Závada Pál Természetes fény című regényének idei megjelenése után sokan úgy vélekedtek, hogy a huszadik századi magyar irodalom egyik legfontosabb művét írta meg a tótkomlósi szerző. Nem csoda tehát, hogy kíváncsian vártam a nagyváradi író-olvasó találkozót, igaz, Závada nem először járt városunkban. A Törzsasztal évadnyitóján Kőrössi P. József költő, novellista, kiadóvezető kérdezte a meghívottat.
A beszélgetés során két, egymástól látszólag független gondolat tűnt számomra a legérdekesebbnek. Egyrészt az a módszer, ahogyan a szerző kutatja a közelmúlt tragikus eseményeit, másrészt pedig a konkrét történésekhez való objektív viszonyulása. A módszernél maradva, mindjárt a beszélgetés elején kiderült: Závada regényeiben az a közös, hogy egy letűnt korszak apró, talán jelentéktelennek tűnő dokumentumaira építkeznek.
A dokumentumok jellemzően régi padlásokról és pincékből előkerült fotók, levelezések, előhívatlan filmtekercsek, melyeket kitartóan gyűjt az író. Mint elhangzott, 1983-ban egy doboznyi régi képet talált, amit egy hivatásos fényképész hagyott hátra a családi házukban. Ezek által, illetve nagymamája elbeszélése nyomán kirajzolódott egy kép, a háború előtti és utáni Tótkomlósról, ami segítette az alkotói folyamatot. Később elmondta: a Természetes fény írásakor igyekezett a regény helyszíneinek mindegyikéről archív fotókat szerezni. Azt is megtudhattuk, hogy a régi dokumentumok iránt hasonló érdeklődést mutató doktor barátjával együtt
igyekeznek megmenteni minél több régi fotót és papírt,
ezért előfordul, hogy amennyiben egy régi háznál lomtalanítást végeznek, „lecsapnak” a mások szemében értéktelen lomokra. Így talált például egy zacskó régi levelet, melyekben egy katona ír kedvesének a frontról – igaz, meglehetősen unalmas történeteket –, és amelyet szintén felhasznált a későbbiekben.
Ami a háború brutalitásához való viszonyulást illeti, Závada Pál elmondta: ha az ember elkezd ezzel a korral foglalkozni, sok olyan történettel találkozik, miszerint az orosz, német és magyar, stb. katonák egyforma brutalitással bántak a megszállt területeken a lakossággal. Ezt pedig a regényében is leírja. Ezek nem fikciós, hanem jól dokumentált történetek – tette hozzá Závada. Ugyanakkor tisztázta: különbséget kell tenni a becsületes és a szadista katonák között. A megszállók, ha a lakosság körében ellenállást tapasztaltak,
szabadon használhatták a lőfegyverüket,
a szadisták sokszor éltek is a lehetőséggel. Olykor saját honfitársaikat is lelőtték, ha megtudták, hogy azok együttműködtek az ellenséggel. A becsületesebb katonákban – így a regénye főhősében is – komoly erkölcsi- és identitásválságot jelentett az egyre durvuló háború. Olyan helyzetbe kerültek a háború előtt polgári életet élő katonák, melyben nem volt elkerülhető a gyilkolás – fogalmazott Závada Pál. Kőrössi P. József azon kérdésére, hogy érik-e támadások, mert le merte írni, hogy a magyar katonák sem voltak különbek, az író kifejtette: nem szokta figyelemmel követni, hogy mit ír a Kurucinfó.
A beszélgetés során sok minden kiderült a regényről, talán még több is, mint amennyit egy majdani olvasó tudni szeretett volna. Arról viszont így is meggyőződhettem, hogy a cselekmény szálainak és végkimenetelének ismeretében is föltétlenül érdemes kézbe venni a könyvet.
Fotó: Mészáros Tímea