A váradi huszonhatok

„Lázár Vilmos, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Schweidel József, Pöltenberg Ernő, Török Ignác, Láhner György, Knézich Károly, Nagysándor József, Gróf Leiningen-Westerburg Károly, Aulich Lajos, Damjanich János, Gróf Vécsey Károly és persze Batthyány Lajos, az első felelős magyar miniszterelnök, őt Pesten végezték ki, a tizenhármakkal egy időben. Gondoltam, leírom a nevüket már az elején, ha később nem jutna méltó hely nekik a beszámolóban, amiért minden szereplő csak a magáét fújja.
Velem az élen: a konyhámban egy órával az EMNP-EMNT, és még ki tudja mi, szóval a Tőkés-féle rendezvény előtt leszakadt a redőny, és még csak meg sem tudtam javítani. Alapvetően nem lenne bonyolult művelet, a gurtnit simán vissza kéne szegelni a tárcsára, csakhogy a tok fedelét tartó csavarokat ügyes kezek befestették, eltűnt róluk a vájat, az idő sürgetett, így első körben belebuktam. Nem rángattam, nem csüngtem rajta, mégis sötétben kellett hagynom a konyhát. Azt hiszem, jogosan vagyok felháborodva.
Persze nem annyira, mint Tőkés László, aki a Szacsvay szoborhoz érkeztemkor éppen a hatalom kiszolgálóit ostorozza a kamerába, meg azt is elmondja – Bibót idézve – hogy a demokrata nem fél. (…)
A másik ünnepségen hozzávetőleg kétszer annyi ember gyűlt össze. A látvány pazar, a táblánál huszársorfal, a pulpitus előtt angyali gyermekarcok, bár érthetetlen okból kifejezetten ízléstelen tarka nyakkendőben. A cserkészeket nem emlegetem, azok Tőkéséknél is tartották a zászlót, láthatóan pártatlan szervezet. Érkeztemkor a gyerekkar éppen azt énekli, hogy Kossuth Lajost az anyja / Keservesen siratja, ismerős dallam, 15 perccel korábban hallottam a Dalnokoktól.
A rendezvény nem csak szép, de hatékony is: csak egyetlen szónoklat van, Szabó Ödön képviselőé. (…)
Következtetését nem hagyja a történelem homályában derengeni, ügyes analógiával átülteti a mába: míg egyesek, a négy történelmi egyház képviselőinek vezetésével a Szent László templomban imádkoztak a mártírokért, mások e szent teret sem tartották az egység kimutatásához megfelelő színtérnek (értsd: galambot eregettek a Szacsvay szobornál). Már imádkozni sem tudunk együtt? – teszi fel Szabó képviselő a dörgedelmes szónoki kérdést. Eztán hozzáteszi, mindezt csak a szétszakítottság felett érzett fájdalom mondatja vele, kizárólag jobbító szándékkal, hogy az »ősz hajú nagyatyáink, nagyanyáink álmodta szövetséget« ismét egységbe lehessen kovácsolni, merthogy a legnagyobb követ is kavicsonként össze lehet morzsolni.”