Dolgok odaát
Szerző: Szántai János
2014. április 30. szerda, 15:54
Ki nem ismeri Jánosi Andreát? Tán még a varjú is (vagy holló, na) a Szent Mihály templom tetején.

Vannak olyan figurái az erdélyi magyar kultúrának, akiket bizonyos arcukról kódol be a nagyérdemű. Ezt az arcot aztán az illetőknek kellőképpen nehéz önmagukról levakarni. Számtalan könyvben találkozni Jánosi Andrea nevével és munkáival. És nem kell elolvasni a nevet ahhoz, hogy bárki tudja, róla van szó. Ábrázolásmód, stílus, színkezelés: olyan kézjegyekre váltott aranyfedezet ez, ami az övé, és csak.

Ha megnézzük a képeit, azonnal tudjuk, ki a szerző. Ábrázolásmód, stílus, színkezelés, ugye. Viszont a néző nehezen szabadul meg az illusztrátor arcától, nehezen attól, hogy ezek a munkák lényegében nem... mik is? Festmények? Hanem illusztrációk. Ludas ebben talán a Szőcs Géza-féle polipos könyv is, amelynek anyagából tavaly a kolozsvári New York szálló emeletén állított ki a szerző, a New York, New York! Avagy: Ki jön velem szobára? című csoportos kiállítás keretében. Maradjunk annyiban tehát, hogy illusztrációk. Ha pedig azok, akkor... mihez is? Minek a...?
 
Nem egészen jó kérdések ezek. Inkább ezt kérdezem, amúgy rétorian: Kinek az illusztrációi? A válasz kézenfekvőnek tűnik. Ha Jánosi Andreát merész analógiával egy könyvnek tekintjük, na, akkor megvan az is, kinek a „képesülései” az illusztrációk. Aki tehát egy kiállításon a képei közt sétál, néz, beszél, eszik, szuszog, gyakorlatilag nem tesz mást, mint a Jánosi Andrea nevű nagy könyvben sétál, gyakorlatilag részévé, töredékévé válva annak.
 
 
A gép forog, az alkotó pihen - Jánosi Andrea és Szántai János 
 
Negyvenszer negyven centis lapokon sétálunk. (Innen is vezetnek szálak messzire, a töredezettség, a mozaik, a kihagyásos technika fele, de ezt a szakemberekre hagyom.) Jánosi Andrea világában. Van ebben realizmus, onirizmus, impresszionizmus, naiv festészet, expresszionizmus, tessék, hogy az izmusok fanatikusait is kielégítsük.
 
Számomra azonban nem ez a legérdekesebb. Hanem az antitézisek. Például. Ha végiglapozzuk a könyvet, azt látjuk, hogy sok helyen megjelenik egy nő, amint különböző dolgokat csinál, vagy nem csinál. Nézzétek meg jól, farkasok. De lényegében nincs kit, mert nincs neki arca. Itt esetleg bárki cinikus gúnyolódó mondhatná, azért van ez, mert az alkotó nem tud önarcképet festeni. Érzésem szerint azonban nem ez a helyzet. Az antitézis tudatos alkalmazásával van dolgunk. Úgy mutatja meg önmagát, hogy közben elrejti. Szemérmesség ez talán. Vagy egyszerűen a nyitott mű sajátos értelmezése. „Szemben” a nővel természetesen megjelenik a férfi is. Akinek a változatosság kedvéért van arca. Ám ez az arc semmitmondó, talán két esetet kivéve, bár tipológiailag ezek sem szolgálnak túl sok fogódzóval, ami a fiziognómia mélységeit illeti. A szarvas-férfiről és a marslakó hangyaférfiről beszélek. A minden egyebét meg- (adott esetben be-)mutatva rejtőzködő női arc és a végül szimbolikus dimenzióban anyagiasuló férfiarc között újabb ellentét feszül.
 
