A Kolozsvári Magyar Napok programjában rábukkantunk egy fenyegető címre. A megtorlás eszközei: a politikai rendőrségek. A helyszín a The Soviet volt, tehát a környezet illett a témához és viszont.

Talán a Magyar Napok előrehaladtával beálló fáradtságnak tudható be, talán nem, de a közönség elég lassan szállingózott befele. Aztán a meghívott, Fodor András, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Történelem és Filozófia Karának doktorandusz hallgatója tűnt el váratlanul. Már azt hittük, elragadta valamelyik politikai rendőrség, amikor megjelent, és végre a húrok közé csapott.

Az előadó szándéka az volt, hogy egyrészt bemutassa választott témáját, másrészt azokhoz a fiatalokhoz szóljon, akik azokban az időkben még sejtállapotban sem voltak. Ehhez mérten egyszerűen szólt az egybegyűltekhez.

Megtudhattuk, hogy a politikai rendőrségek a múlt rendszer egyfajta ikonjai voltak, mégpedig a megtorláspolitika okán. Ez azonnal érthető volt, hiszen nem a Vezérek jelentek meg éjszaka az emberek ajtajában, hanem a csekások, ávósok, szekusok és egyéb hóhérlegények.

A politikai rendőrségek ugyan nem újkeletűek, hiszen elmondható, hogy mindig is léteztek valamilyen formában, viszont a kommunista típusúak a Szovjetunióban születtek, és onnan terjedtek szét a béketáborban. A szovjet CSEKA, illetve az NKVD (1954 után KGB) félkatonai alakulatokként szerveződtek, természetesen a Párt vigyázó szemei láttán. Ezek a szervek gyakorlatilag monopolizálták az erőszak mindenféle formáját. Érdekes volt elmerengeni azon, hogy áldozataikhoz hasonlóan a teljhatalmú fő-fő titkosszolgák is milyen vékony jégen táncoltak néha, élet és halál között. Egy példa: Nyikolaj Jezsov NKVD vezetőt simán kinyírták élete virágában, amikor valami rossz fát tett a tűzre. Sőt, ő a „sztálini fotosop” egyik áldozata is, akit konkrét kivégzése és eltüntetése során az emlékezetpolitikából is igyekeztek törölni, vagyis kiretusálták becses személyét a Sztálinnal közös fényképekről.

Magyarországon 1945-ben alapították meg a Szerveket, amelyek 1946-tól ÁVO, illetve ÁVH néven futottak tovább. A modell a jól bejáratott szovjet volt, tehát igen hatékony. 1950 és 1953 között összesen 511.000 ember ment át a kezükön, így vagy úgy. Ez a szám eléggé meghökkentő, ha jobban belegondolunk. Mert egyrészt, ugye, azt lehet mondani, hogy az a szervezet, amely kézre keríti a lakosság 5%-át, egészen operatívan működött. Másrészt viszont az embert a hideg rázza, még a gondolatra is.

A romániai Szekuritáté születési dátuma 1948 augusztus 30. A párt általános direktívájának megfelelően, eleinte internacionalizmus jellemezte, az 1964-ben beköszöntő Ceaușescu éráig, ám aztán kiestek a kegyekből a nemzetiségi elemek, és majdnem kizárólag románok kerülhettek kenyérbe a Szerveknél. Sokan élnek ma is, akik konkrétan emlékeznek a csengőfrászra, arra a lélektani jelenségre, amit az éjjel megszólaló csengőhangtól való rettegés váltott ki. Ugyanis olyankor csak a szekusok érkezhettek, és általában vittek is valakit.

Szó esett dossziékról, megfélemlítésről, letartóztatásokról, kényszerlakhelyről, elmegyógyintézetekről, fizikai megsemmisítésről, mindenféle csapásról, amit a párt öklei a rohadtul közelmúlt emberére mértek. Egy idő után jelen szöveg szerzője – noha, 1969-ben született lévén, nemigen volt alkalma a nevezett öklökkel szembesülni – egyre kényelmetlenebbül érezte magát a széken. Akárhogy is kínozta fantáziáját, a közhelynél többre nem futotta, végszó helyett: ezt nem szabad megismételni. Sohán!