Szimbolikus harc Kolozsváron

Újabb lépéssel került távolabb Kolozsvár, illetve annak polgármestere, hogy a várost valós multikulturalizmus jellemezze. Az önkormányzat ugyanis a határidő utolsó napján végül megfellebbezte azt a bírósági ítéletet, amely arra kötelezi, hogy a város bejáratainál magyarul is feltüntesse a település nevét.
Ráadásul Emil Boc polgármester attól is elzárkózott, hogy a város román nevéből kiiktassák a településre Nicolae Ceausescu diktátor által ráerőszakolt Napoca elnevezést.

A Kolozs Megyei Törvényszék még július közepén, a Hollandiában bejegyzett Európai Magyar Emberjogi Alapítvány keresete alapján kötelezte alapfokú ítéletében a kolozsvári polgármesteri hivatalt a kétnyelvű helységnévtáblák kihelyezésére.

Mint ismeretes, a romániai közigazgatási törvény azt írja elő, hogy azokon a településeken kell kihelyezni kisebbségi nyelven is a település nevét, ahol az adott kisebbség aránya eléri a lakosság 20 százalékát. Kolozsváron viszont a hivatalos népszámlálási adatok szerint a magyarság számaránya csupán 16 százalék. Ez még egyáltalán nem lenne kizáró ok, ugyanakkor a kolozsvári önkormányzat is úgy értelmezi a törvényt, ahogy azt magyar ügyekben a román hivatalos szervek általában értelmezni szokták, vagyis a nyugati gyakorlattal szemben nem azt vallják, hogy amit nem tilt a törvény, azt szabad, hanem azt, hogy amit nem szabályoz tételesen és konkrétan valamely törvény, az tilos.

Ebben a konkrét helyzetben az önkormányzat arra hivatkozott, hogy a törvény nem kötelezi arra, hogy kihelyezze a táblát, mivel a magyarok aránya 20 százalék alatt van. Vagyis úgy határozott, hogy – bár a jogszabály ezt lehetővé teszi – nem adja meg azt a tiszteletet a város lakosságának 16 százalékát kitevő, félszázezres őshonos közösségnek, hogy anyanyelvén is feltünteti a település megnevezését.

A szimbolikus harc tehát folytatódik. Kolozsvár ugyanis az erdélyi román térhódítás szempontjából szimbolikus jelentőséggel bírt, ezért volt fontos 1945 után, hogy a lehető legnagyobb mértékben megváltoztassák az etnikai arányokat. A több tízezernyi román betelepítése révén ez sikerült, de a jelek szerint a jelenlegi városvezetés is felvállalja a ceausescui fasiszta-kommunista, valamint a funari szélsőségesen soviniszta kurzus fő irányvonalát, amelynek lényege a magyar elem lehető legnagyobb mértékű háttérbe szorítása.
Ha feltüntetnék magyarul is a város nevét, azt vélhetően visszalépésként értékelnék, olyan gesztusként, amellyel feladnak egy bástyát a már szinte teljesen meghódítottnak tekintett várból.

Vagyis az önkormányzat döntése azt jelzi: továbbra sem viszonyul jóhiszeműen és jóindulatúan a városban élő, mintegy 50 ezer fős magyar közösséghez. A multikulturalizmusról szóló szónoklatok ellenére azt ugyan eltűri, hogy évente egy hétig, a Kolozsvári magyar Napokon a magyarok birtokba vegyék a város főterét, de csak azért, mert ennek jó a külföldi visszhangja, és jól jön az imázsépítéshez. Maradandó, szemmel látható nyomot azonban nem hagy, az év többi napján nem marad arra utaló vizuális elem – például magyar feliratok -, hogy a város nem csupán és kizárólagosan a románok tulajdona. A Boc-féle városvezetés ezzel – könnyen megtörténhet, hogy nem csupán a közelgő választás miatt, hanem meggyőződésből is - ismét csak azt demonstrálja, hogy a magyar közösséget még mindig csupán másodrendű elemnek tekinti Kolozsváron.