Rousseau-ékon, Kanton, Hegelen és Heideggeren át Fukuyamáig és Huntingtonig a teljes nyugati eszmetörténetet. De az is lehet, hogy nem.