Felavatták Kolozsvár holokauszt-emlékművét

Az emlékmű legalább annyira világos, egyértelmű, méltóságteljes és megrendítő, mint amilyen az avatóünnepség volt.
Hirdetés

Az egyetlen meglepetés, hogy eddig nem volt. Hetven éve, 1944. május 3. és június 9. között tizennyolcezer zsidó személyt deportáltak Kolozsvárról és környékéről Auschwitzba, és eddig a város nem emlékezett erre nyilvánosan, közterületen.

Az emlékművet ma leplezte le Emil Boc polgármester Schwartz Róberttel, a Kolozsvári Zsidó Hitközség vezetőjével a Malom / George Barițiu utcai Caragiale parkban. Azért ott, mert az utcában korábban két zsinagóga is állt.
 
Holokauszt-emlékmű Kolozsváron
 
Az emlékműállítást a hitközség kezdeményezte, és Kolozsi Tibor kolozsvári szobrászművészt bízta meg vele, hogy a szintén kolozsvári Löwith Egon festő és szobrász (maga is holokauszt-túlélő) vázlata alapján készítse el az emlékművet. 
 
A hitközség már a ’90-es évektől kérvényezte az emlékműállítást a városházától, legutóbb Sorin Apostu polgármesterhez fordultak sikertelenül, árulta el Schwartz Róbert a mintegy 200 fős hallgatóságnak. És most először lelt támogatóra Horváth Anna alpolgármester és az RMDSZ tanácsosainak személyében, és a polgármester is érzékenynek mutatkozott – adott hangot hálájának Schwartz.
 
Emil Boc most is a tömörségre hajtott: never again, foglalta össze azt a pár formális mondatot, amit közölni akart. Hogy azért kell emlékezni a holokausztra, hogy ne történhessen meg még egyszer, és hogy tolerancia.
 
 
 
A leleplezés után először hallottam rabbit élőben imádkozni, és itt csúszott be az egyetlen baki a gördülékeny lebonyolításba: a konferanszié hölgy nem tudta, hogy ez csendes, magunkbafordulós ima lesz-e, és nem kell kihangosítani, vagy dallamos performansz, amit jó, ha mind hallunk, ezért kicsit késve vitte a rabbik elé a mikrofont.
 
Amihez aztán Aurel Vainer állt, a zsidó kisebbség örökös parlamenti képviselője, a Romániai Zsidó Hitközségek Szövetségének elnöke, aki ugyan szintén fontosnak tartotta az emlékezést a holokausztra, de elsősorban a tehetségek foglalkoztatták. Avatni sokkal szívesebben avatna kolozsvári zsidó alkotókra emlékező táblákat, és a náci népirtás következményei közül is azt emelte ki, hogy a kétmillió meggyilkolt gyermekkel mennyi tehetség veszett oda.
 
Mert nem volt szolidaritás, pedzegetett konkrét morális és politikai húrokat Kelemen Hunor. A miniszterelnök-helyettes egészen érdekes beszédet tartott: abból az evidenciából, hogy csak akkor vagyunk valóban szabadok, ha a mellettünk élő emberek is szabadok, és a deportálások megszervezésének és lebonyolításának adminisztratív hatékonyságából azt a következtetést vonta le, hogy a felelősség legalább annyira kollektív, mint amennyire egyéni.
 
Emil Boc és Kelemen Hunor
 
Egy kisebbség élete, szabadsága a mindenkori többség felelőssége – mondta diplomatikusan Kelemen. Diplomatikusan, mert az RMDSZ elnöke egyszerre vállalt ezzel egyféle személytelen felelősséget a magyarok, az akkori kolozsvári többség nevében anélkül, hogy a bocsánatkérés mindig kínos kérdése felmerült volna, és üzent vele a mostani többségnek és vezetőinek szintén az erdélyi magyarok – ezúttal mint kisebbség – nevében.
 
Azzal igyekezett megfoghatóvá tenni az olyan értékeket, mint az emberi élet, szabadság és méltóság, hogy rámutatott, ezek akkor sérülnek, ha az emberek nem szolidárisak egymással – esetleg épp azért, mert a másik más nyelven beszél. 
 
