Velük újra interferálnánk

A fesztivál, ha már hiányzik, azt jelenti, gazdag volt. Jó előadásokban, élményekben. Derűsen emésztjük az Interferenciákat.
Hirdetés

Ha őszinték vagyunk, az elmúlt 12 nap alatt duzzogtunk is eleget, mert nem értettük, mit keres egy ilyen kaliberű fesztiválon egy-egy csapnivaló, vagy ami még rosszabb: érdektelen produkció. Amin lekoppan a szemünk. Nagyon ciki, bizony, de előfordul. Átkalibráljuk az elvárásainkat, és inkább csak arról mesélünk, amiről érdemes.

Például a panszoriról, amit idén majdhogynem kommersz-színházként láttunk. A koreai Jaram Lee két évvel ezelőtt egymaga letaglózta a nagyterem minden nézőjét a Kurázsi mama-átdolgozásával. Idén szintén Brecht-darabot hozott, A szecsuáni jóléleket, és mindenki derűsen emésztette ezt a mutáns Brechtet. 
 
Kimaradt a torokszorítás. Számomra legalábbis. Persze attól még egy kiemelkedően jó előadásról beszélünk, mindenképpen dobogós lenne a fesztivál-toplistámon. 
 
A hagyományos panszori, azaz énekelt, minimális zenekísérettel bemutatott történetmesélés Jaram Lee színházában kortárs, európai színházi sajátosságokkal keveredik. A világörökség részét képező műfajtól idegen elemek, teszik „fogyaszthatóvá” a panszorit számunkra is. Ilyen a történet (a panopktikum néhány fennmaradt darabjait játsszák újra meg újra a hagyománytisztelők), a hangszerelés (általában csak egy dob kíséri az énekest), de idegen a műfajtól a több mellékszereplőt személyesítő Kar, aki tánccal vagy árnyjátékkal asszisztál a történetmeséléshez. 
 
 
A zenekar szerepe egyébként megmarad: ők szolgáltatják a ritmust, a hangeffektusokat, biztatják a színészt. A közönség is megteheti, meg is teszi, a számára kézenfekvő nyíltszíni tapssal és brávózással.
 
Az off-programból a Bárka-színház előadását szemeltük ki, nagyon ihletetten, az Odüsszeusz szemeteslapátont. Philippe Genty és Mary Underwood a klasszikus irodalmi szövegből kiindulva rendez tárgyanimációt, amiben a leglehetetlenebb szerepekben látunk viszont egy-egy hétköznapi tárgyat. A humor legfőbb forrása ez. És persze az előadók, Szorcsik Kriszta, Marofka Mátyás és Jerger Balázs pazar játéka. 
 
Az Interferenciák kiemelkedő és számomra talán legemlékezetesebb előadása a Cesarian Section. A lengyelországi Teatr ZAR is keverékműfajjal kísérletezik: a színen több a hangszer, mint a szereplő. A színészek is énekelnek, torokhangon vagy letisztult, szinte kristályos, éteri hangon. 
 
A tárgyak is hangszerek. A testek is. Nem csupán a puffanásuk-csattanásuk tánc közben, hanem az a feszültség is, amivel a pattanásig feszített inak járulnak hozzá ehhez a koncerthez.
 
 
Tipikusan az az előadás, amit szeretnék újra megnézni. Majd újra. Más szögből. Hogy mindegyik zenészt lássam, az első másodperctől a végéig. És tipikusan az az előadás, amiről olvasni szeretnék utólag is. Segít az emlékezésben például a szinopszis. Nagyon örülök, hogy rátaláltam. Ugyanott a játéktér rajza is. Nem is kell többet mesélni. Meg kell nézni ezt is. Aki látta, azért. Aki nem látta még, azért. 

 


Fotó: Biró István

 

Hirdetés