Megérezve, hogy a nyugat és a moszkvai rezsim közötti kapcsolat megromlása és az Európai Unió perifériáján kirobbant új hidegháború közepette politikai lehetőség adódik növelni (eddig sokkal szerényebb) közép- és kelet-európai stratégiai jelenlétét és befolyását, a brit kormány úgy döntött, az Egyesült Államokkal együtt a

„NATO-t Oroszország kapujáig”

kártyára fog fogadni. A szigetországbeli mérsékelt euroszkepticizmus két kulcsfigurája, David Cameron kormányfő és London polgármestere, Boris Johnson ezekben a napokban adták meg a jelet a konzervatívok új irányváltására. Az Észak-Atlanti Szövetség keleti szárnya megerősítésének eszközét (és, miért ne, a nyugati politikai-katonai tömb kibővítését néhány év múlva a volt szovjet térség, nevezetesen Ukrajna, Moldova Köztársaság, vagy Grúzia irányába) a britek arra is fel fogják használni, hogy az Európai Unión belül kiegyensúlyozzák a hatalmi viszonyokat a francia–német párossal.

A döntés érdekes és számos következménnyel jár. De nézzük előbb a nyilatkozatokat, melyek különböző nézőpontból, különböző szinteken, különböző árnyalatokkal megfogalmazottaknak tűnnek, és azok is, de ugyanahhoz a következtetéshez vezetnek, mely szerint London, a NATO-n keresztül, fokozottabb szerepvállalásra készül Kelet-Európában. „A Szövetséget át kell alakítani, hogy jobban meg tudjon birkózni Oroszország fenyegetéseivel” [1], mondja lényegében David Cameron, aki a NATO szeptemberi, walesi csúcstalálkozójának lesz a házigazdája. A brit kormányfő a balti államokat és Romániát említette példákként a veszélyeztetett országokra. A newporti Celtic Manor Resort-ban, pontosan egy hónap múlva valószínűleg meg fogják vitatni a NATO egyes bázisainak és állandó csapatainak áthelyezését az európai kontinens biztonságos nyugati részéből a Szövetség határállamaiba. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia lesznek, mint mindig, a „bálkirálynők” és az övék lesz a döntő szó.

Boris Johnson, az Európai Unió következetes bírálója azt mondja, hogy „Putyin Brüsszel toborzóügynökeként tevékenykedik Közép- és Kelet-Európában”, de azt is, hogy „ez még nem a vita vége. Nekünk, euroszkeptikusoknak meg kell mutatnunk a lengyeleknek és a térségbelieknek, akik most az Európai Unióba vetik a reményeiket, hogy az igazi garanciák Amerikából és a NATO-ból érkeznek” [2].

Az angolok már nem nagyon találják a helyüket az Európai Unióban és közismert, hogy szavazóik megőrzése érdekében a konzervatívok már évek óta az UKIP-os kalandorokkal versenyeznek a populista kijelentésekben és a Brüsszellel szembeni bírálatokban, vagy a kelet-európai bevándorlással kapcsolatos fenntartásos viselkedésekben (hogy ne nevezzük azokat másképp). A politikai játék elsősorban bel- és csak azután külpolitikai. Ezt tudjuk. Londonban is, mint ahogy különben bárhol a világon, a külpolitika a társadalom és a belpolitika igényeinek tükröződése.

Eddig ebben semmi új nincsen. Az viszont nóvum, hogy London a kontextusból – ezúttal a Putyin Oroszországával súlyosbodó feszültségből – adódóan újra felfedezi azon kevés eszközök egyikét, melyek a második világháború után megmaradtak neki arra, hogy növelje politikai befolyását a világban: az Egyesült Államokkal meglévő hiteles, tartalmi, történelmileg, kulturálisan és civilizációsan megalapozott partnerség.

Ezáltal Nagy-Britannia közvetve eljátszhatja (bár senki sem kérte rá) Amerika európai „szóvivőjé”-nek szerepét.

A brit atlantizmus

néhány évtizede több mint egy civilizációs örökség az új világra való testálásának egyszerű kulturális tükröződése; ez most egy stratégiai alternatíva és eszköz a francia-német kettős által ellenőrzött Európai Unió ellensúlyozására, mellyel London sikeresen folytathatja ambivalens játékát, egyszerre lépve fel európai és nem-európai hatalomként.

