30 évvel ezelőtt nem voltak rendezvények a Sétatéren. Igaz, lehetett korcsolyázni a befagyott tavon. Mostanában fordítva van: korcsolya nuku, viszont vannak rendezvények. 

Az egyik legkellemesebb ilyen happening a Jazz in the Park. Tavaly volt az első alkalom, hogy nekifutottak a szervezők, ám az időjárás csúnyán megtréfált mindenkit. Idén viszont ragyogott a nap, és igazi maidanná vált a jó öreg Sétatér. És ez vasárnapig (július 6.) így is marad.

Már délután beindult a bazár. Van itt minden, mi szemnek ingere, bajonettől pipáig, ólomkatonától szőnyegig, bóvlitól Bowie-ig (bakeliten!), cégértől cégéres simlisig, aki szemrebbenés nélkül kér akár több száz eurót is egy antiknak becézett mianyavalyáért, szóval lüktet az üzlet, na.

A kaszinó előtt az úri közönség ücsörgött, odébb, a központi sétány túloldalán a poszt-, pszeudo- és nem-hippik heverésztek a füvön vagy a rendelkezésükre bocsátott függőágyakban.

Aztán hét körül színre lépett az első zenekar. Luz Azul. Kedvesen beszélgetett velünk az énekes-fuvolás néni portugálul meg angolul. Mindenül, csak szerbül nem. A fene se értette az okát, ha egyszer szerb az istenadta. Igaz, a zene se volt balkáni, latin jazzt toltak, ügyesen amúgy. 

A bemelegítő jó másfél óra után jöttek a sztárok. Teodora Enachét nem kell senkinek sem bemutatni. Talán nem túlzás azt mondani, hogy a legjobb hazai jazzénekesnő. Partnere ezúttal a világklasszisnak számító csellós-nagybőgős, Lars Danielsson. Remek blokkot nyomtak le, noha a vége fele zavarni kezdett a mindenféle fusion meg világzene meg a jó isten tudja, miféle coverek mellett… a jazz hiánya. Mondjuk egy kis hard bop elkelt volna.

Na, majd a Jazzybirds. A kolozsváriak. De azok sem. A mieink inkább ilyen bulizenét nyomtak, nem rosszul, sőt, de ennek a zenének aztán még kevesebb köze volt a jazzhez. A nép viszont élvezte. És ez a fontos. No meg a minden jó, amivel az ember ilyenkor találkozhat a Sétatéren.