Kapott egy román népi inget ajándékba, szokta viselni?

Találtam neki egy illő helyet, egyelőre. Az egyik tanácsülésen egy fiatal liberális kollégát intoleránsnak minősítettem, mivel a Petőfi versus Avram Iancu utca névvitában kijelentette, sértve érzi magát amiatt, hogy a magyarok a Petőfi utca elnevezést használják az Avram Iancu utcára, sűrűn emlegetve a magyar felmenőit. Erre hozott nekem egy „ie”-t (román paraszti ing – a szerk.), mondván, bizonyítsam be, én mennyire vagyok toleráns, és hordjam a tanácsüléseken. Elárulom, hogy június 24-ére tartogatok neki egy nagy meglepetést. Szerintem halvány gőze nincs arról, milyen dátum a június 24-e. (Az „ie” nemzetközi napja, amikor világsztárok parádéznak Hollywoodban és más nagyvárosokban, az ing legszebb példányait népszerűsítve – a szerk.) De remélem, sikerül feladni neki a leckét: a tolerancia ma már kevés, a saját és egymás értékeinek ismerete, tisztelete az, amiből építkezni tudunk, a közösség számára.

Kíváncsian várjuk. Egyébként eltalálta a méretet?

Elég bő ahhoz, hogy nekem is jó legyen. Mondjuk így: a kolléga e tekintetben sem reszkírozott.

Ha már itt tartunk, hogy működik a jelenlegi koalíció a tanácsban? Mindig vannak egyeztetések a fontos döntések előtt? Itt van, ugye, az ifjúsági fővárossal kapcsolatos malőr: nem akart beindulni, aztán amikor beindult, faramuci módon indult be. Ilyenkor nincs előzetes egyeztetés a koalíción belül?

A koalíció a múlt év végén átalakult. Megszaporodtak a liberális és frissen liberálissá vált kollégák, ők most már tíz helyett tizenöten vannak, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy az RMDSZ-re az egyszerű többség kialakításához tulajdonképpen nincsen is szükség. A kétharmados többséghez szükség van ránk. A kétharmados döntés viszont nagyon ritka. Azok általában vagyoni döntések, mint az ingatlanok tulajdonviszonyaira vonatkozóak. De ezekben a kérdésekben általában nincs nézeteltérés az ellenzék és a koalíciós pártok között.

A napi ügyviteli, szervezési dolgokban nincs előzetes koalíciós egyeztetés, mert nem előre bejelentett forgatókönyvek mentén történnek a dolgok. Gyakorlatilag arról van szó, hogy mi is, ugyanúgy, mint a kolozsváriak, utólag szembesültünk azzal, hogy megtörtént a malőr, és akkor már gyakorlatilag nem volt kivel, hogyan korrigálni a bakit. Utólag leültünk és elmondtuk, hogy ez szerintünk nem megengedhető. Több kárt okoz a városnak, mint amennyi remélt politikai hasznot hozhat. Ezekben a kérdésekben többnyire egyet is értünk, de mindig van egy nehezen beazonosítható rövidzárlati pont, ahol a dolog elcsúszhat. Ami konkrétan az ifjúsági főváros program indulása körüli zavarokat illeti, azok semmiképpen sem voltak szándékosak, legalábbis az utólagos magyarázkodások szerint. Erről természetesen mindenki kialakíthatja a maga véleményét.

Ezek szerint érdemben nem tudnak hatással lenni az eseményekre?

