A Notre-Dame-i toronyűr

A velencei Szent Márk térre esténként feljön a víz, és kívülről jól látható, amint befolyik a székesegyház belsejébe: a tenger vészjósló hírnöke, az acqua alta egyre nagyobb foltokban teríti be és veszi birtokba ezt a várost, ezt a teret és ezt az épületet, amelyhez foghatót keveset alkotott az európai civilizáció.

A párizsi Notre-Dame, amely ugyanolyan ikonikus helyszíne ennek a civilizációnak, mint a San Marco, részben leégett az éjszaka.

A Szent Márk bazilikánál voltam, a Miasszonyunknál nem; bár jártam Franciaországban, pont Párizs kimaradt, pedig amióta először olvastam A párizsi Notre-Dame-ot, azóta szerettem volna látni a katedrálist, úgy, ahogy Hugo láthatta – ez most már nem fog megvalósulni, bikkfanyelven szólva, „objektív okokból”.

Az előbbit a víz, az utóbbit a tűz ítélte lassú, illetve gyors pusztulásra. És talán még valami, amit nehéz megfogalmazni, de mindenképpen köze van ahhoz, ahogyan mi, európai emberek tekintünk ezekre az épületekre és arra a szellemi tartalomra, amit hordoznak.

Ez csak egy tűz, okozhatta emberi mulasztás, hiba, egy eltévedt szikra, rövidzárlat, a véletlenek fatális összjátéka; mégis, van abban valami megrendítő, hogy – a korszellem örökös cinikusait leszámítva – milyen sokan érzékeltek ebben a szörnyű balesetben egyfajta szimbolikus dimenziót. Hogy éppen Nagyhéten, éppen az európai értékviták legújabb fellángolásának időszakában, éppen a párizsi Notre-Dame. Ami több mint nyolc évszázadon át megúszta, nagyobb veszteségek nélkül, túlélte a jakobinusok tombolását is, pedig ők is majdnem annyira igyekeztek, mint a hétfő esti lángok. (És ahogy nem nehéz észrevenni a szimbolikus dimenziót olyan kulturális-civilizációs helyszínek pusztulásában, mint Palmüra; csak hát Palmüra messze van, és mi nem mindig látunk tovább az orrunknál.)

Lesznek persze olyanok, akik politikai aprópénzre váltják majd a katasztrófát, és olyanok is, akik kenetteljes nyilatkozatokkal fednék el azt a botrányt, hogy a Notre-Dame abba az állapotba kerülhetett, amelyben egy gyorsan elharapózó tűzvész, minden emberi-emberfeletti erőfeszítés ellenére, ekkora kárt okozhatott benne.

Most olvasom David Lynch életrajzi könyvét, amelyben leírja az első európai körutazását, és azt, hogy ő, az iparvidékek, a tágas terek, az élő, lüktető, szabad amerikai élet szerelmese milyen csalódottan menekült el abból az Európából, amelyet – bár ezt ennyire explicit módon nem mondja ki – sterilnek és túlzottan muzeálisnak talált.

Jó, hát legyen Európa múzeum – csakhogy a komolyabb múzeumokra nem jellemző, hogy hagyják megpenészedni, romlásnak indulni, elveszni a gyűjteményeiket, hogy nem vigyáznak eléggé a kincseikre.

Számunkra, akiknek egy minden eddiginél képközpontúbb kultúrában adatott élnünk, az „Európa-múzeum” lenyűgöző vizuális jelekből áll, a párizsi Notre-Dame, a westminsteri apátság, a római Szent Péter-bazilika, a velencei Szent Márk, a kölni dóm – feltűnő, hogy ezek mind templomok – Európa képei. A Notre-Dame tornyának ledőlésével Európa egyik képmása semmisült meg és égett rá a retinánkra. Amikor azt mondjuk, hogy „Párizs már nem lesz ugyanolyan”, hogy „lángok marnak minket”, hogy „Európa jelképe ég”, akkor valami ilyesmire gondolunk: a nehezen befoldozható lyukra, ami a saját világunkról való tudásunk szövetén keletkezett.

A Notre-Dame-ot, paradox módon, mégis ez a tűzvész fosztotta meg muzeális tárgy jellegétől: a halott kő és fa egycsapásra élővé vált, és a lángokat elnézve megsejthettünk valamit abból, hogy mit veszíthetünk – és ehhez nem kell katolikusnak vagy franciának lennünk.

Az Úr útjai, mint köztudott, kifürkészhetetlenek.