Aztán nézzük meg a tereket, különös tekintettel a külsőkre. És itt ismét visszatérnék a negyvenszer negyven centire. Jánosi Andreának sikerül tág tereket bekereteznie a kétszer negyvenbe. A tér és a cső egyáltalán nem véletlen találkozása ez a képzőművész boncasztalán. Sok helyen szabadságolás érhető tetten, mint téma. Az összerobbantott terekben viszont hirtelen az lehet a néző érzése, hogy ez az egész kényelmetlen, kínzó. Ugyanezt tudom... nem is megállapítani, inkább érezni a színvilág esetében, ami, ugye, Jánosi Andrea egyik brandje, mittudomén, a Vámos Rousseau vagy Marc Chagall fájáról nem messze hullva.
 
A képek megnézése után azzal az érzéssel maradtam, hogy milyen vidám a tárlat hangulata. Aztán valahogy belém lopózott a megint csak kényelmetlen, kínzó másik érzés, hogy ez csak látszat. Ha sikerül jól olvasni a kép-sorokat, valami egyáltalán nem vidám kerekedik ki belőle. Vagy, nem-vidám-is. Csupa-csupa antitézis, ellentmondás.
 
Lényegében ezzel zárnám. Ja, még ennyit. Ha címet kéne adnom ennek a mai képes-könyvnek, Fernando Pessoától lopva kicsit, ezt mondanám: Az ellentmondások könyve. Ami, számomra bár, egyet jelent azzal, hogy izgalmas. Jó olvasást kívánok tehát hozzá.
comments powered by Disqus
A bejegyzés trackback címe: http://foter.ro/trackback/2454
Hej, zengték a jeles jelöltek a „magyar nótát” egyre-másra. Kivéve a PSD-vezért. Neki tele volt a szája.
Jól látják, kedves Olvasók. A nagy tudású politikai elemző szerint Magyarország egy kisebb orosz medve, amely persze folyton Erdélyre feni a fogát.
Yuval Harari tézisei alapján a szerző többek közt levonja a következtetést: az állítólagos hazaszeretetével dicsekvő ultranacionalista dragnióta rezsim sohasem fog hazafinak számítani.
A Facebookon, egy élő bejelentkezésben kérte követőit, hogy szóljanak a rendőrségnek és menekítsék ki a helyszínről.
Nem csak Che Guevara és Marx, hanem Boc, Băsescu, Dragnea, Cioloş is pólóra került. Meg Orbán, Merkel, Trump vagy Macron is.
„Magyar az, akinek fáj Trianon”. De hogyan lehet feldolgozni ezt a traumát? És kinek a felelőssége?
A gyűlölet magasztalói és prédikálói visszafordítják a román társadalmat abba a korba, amikor a nacionalista hév pótolni tudta a sokak számára hasznos racionális megoldásokat.
A legnagyobb világsztárok közül kevesen és ritkán jutnak el Romániába, de nem azért, mert nem akarnak: az autópályák és az ideális fellépőhelyszínek hiánya ijeszti el Bonót, Beyoncét és társait.
Bár Nagyvárad gyógyszerészettörténeti emlékeit a rendszerváltás után szétlopkodták, az irgalmas rendiek Gránátalma patikájának berendezése túlvészelt minden viszontagságot. A katolikusok teljesen önerőből feltárták, leltározták és most a közönségnek is megmutatják.
Gryllus Dánielt kérdeztük a Kaláka és Kányádi Sándor kapcsolatáról Kolozsváron, ahol a zenekar Bogdán Zsolt színművésszel a tavaly elhunyt költő verseiből adott elő egy estére valót.
Ráadásul rekord idő alatt. Na de: Sebastian Ghițát nem sikerült kipiszkálni Szerbiából, pedig állítólag akarták. És Markó Attilát se Magyarországról. Igaz, azt annyira nem is erőltették.
Több megyében is menekülniük kellett az embereknek az áradások elől.
Nem volt olyan szövetség, melyben Románia kitartott volna, állítja a szerző. És ha már hagyomány, akkor tessék, itt az újabb nemzetközi botrány.
Diószegi László így büntetné meg a rájátszásban katasztrofálisan teljesítő játékosait.