Az ilyen esetekben az egyetlen pozitívum az, ha sor kerülhet az utólagos korrigálásra. Erre példa a monostori hídra kihelyezett molinó, amit két hónap után sikerült lecseréltetni. Persze ez időnként nagyon idegölő, vagy akár megalázó is lehet. De én mindig azzal próbálom magam és a joggal türelmetlenebbé váló kollégáimat meggyőzni, hogy márpedig nekünk ez a dolgunk, és aki (beleértve időnként saját magam is) csodára várt vagy azt gondolta, hogy az ifjúsági főváros cím elnyerésével a város egyik napról a másikra átmegy a szivárvány alatt, a maga politikai és teljes szavazótáborával együtt, az nem él a valóságban. Valahogy tudomásul kell vennünk, hogy ez egy folyamatos faltörőkos-munka. Vagy ha úgy tetszik, téglánként kell ezeket a hosszú-hosszú évtizedek alatt felrakott falakat lebontani. Hiszen tetszik, nem tetszik, hetven plusz tizenkét év kemény ideológiai agymosásáról és néhány generációról beszélünk. Aki elfárad, elfásul közülünk, hátramegy, hogy valaki átvehesse a helyét az első sorban. Ebben a munkában nem lehet megsértődni, nem lehet elvonulni, nem lehet még kiborulni sem, mert időnként bebizonyosodott, hogy többet árt, mint használ az ügynek, ha elragadtatjuk magunkat, és csalódásunknak hangot adva szélsőségesebb vagy radikálisabb gesztusokkal próbáljuk visszaterelgetni a dolgokat a normális mederbe.

Ez a hozzáállás inkább visszaveti, mint előre viszi a dolgok menetét. A román politikusok ilyen esetekben megrettennek, még jobban begörcsölnek. A gyakorlat azt mutatja, hogy érzékeny kérdésekben inkább szélcsendben és különösebb porverés nélkül lehet előre lépni (lásd a többnyelvű műemléktáblák, vagy magyar bölcsődei csoportok példáját). A román politikum egyetlen pártja sem hajlandó felvállalni a politikai vihart, vitákat kavaró kérdéseket.

Egy olyan politikus, aki városvezetési helyzetbe kerül, inkább politikus vagy inkább városgazda? Adott esetben ez dilemma lehet…

Nem az a döntő, hogy az ember minek érzi magát, hanem hogy a környezete hogyan határozza meg. Ami engem illet, nem is tudom, hogy a politikusi státusz hányadik dolog lenne, amit magamról elmondanék. És nem azért, mert ebben a pillanatban politikusnak lenni nem túl népszerű, hanem mert nem így határozom meg magam. De ismétlem, ebben a kérdésben sokkal lényegesebb, hogy az emberek hogyan gondolkodnak rólam, hogyan határoz meg a környezetem: mint politikust, vagy mint közéleti szereplőt, ahogy én mondani szeretem. És bár van különbség a két kategória között, bármely közéleti szereplő, aki egy közösség képviseletét felvállalja, politikusnak nevezhető, hiszen közpolitikákat alakít. Már az is közpolitika, ha növeljük a bölcsődék és a bölcsődei helyek számát. Az újságíró sem tud mentes maradni a politikától. Ha egyebet nem, véleményt mond, és azáltal már interakcióba kerül a politikával, sőt alakítja is a közpolitikákat, hiszen az ő véleménye messzemenően hozzájárulhat a közpolitikai folyamatokhoz. Nagyon nehéz ezt a helyzetet meghatározni, de hát a szónak ebben az értelmében rám lehet mondani akár azt is, hogy politikus vagyok. Engem elsősorban a város életét alakító, és a város és a közösség fejlődését meghatározó dolgok érdekelnek. Tehát mégis inkább gazda volnék.

Vannak, akik a helyi elöljárói tisztséget dobbantónak használják az országos politika felé. Láttunk már polgármestert, akiből államelnök lett. Tervez-e nagypolitikai karriert?

Sokszor mondják, hogy én mindent fordítva csinálok. Államtitkárként már voltam – ha ezt egyáltalán annak lehet nevezni – nagypolitikai pályán, Bukarestben, kétszer is, és úgy érzem, hosszú időre elég volt. Igyekeztem megjegyezni magamnak, hogy nem valamiféle különleges tehetségem vagy adottságom révén, hanem mindig egy kis szerencsével, úgy kerültem helyzetbe, hogy jó helyen voltam a jó pillanatban. De az is tény, hogy rendkívül hasznos tapasztalatokat sikerült felhalmoznom ezek által a szerencsés konjunktúrák által.

1996-ban végeztem az egyetemet. 1996 végén, 1997 elején került az RMDSZ „életében” először kormányra – a Ciorbea-kormányról beszélünk. Apám, Nagy Benedek volt kollégája, Tokay György megkérdezte tőlem, hogy ha még úgysincs munkahelyem, nincs-e kedvem beleszagolni a közigazgatásba. Nekem ez nagyon nagy kihívás volt – melyik végzős egyetemistának nem lenne az? A nulláról kellett fölépíteni egy olyan közigazgatást, amit az akkor kivonuló FDSN (Nemzeti Megmentés Demokratikus Frontja – a szerk.) úgy hagyott maga mögött, ahogy.

