„Regényed egyik legfontosabb, talán legtöbbet idézett mondata: »Nem tudom, hogy miért hagytuk elveszni Erdélyt, attól tartok, nem volt rá szükségünk.« Ez nem csak meghökkentő, de súlyos megállapítás, rengeteg igazság van mögötte. Mondanál-e néhány szót ennek az állításnak az igazságfedezetéről?
Azt gondolom, jóval az első világháború előtti években a magyar politikusok, a közemberek is sokat beszéltek arról, hogy „a románok Erdélyt akarják”, a románok is beszéltek arról, hogy ők mit akarnak, hogyan képzelik ezt a dolgot. Az nem volt kérdés, hogy a románoknak Erdély kell. A magyar politikai elitnek semmilyen ötlete nem volt arra, hogy mihez kezdjen a románokkal, sem az erdélyiekkel, sem a királysággal. Nem értették a problémát, ahogy azóta sem.
Tisza megpróbált tárgyalni a románokkal, a szökevények, az illegálisan Romániába költözők, a különböző ügyek kapcsán. Tiszát időről-időre hazaárulózzák azért, mert az erdélyi románokkal bármiről is egyeztetni próbál. 1916-ban, amikor a románok megtámadják Erdélyt, mindenki fel van háborodva, mekkora hitszegés történt! A románokat visszaszorítják, de továbbra se történik semmi. Egy erőd sem épül. Semmi. 18-ban a románok megint bejönnek, megint elcsodálkozunk; átlépik a demarkációs vonalat; hallatlan! Vix ezredessel, Berthelot-val, az antanttal levelezgetünk, senkinek nincsen egy ép ötlete. Nem állítunk katonaságot, tüzérséget, nem állítjuk meg a benyomulókat, hogy aztán az antant az előállott helyzetben mondjon, amit akar. A román hadvezetés sokáig el sem hiszi, hogy nincs komoly ellenállás. Talán ez volt az alapkérdésem, hogy miért nem csináltunk semmit?”