„A szolidaritás hiánya volt az, ami miatt nagyon rövid idő alatt hatalmas területről sikerült összegyűjteni a Kolozsváron és a környéken élő zsidó lakosságot, és elküldeni őket a halálvonatokkal” – egyértelműsített Kelemen. A szolidaritás gyakorlására is hozott két kolozsvári példát: Márton Áron püspök és Járosi Andor evangélikus esperes személyes kiállását és életmentő tevékenységét.
 
Nem lehet ezt az emlékezésdolgot elfelületeskedni, tért át a kollektív emlékezetre Kelemen, mert szerinte továbbra sincsenek jó válaszaink arra a kérdésre, hogy a zsidó holokauszt tapasztalatával hogyan voltak lehetségesek újabb népirtások Európában: a kommunista deportálások a Gulág-szigetekre vagy a délszláv háborúk etnikai tisztogatásai.
 
Itt már az aktuálpolitika sem maradhatott távol, a vasárnapi EP-választások eredményeire utalt azzal, hogy ugyan az EP-ben szerinte előretört a szélsőjobb és a szélsőbal, de a kormány és az RMDSZ nevében ő minden szélsőséges eszmére nemet mond.
 
Laczkó Vass Róbert
 
Laczkó Vass Róbert énekét a Szép-fiúk kísérik.
 
Mindazt, amit Kelemen mondott, egy kolozsvári holokauszt-túlélő tette igazán emberivé és átélhetővé. A 85 éves, törékeny és meghatódott néni Edith Balașként mutatkozott be, mindvégig románul beszélt, de a nevét Balázs Editként is láttam már feltűnni. A pittsburghi egyetemen tanított művészettörténetet, és azzal kezdte, hogy szakmájára is hivatkozva megdicsérte az emlékművet: esztétikai és művészettörténeti szempontból egyaránt kiváló köztéri alkotás.
 
Utána pedig egyszerűen elmesélte deportálásának történetét. 14 éves volt, amikor szüleivel marhavagonba rakták őket Kolozsváron 70 másik emberrel együtt, négy kemence füstje fogadta Auschwitzban. Még mielőtt szétválogatták volna őket azokra, akiket munkára fogtak, és azokra, akiket egyenesen a gázkamrákba küldtek, egy rabruhás férfi némán, a kezével kérdezte meg az édesapját, hogy a lány hány éves, és mutatta azt, hogy 14 helyett mondjanak 16 évet, majd eltűnt.
 
Edit Balas
 
Őt levetkőztették, lenyírták, megverték, halál helyett több hónapos rabszolgalét következett. 90 nap után szállították át egy hegyi táborba favágó és útépítő munkára télen, miközben csak nyári rongyaik voltak, mesélte az idős hölgy, és ahol társaival gyakran aludt a földön, ha esett, akkor álltak, le sem tudtak feküdni. Végül egy tífusszal és vérhassal fertőzött táborba került, amit a nácik is már kívülről őriztek, és ahol folyamatosan éheztek, gyakran víz sem volt. 
 
Mindössze 28 kg-ot nyomott, amikor a tábort felszabadították, járni sem volt ereje, mesélte Edith Balaș. Úgy vélte, az, hogy túlélte a náci haláltáborokat, egyedül a szerencsének köszönhető. Ő mondta el azt is, hogy a kolozsvári családok közül mindössze három tért vissza “épen”, azaz úgy, hogy a szülők és gyerekek is túlélték a holokausztot, és ezek közül az egyik éppen az övé.
 
Ezekre az utolsó mondataira a nap is kisütött, és megindult a koszorúáradat, ki virágot, ki zsidó hagyomány szerint az emlékezés kövét helyezte el az emlékművön. Sokan maradtak a helyszínen beszélgetni, több csoportból is az hallatszott, hogy olyanok üdvözlik és örülnek egymásnak, akik nagyon rég nem találkoztak.
 
Kolozsvári holokauszt emlékmű
 
Végül többen átvonultak a Horea utcai zsinagógába gyászünnepségre, a két napos emlékezés zárására. Az emlékmű leleplezése előtt a deportáló vonatokra emlékező táblát avattak a kolozsvári állomáson, délelőtt pedig holokauszt-túlélők beszámolóit lehetett meghallgatni, míg hétfőn sok előadásos történészkonferenciát tartottak a Babes-Bolyai Tudományegyetemen a kolozsvári és erdélyi zsidóság deportálásának részleteiről, az áldozatok közé keveredett hóhérokról, történészekről és szekusokról.
 
Hirdetés