Kevéssel több, mint egy évvel a magyarellenes akcióiról hírhedtté vált Kovászna megyei prefektus, Codrin Munteanu menesztése után újabb kormánymegbízottat „fogyasztott el” a székely megye, miután Munteanu utódját, a hozzá képest semmivel sem magyarbarátabb Dumitru Marinescut is leváltották tisztségéből.

Az ok ezúttal is a magyar nemzeti jelképek és feliratok elleni hadjárat volt, amely miatt a megye magyar elöljárói szinte hetente tettek panaszt. Most, hogy az RMDSZ ismét kormányra került, a kabinet azzal is igyekezett azt a látszatot kelteni, hogy jóindulattal viseltetik a magyarok iránt, hogy eleget tett a székely vezetők követeléseinek.

Ez ugyanakkor az eddigi tapasztalatok fényében korántsem jelent biztosítékot arra, hogy az új kormánymegbízott mandátuma alatt lényegi mértékben csitulnának a magyarellenes zaklatások. Ez ugyanis csupán részben függ a prefektus személyétől. A prefektúra intézményét ugyanis úgy alakították ki, hogy az a megyei közgyűléssel szemben igazából csak nagyon lazán kapcsolódik a helyi érdekekhez. A prefektus és a prefektúra a kormányt képviseli a megyékben – hivatalosan a törvények önkormányzatok általi betartását felügyeli -, vagyis a központi érdekeket megjelenítve a centralizált közigazgatási rendszer megtestesítője. A prefektúráknak jogukban áll bármely helyi vagy megyei önkormányzati döntést megtámadni, és ezzel a lehetőséggel meglehetősen gyakran éltek a székely megyék kormányhivatalai. Például akkor, amikor a helyi közösség szimbólumairól fogadtak el határozatot.

Hogy nem annyira a prefektus személyén, mint magán a rendszeren múlik a prefektúrák működése, azt az is jelzi, hogy – ha talán nem is olyan mértékben, mint most – a Kovászna megyei prefektúra akkor is eljárást indított a székely zászlók ügyében, amikor György Ervin személyében magyar prefektusa volt a megyének. Az eljárást ugyanis nem személyesen ő, hanem az intézmény apparátusa indítja be, a hatályos törvényekre hivatkozva, vagy azokat a saját szempontjai szerint értelmezve.

Minderre a megoldást a központosítás leépítése jelentheti. Mindamellett persze, hogy a legtermészetesebb az volna, ha a magyar többségű megyékben a prefektus is magyar lenne, hiszen a magyar kormánymegbízottak azért lényegesen jobban értik a magyar közösség problémáit. Ezért a nem magyar többségű, de jelentős magyar lakossággal rendelkező megyékben is szükség lenne mindig egy magyar alprefektusra, függetlenül attól, hogy az RMDSZ kormányon van, vagy nem. (Jelenleg ugyanis az is problémát jelent, hogy a prefektusok csupán névleg függetlenek a politikától. Attól függetlenül, hogy elvileg egy pártsemleges tisztviselői kar tagjai közül választják őket, a kormányváltások rendszerint az aktuális hatalomhoz közel álló prefektusok és alprefektusok kinevezését is maguk után vonják).

Az igazi megoldás ugyanakkor minden bizonnyal a valós decentralizációban rejlik, abban, hogy a helyi közösségek a lehető legkisebb kormánybeleszólás nélkül dönthessenek a kizárólag őket érintő ügyekben. Ehhez pedig középtávon akár a prefektúrák, mint a központosítás, a központosított közigazgatási államapparátus jelképeinek számító intézmények jogköreinek csökkentése, illetve akár teljes felszámolásuk is szükséges lehet. Ehhez azonban a mindenkori bukaresti hatalom képviselőben valós szándéknak kell léteznie a decentralizáció megvalósítására.