Vagyis hogyan?

Gyakorlatilag üres számítógépeket találtunk az irodákban. Merevlemez sem volt bennük. Ilyen közigazgatást vett át az akkori Ciorbea-kormány a Victoria Palotában. Ez egy kétéves időszak volt. Utána családalapítás okán eljöttem Kolozsvárra, az itteni területi kisebbségvédelmi irodához, majd következett a gyereknevelési időszak.

Ennek lejártával, akkor kerültem vissza Bukarestbe, amikor a Demokrata Liberális Párt kilépett a Tăriceanu-kormányból, és maradt a Nemzeti Liberális Párt, illetve az RMDSZ. A két pártnak összesen körülbelül 20 százaléka volt a parlamentben. Ezzel az aránnyal nehéz volt betölteni a teljes apparátust. Szoktam is viccesen mondani, hogy abban a helyzetben még hozzám is elértek, és megkérdezték, nem-e vállalnék valamilyen szerepet Bukarestben. Egy olyan minisztériumba kerültem, ahol az a szerencsés helyzet alakult ki, hogy RMDSZ-es volt a miniszter is, és a miniszterelnök kivételesen elnézte, hogy az egyik államtitkár is RMDSZ-es legyen. Ez voltam én. Az adott helyzetben hatalmas esélyt és valamelyes szabad kezet is kaptam, hogy a fennálló bizalmi viszony révén sokszor érvényesíteni tudjam szempontjaimat bizonyos döntések logikájában. Akkor alakítottuk ki a 2007-2014-es Operatív Programokat, akkor került be, például, a Regionális Operatív Programba, az utolsó percben, hogy nem csak az önkormányzati tulajdonban levő iskolák épületei javíthatók fel európai pénzekből, hanem azok is, amelyeket visszaszolgáltattak, de legalább 10 éves bérleti szerződésük van.

Ez is nagyon érdekes tapasztalat volt, mert a minisztériumban mindenki azt mondta, hogy erről szó sem lehet, Brüsszel nem fog belemenni. És ezt addig mondták, hogy az ember már majdnem el is hitte. Aztán Borbély László, az akkori fejlesztési miniszter azt mondta, hogy ülj fel a repülőre, menj ki Brüsszelbe és kérdezz rá konkrétan. Reggel felültem Bukarestben a repülőre, délben megtudtam Brüsszelben, hogy ez a dolog őket egyáltalán nem érdekli. Ha van jogbiztonsága annak, hogy abban az iskolában 10 év múlva is, ameddig a befektetés értéke leírható, állami iskola fog működni, akkor az ő szempontjukból ez nem probléma, legjobb belátásunk szerint lehet használni a pénzeket. Nos, az utolsó percben be lehetett tenni ezt az iskolákra vonatkozó feltételt a pályázati útmutatóba. Ezekből a pénzekből – sok millió euróról van szó – javították fel a csíkszeredai Márton Áron Gimnáziumot, a nagyenyedi kollégiumot, és még sorolhatnám. Azóta nekem hiába mondja bárki, hogy Brüsszel ezt vagy azt nem enged, mert körülbelül tudom, hogy ez mit jelent, illetve hogyan és hol kell rákérdezni. Ezek azok a megfizethetetlen tapasztalatok, amiket nem lehet se könyvből, se hallomásból megtanulni, és amiket mindazok, akik a „bársonyszékeket végigüldögélik” Bukarestben, hasznosítani tudnak.

Visszamenne Bukarestbe valaha?

Semmi pénzért nem tudnának most rávenni, hogy visszamenjek Bukarestbe, bármilyen megbízatásra. Azt ugyan megtanultam, hogy soha ne mondd, hogy soha, de az elkövetkező 10 évről bátran beszélhetek. Ennek van, persze, családi oka is – a gyerekek kicsik még –, de azt állíthatom, hogy egyetlen munka sem volt szívemhez ennyire közel álló, mint a mostani. Ebben a munkában minden egyes döntésemnek, megvalósításomnak, sikeremnek vagy kudarcomnak a közvetlen környezetemre van hatása, és másnap már érzem, látom, és visszajelzést kapok az emberektől velük kapcsolatban. Ezt a fajta közvetlenséget sem a minisztériumban, sem egy állami ügynökségnél nem tudnám megélni.

