Iohannis a gyűlöletbeszéd jogi tükrében

Ahogy az ügyészség elutasította az EMNT, az SZNT és a Székely Figyelő Alapítvány feljelentését Klaus Iohannis április 29-i beszédében megfogalmazódó „uszító üzenet” ellen, az önmagában is egy felvágatlan történelemkönyv. Benne van az zegzugos út, ahogyan Romániában az uszító beszéd szankcionálhatósága és a véleményszabadság védelme ütközött. Ebben a zegzugos történetben az ügyészség is azt tette, amit tehetett: mekk-mesterkedett a rendelkezésére álló, innen-onnan összeszedett, jogias gumifogalmakkal. A román rendszerváltást követően ugyanis e kérdésben nem volt sem irányt szabó nagy vita, sem alapozó alkotmánybírósági döntés – eltérően Magyarországtól, ahol a Sólyom László vezette alkotmánybíróság, majd egy olyan sajtóvita, amelyben mind Sólyom László, mind Kis János megszólalt, eléggé egyértelmű – ha nem is végleges – módon irányt szabott a kérdésnek. Bár Romániában a gyűlöletbeszéd (a hate speech) kazuisztikájához az elmúlt harminc esztendő – és benne a politikai identitások helykeresése – bőven produkált „anyagot”, a kérdés jogi szabályozása nagymértékben az esetiség kezelésének zavaros szintjén maradt. A fő kérdés, amire mindenképpen választ kell adni, az az, hogy a gyűlöletbeszéd fogalmát hogyan használjuk, jogi fogalomként-e, amelyhez bíróságilag megállapítható tényállás tartozik, avagy politikai bélyegzőként, amellyel kategorizációs csatákat lehet vívni. A szóval való sérelemokozás régi – a kiátkozások történelme nagyon jól példázza ezt –, és erre a modern demokráciákban is találtatott is jogi eszköz. A jogi instrumentumok meghatározásában az Egyesült Államoknak volt példaszerű szerepe, ahol a legkorábban merült fel az, hogy hol a határ a véleményszabadság és az emberi méltósághoz való jog között. Mindaddig, amíg a szabadon használt szófegyver csak konkrét személy méltóságát, tekintélyét, jó hírnevét, társadalmi megbecsülését támadja, esetleg konkrét személy élete, testi épsége elleni konkrét fenyegetést jelent, a becsületsértés, a rágalmazás, a veszélyes fenyegetés jogi (büntetőjogi és polgári jogi) fogalmai megfelelő eszközöknek bizonyulnak. Hiszen több száz éves jogfejlődés és ítélkezési gyakorlat tette lehetővé az ezen cselekményeknek megfelelő tényállások pontos megállapíthatóságát. A szóval való bántalmazásnak azonban van azonban egy olyan módja, amely nem az egyének méltósága és biztonsága ellen irányul, hanem közösségek ellen. A közösség elleni uszítás olyan közösségek, társadalmi csoportok identitása, méltósága elleni támadást jelent, amelyek tagjait nem fűzi össze konkrét feladat vagy valamilyen tagsági viszony. A gyűlöletbeszéd (hate speech) egyfajta gyűjtőfogalma ezeknek a cselekményeknek, és a jogi kérdés az, hogy van-e ennek, a olyan szűkítettebb értelmezése, amely a jogi szankcionálást lehetővé teszi anélkül, hogy lényegi korlátok közé szorítaná a szólásszabadság mint alapjog gyakorlását. 1919-ben Oliver Wendell Holmes amerikai bíró adott erre egy példaszerű, máig meghatározó választ: eszerint a szólásszabadság csak abban az esetben korlátozható, ha a nyilvánosság előtt kimondott szavak okozta valószínűsíthető veszély bizonyos körülmények között „nyilvánvaló és közvetlen” (clear and present danger) egyes személyekre vagy csoportokra nézve. Ennek meghatározása is elég körültekintő bírói mérlegelést igényel, legalább három körülményt kell vizsgálni: a) a véleménnyel előidézett veszély mértékét és közvetlenségét; b) a veszélyeztetett jogok konkrét voltát; c) végül azt, hogy a veszély ne csupán feltételezett, hanem valódi legyen. A román megközelítés ezzel szemben a diszkrimináció elleni küzdelem jogi keretébe helyezi a gyűlöletbeszéd szankcionálását. Így viszont meglehetősen szétkeni azt, hiszen ez a gyűlölet-bűncselekményektől a bántó nyilvános megszólalásokig (és egyéb megkülönböztetésekig) terjedő, jóval szélesebb skálára helyezi ezt. Amiben jelenleg több román közintézmény is illetékes: az ügyészség (a Btk. alapján), az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) vagy az Audiovizuális Tanács. Az Országos Diszkriminációellenes Tanács, amely most 5 000 lej pénzbírságot szabott ki Iohannisra, számtalan esetben állapította meg személyek és csoportok emberi méltóságának a megsértését, amelyekért – mint kihágásokért – általában 2 000 és 100 000 lej közötti pénzbüntetéseket szabhat ki (a kiszabottak átlaga 4 000 lej körül van). Klaus Iohannis magyarokat sértő, április 29-i beszédéért kirótt bírságot Iohannis máris megtámadta a bíróságon, mondván, hogy a Tanács „politikailag motivált” döntést hozott. Egy korábbi esetben, amikor Iohannis bűnszövetkezetnek nevezte a Szociáldemokrata Pártot, a Diszkriminációellenes Tanács nem adott helyt annak a vádnak, hogy ezt diszkriminatív, sértő módon tette volna, és akkor a szociáldemokraták vélték úgy, „politikailag motivált” döntése volt a testületnek. Az EMNT és az SZNT feljelentésére hozott ügyészségi végzés ugyan kimondta, hogy az elnöki kijelentés büntetőjogi értelemben nem volt „uszító”, de hozzátette, hogy az „hate speech-nek minősíthető”. Ezzel gyakorlatilag megelőlegezte azt az ügyészi álláspontot, amely megfogalmazódhat abban a perben is, amely Iohannis óvása nyomán az Államelnöki Hivatal és az Országos Diszkriminációellenes Tanács között indul. E két eset tükrében is látszik, hogy mivel a gyűlöletbeszédnek nincs definíciója a román jogi doktrínában, annak orvoslási módja is tétován kóvályog több intézmény között. A Btk nem ismeri ezt külön cselekményként (csak az „uszítást”), a Diszkriminációellenes Tanács pedig olyan testületekre bízta az eseti elbírálást, ahol a politikai egyensúly és nem a jogelvi megalapozás a döntő. Amit maga Asztalos Csaba is elismert egy 2013-as interjúban. Iohannis most – szóvivői és pártkatonái nyilatkozata révén – bedarálta magát abba a logikába, amely továbbra is fenntartja, hogy a gyűlöletbeszéd megállapítása jobbára politikai kérdés maradjon, eseti mérlegelés és politikai egyensúlyozás kérdése. Kis, árulkodó fintora ez a politikai változások természetének. Iohannist nagy várakozás helyezte tisztségébe, választói az ország problémájának a megoldására kenték fel. Hogy aztán kiderüljön, hogy ő sem a problémák megoldója, hanem azok része.