A román kormány joghoz való sajátos hozzáállását, jellegzetes jogértelmezését tükrözi az a válasz, amelyet a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) által március 10-én, a székely szabadság napján elfogadott petícióra adott. Ahogy bármilyen, a kisebbségek jogaival kapcsolatos témában az „amit nem rögzít tételesen jogszabály, az tilos” elvét alkalmazzák – lásd a székely zászló használata, amelyet azon az alapon tiltanak, hogy nem hagyja jóvá törvényi rendelkezés, holott tiltani sem tiltja –, a kormány ezúttal is azzal próbál takarózni, hogy Románia számára semmilyen nemzetközi szerződés sem írja elő a kollektív jogok biztosítását a kisebbségek számára.

Ez történetesen valóban így van, nincs olyan nemzetközi dokumentum, amely – a kormány megfogalmazása értelmében – tételesen kimondaná, hogy „etnikai alapú területi autonómiát vagy bármilyen kollektív jogot” kellene biztosítania a kisebbségeknek. „A nemzetközi jog csupán a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek egyéni jogait szentesíti, amelyeket másokkal együtt is gyakorolni lehet” – áll még a kormány üzenetében.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy nemzetközi szinten ne foglalkoznának a témával, az Európai Tanács Parlamenti Közgyűlése által nemrégiben elfogadott Kalmár-jelentés például egyértelmű javaslatot tesz a közösségi jogok és az autonómia biztosítására.

Vagyis az autonómia, illetve a közösségi jogok bármilyen más formái egyáltalán nem ördögtől valók a nemzetközi közösség szerint, még akkor sem, ha azokat a saját kisebbségeiktől félő országok ellenkezése miatt nem is kötelező érvényű szerződésekben rögzítik.

Ennek fényében Románia nyugodtan biztosíthatna területi autonómiát az országban élő magyar közösség számára, hiszen a kötelező érvényű nemzetközi dokumentum hiánya a legkevésbé sem jelenti azt, hogy tilos az önrendelkezés biztosítása.

A bukaresti illetékesek magatartása alapján kijelenthető: a nemzetközi szerződés hiányára való hivatkozás nem más, mint ürügy arra, hogy elutasítsák az önrendelkezést. Holott – mint az közismert – az autonómia egyáltalán nem precedens nélküli Európában, és a számos helyen nem nemzetközi szerződés garantálja. A spanyol aszimmetrikus regionalizmus például a madridi kormány és az érintett közösségek közös megegyezése alapján jött létre.

A mostani román válasz csak kibúvó annak palástolására, hogy a bukaresti kormány nem kívánja maradéktalanul szavatolni azon feltételeket, amelyek a romániai magyar közösség megmaradását és gyarapodását szolgálnák. Nemhogy a területi önrendelkezést, de még a kulturális autonómiát, a magyarok által – őshonos népként – lakott területeken a magyar nyelv hivatalossá tételét sem akarja biztosítani. Persze egyéni jogok léteznek, vannak magyar oktatási és kulturális intézmények, ezek fenntartása és működtetése azonban a gyakran román többségű önkormányzatok kényétől-kedvétől függ, a magyar közösség intézményesen nem, vagy csak alig szólhat bele.

A magyar nyelv – és ezzel a magyar közösség – a hivatalos fórumokon másodrendű szerepre van kárhoztatva, már ahol egyáltalán használható.

Ez persze megfelel a mindenkori román állam érdekeinek – már amennyiben az érdek az, hogy a magyar közösség felszámolódjon, szabad, hivatalos anyanyelvhasználat híján.
A mostani bukaresti válasz azt sugallja: ez egyáltalán nem lenne ellenére az illetékeseknek.

Mindemellett egy pozitívumot mégiscsak megemlíthetünk. Azt, hogy Bukarest végre – még ha elutasítóan is – hivatalosan válaszolt a magyar autonómiaigényekre. Ezzel ugyanis bizonyos mértékben legitimálta az önrendelkezési igényekről szóló diskurzust. Az már a magyar közösség, és különböző, civil illetve politikai képviseleteinek a felelőssége, hogy itt ne szakadjon meg a folyamat, és egyre több fórumon folytatódjon a párbeszéd a román és a magyar közösség képviselői között az autonómiáról.