Most nem tudjuk, hogy a NATO életre keltésére és stratégiai, továbbá politikai-katonai eszközként történő felhasználására irányuló amerikai–brit kezdeményezés konkrét eredményekhez vezet-e majd, vagy sem. De mindenképpen intelligens taktikai lépés, mely bizonyos érdeklődést vált ki a közép- és kelet-európai közvéleményben. Azt sem tudhatjuk biztosan, mi lesz Németország és Franciaország reakciója, de gyaníthatjuk, hogy Párizs és Berlin megértik, az angolok-amerikaiak lépése megváltoztatja a befolyások játékát és újrahatározza a hangsúlyokat egy olyan régióban, mely gazdaságilag növekszik és mostantól kezdve sok évig jó piac lesz. Az Egyesült Államokkal és Nagy-Britanniával ellentétben, melyeket nem fűz különösebb gazdasági érdek az Orosz Föderációhoz, Németország és Franciaország egyaránt meg kívánják majd őrizni Közép- és Kelet-Európa feletti befolyásukat az Európai Unión keresztül, és az orosz piachoz való hozzáférésüket is. Ezért feltételezésem szerint, a franciák–németek fenntartással fogják majd fogadni az angolok–amerikaiak esetleges megjelenését a térségben, az English-speaking word ezen új „partraszállásá”-ból esetleg fakadó összes politikai és gazdasági következményekkel egyetemben.

Már máskor is elmondtam, hogy a Kelet-Európa iránti megható gondoskodáson túl, a nyugatnak van egy élő, az angolok–amerikaiak és a franciák–németek közti kapcsolatok dinamikájával összefüggésben lévő belső politikája is. Most az Európai Unió perifériája lett a nagyhatalmak (ide, nyilvánvalóan, Oroszországot is beleértve) a térségbeli elsőbbség megszerzésével kapcsolatos érdekét felmérő kísérleti terep.

Mit fog tenni ebben a helyzetben Románia?

Az egyszerű válasz az lenne, hogy megpróbál jó kapcsolatokat fenntartani a nyugat mindkét pólusával, amennyiben és ameddig megengedik számunkra a külpolitikai ambivalenciát. Első szakaszban az lenne a jó, ha az Egyesült Államoknak és Nagy-Britanniának sikerülne „újra kitalálniuk” a NATO-t, méghozzá legalább két okból: hogy jobban kijátszhassuk annak a státusznak a stratégiai előnyét, hogy mi vagyunk a Nyugat előretolt állása a Fekete-tengernél és hogy lehetővé váljon Moldova Köztársaság (esetleges és csak a Pruton túli alkotmányos „semlegesség” feladása után) bevonása az Észak-Atlanti Szövetségbe. Hosszabb távon viszont a francia–német ing mégiscsak közelebb van hozzánk, mint a rossz időre való angol–amerikai nagykabát és nagyon jó lenne, ha az Európai Unió túlélné ennek az évtizednek a megpróbáltatásait. Már közhely az a kijelentés, hogy Románia biztonsága a NATO-hoz, jóléte és gazdasági fejlődése pedig az Európai Unióhoz tartozástól függ. A 2003-as iraki katonai beavatkozás kivételével szerencsére senki sem kényszerített eddig bennünket arra, hogy válasszunk a nyugati politikán belüli nagy erőpárok, nevezetesen az Egyesült Államok–Nagy-Britannia és Németország–Franciaország között. Azt szeretnénk, ha többé nem ismétlődne meg ez a helyzet.

Talán egy kicsit komikusnak tűnhet, de íme, még a 2005-ös szerencsétlen és sokat gúnyolt „Washington–London–Bukarest tengely” (csak a „tengely” koncepció rossz történelmi hírneve miatt szerencsétlen és azért, mert a javaslat nem az említett nagyhatalmak részéről érkezett) is nem várt bosszúra talál.

[1] http://uk.reuters.com/article/2014/08/01/uk-ukraine-crisis-nato-cameron-idUKKBN0G156420140801

[2] http://www.telegraph.co.uk/news/politics/11009403/Vladimir-Putin-is-the-EUs-recruiting-sergeant-says-Boris-Johnson.html