H mint Hullámtörés

Andrei Șerban rendezése Bergman-portré, a film talán csak ürügy egy vívódó alkotó és színészei bemutatására, a Születésnap pedig Robert Woodruff rendezésében húsbavágó aktualitása, taburombolása és a megszokottól nagyon eltérő színházi helyzetteremtése miatt vált népszerűvé.

 

A Hullámtörést, a színház legújabb bemutatóját Lars von Trier kultikus filmje alapján hozta létre a társulat, Tom Dugdale rendező irányításával.

 

(A román színházi közegben nem új kísérlet, nem ősbemutató: a filmek színházi adaptációjáról  Kolozsváron is ismert fiatal román rendező, Radu Alexandru Nica a Nagyszebeni Radu Stanca színházban rendezte meg Breaking the Waves sau Viaţa binecuvântată a lui Bess címmel.)

 

Az öntörvényű műfajok, a film és a színház között nem is olyan élesek a határok. Előadásához a kolozsvári társulat nem a film újrajátszását választja, az lehetetlen lenne. De a történet elmesélhető, a szereplők megeleveníthetők. És az alkotók megtaláják azt a szálat is, azt a vonatkozást, ami miatt itt és most fontos nekik ez a megváltás-történet: a hit, a szerelem erejébe vetett hit az, amit piedesztálra emelnek. 

A játéktér Carmencita Brojboiu merész elképzelése szerint: átmenet, állandó „közötte”-levés. Jant és a fúrótorony munkásait szállító helikopter megállóhelye, az egyezményes bekarikázott H betű, szimbolikusan az  Ég és Föld közötti érintkezési pont.

 

A játékteret két oldalról nézőtér, további egy oldalról kopottas, ablakos elválasztófal, a negyedik oldalról függönyös takarás határolja, a külvilág, ami a zárt közösségen kívül létezik, ahová a fúrótorony munkásai tartoznak, ahonnan az orvos érkezik, ahová bejárása van Dodónak is – mindenkinek, aki idegen, aki ebben a vakon hívő, puritán és szűk látókörű faluban jövevény, és nem fogadja el feltételek nélkül a belső törvényeit. Ide száműzik Besst is, a néző pedig az ablakon keresztül láthat be (ki) ide, illetve egy kézi kamera kivetített felvételein keresztül.

 

 

A hit a szövegkönyv és az előadás központi témája. Pethő Anikó Bess szerepében az áldozatvállalás archaikus gyökereit keresi. Szereplője tiszta, gyermekien naív, a szemünk láttára felnőtt nővé érő bolondos kamasz. A hajába tépő szél, a szabad tánc épp akkora öröm számára, mint a várva várt szerelmi beteljesülés. Hite pedig önszuggesztív megnyugvás. Állandó párbeszédet folytat teremtőjével, aki ebben a kontextusban a képből hiányzó apafigurát is helyettesíti elképzelt, szigorú válaszaival, a szerető, de lányát hitetlenségéért feddő Atya.

 

A közösség hite száraz, szinte kegyetlen hit. Az idegenekkel, a kicsit is más utat járó vagy a hitet sajátosan, mélyen megélő társaikkal szemben zéró toleranciát mutatnak. Talán ez a fajta fogcsikorgató hit tartotta meg ezt a közösséget zord történelmi-gazdasági körülmények között is, és kulturális különcségük egyik jelképe épp a harang hiánya: nekik nem kell Isten imára hívó szava, anélkül is tudják, mi a kötelességük.

 

Az előadás végén megkonduló égi harangok pedig az alkotók egyértelmű ítéletét jelentik: Bess, az ő hite, az ő áldozata, a szerelme és a harangszó az egyetlen érvényes válasz, a gyűlölet, a kiközösítő, az intoleráns Isten nem létezik. 

A műfajok között  folyamatos az átjárás: a színházi előadás viszonyul a filmhez, eszközei között viszont ott van a tér kitágítása: egy kis videófelvevő szerepel az esküvői bulin, később ez segít kinagyítani a grimaszokat, Bess többször belenéz, ez enged bekukkintani a játéktéren kívül eső zugokba.

 

A beleélés és a játékon kívüliség is folyamatos ki-be lépkedés tárgya. A címet meghatározó jelenetet például két, kisebb szerepet játszó színész adja elő, Orbán Attila és Sinkó Ferenc – ő kissé ironikusan, mintegy paródiaként játssza el a jelenetet, „utánozza” a Besst alakító Pethő Anikót. A színészkollégák közben frontálisan elhelyezett székekről nézik a jelenetet, és fulladozva nevetnek (improvizáció?). 

Balladai homály fedi a történet részleteit, különösen az előzményeket. Nem tudjuk, ki kicsoda, hogyan találkoztak, a főszereplők múltjáról is alig derül ki valami. Nem tudjuk például, kicsoda Jan. Szűcs Ervin szerepértelmezésében kedves, mosolygós fickó, elfogadja az ölébe omló Besst és a feltétel nélküli szerelmet, rajongást. Őszinte, amikor arra biztatja gyönyörű, éppen virágzó, nőiességét először megtapasztaló feleségét, hogy ne éljen a szűklátókörű és bigott közösség kegyetlen szabályai szerint, és pasizzon be. Persze környezete perverznek látja, de ez nem Jan hibája, ez az álszent közösség hiányossága.

 

Homályos az orvos (Bodolai Balázs) viszonya is Besshez: a fiatal nő tündöklése őt is beragyogja, de nem egyértelmű, hogy orvosként vagy férfiként vonzza.

 

Bess naivitását, a tisztaságát Dodó (Kicsid Gizella) is csodálja, figurája minden szikársága ellenére értjük és érezzük gondoskodó szeretetét, amivel megpróbálja megóvni sógornőjét a kietlen valóságtól.

 

Az előadás egyik legszívszorítóbb pillanata az Anya elutasító gesztusa. Laczó Júlia arca abban a jelenetben egyszerre ráncos a fájdalomtól, a megveszekedett makacsságtól, a kétségbeeséstől, a sajnálattól, a félelemtől és lehetne még sorolni sok végletes érzést, annyira sűrített az a pillanat. 

 

 

Az előadásban élő zene kíséri a jeleneteket. A kiváló színvonalú dalokat (a rendező, Tom Dugdale szerzeményei) a szereposztás játssza-énekli. A kolozsvári társulat fiatal művészei pár éve táncdalokat adnak elő „civilben”,  Loose Neckties Society néven – reméljük, hogy a következő koncertek repertoárjában a Hullámtörésben elhangzó dalokat is viszonthalljuk.

 

Az előadást pedig szeretnénk viszontlátni, mielőbb. Akárcsak az alkotókat ihlető film, ez is egy olyan opusz, amit érdemes újra meg újra megnézni, hogy elmélyüljünk a gazdag részletekben, vagy egyre világosabban közelítsünk rá az élesen körvonalazódó központi motívumokra.