Ezek szerint a kolozsváriak örülhetnek.

Ez nagyon jó felvetés, hogy a kolozsváriak örülhetnek-e vagy sem. Én azt gondolom, nekünk többet ekkora szerencsénk nem lesz, mint legutóbb, amikor négy önkormányzati képviselővel alpolgármesteri pozícióhoz jutottunk. Ennek a négy évnek a feladatait és kihívásait így is fogalmaztam meg magamban: legjobb tudásom és erőm szerint megtenni mindent azért, hogy a kolozsvári emberek ebbe a tisztségbe és az általam képviselt szervezetbe vetett bizalmát visszanyerjem. Mert ha 2016-ban nem tudunk legalább hat, de inkább annál több önkormányzati képviselőt bejuttatni a tanácsba, akkor abból nem lesz alpolgármesteri tisztség. És teljesen mindegy, hogy én nem leszek vagy más nem lesz.

Nekünk a jövőre sorra kerülő önkormányzati választásokon nagyon hitelesen kell megüzennünk a közösségnek, hogy ez az a minimum, amivel biztosítani tudják a maguk számára a lehetőséget, hogy labdába rúghassanak. Mert azt elég sokan látják már, hogy egyszerű tanácsosokkal még a mostaninál is kisebb ráhatásunk lehet az egyéni problémák megoldására, de a közösségi érdekek érvényesítésére is.

Ez így, célként rendben valónak is tűnik. Csak itt van egyrészt, amit az előbb említett, hogy az emberek részéről van egy nagyfokú közöny vagy éppen viszolygás a politikusokkal szemben. Aztán itt van az is, hogy gyakorlatilag pártokra szakadt az erdélyi magyar közösség, szűkebb körben a kolozsvári magyar közösség is. A véleménykülönbségek normális dolgok, csakhogy itt vannak olyan szakadások, amiket azért orvosolni kellene 2016-ig. Mert az, hogy személy szerint valaki szimpatizál valakivel, teljesen természetes dolog. Viszont ott van mögötte a zászló, az ideológia, satöbbi. Lehet ezzel kezdeni valamit?

Úgy gondolom, nagyon sokat és őszintén kell kommunikáljunk a közösségünkkel, mert egyrészt a jól megfogalmazott, átgondolt és őszinte véleményeken keresztül, másrészt a személyes példán keresztül tudjuk leginkább meggyőzni az embereket arról, amit képviselünk.

Ami a szimpátiákat és a háttérben lobogó zászlókat illeti: fontosnak tartom, hogy az elkövetkező egy évben beszéljünk arról is, hogy nagy naivitás lenne azt gondolni, hogy Horváth Anna vagy Vákár István vagy Kelemen Hunor egyénileg megoldhat dolgokat, helyzetbe kerülhet, eredményeket érhet el a közössége számára, csak azért, mert szép vagy okos vagy szimpatikus a románoknak, vagy a magyaroknak. Ez utópia. Ha bárki leül és őszintén szembenéz azzal, amit egy 15 százalékos, de még egy helyileg többségben élő, országosan viszont kisebbségi közösség helyzete jelent, akkor egyedül, az egyébként nem túl népszerű, de a valóságban gyökerező egységretorika érvényes.

Ez így túl egyszerűnek tűnik.

Miért mondom ezt? Nézzük például Sepsiszentgyörgyöt. Többségi székely közösségről van szó, ahol könnyebben mondhatja az ember, hogy hát vannak véleménykülönbségek, értékrendbeli különbségek, szavazzon a közösség lelke szerint, mert úgyis magyar ember jut be. De aki ismeri a jelenlegi román költségvetési rendszert, az tudja, hogy ebben az országban egyetlen polgármester sem tud komoly befektetéseket, terveket eszközölni, ha nincs valamelyes parlamenti vagy még inkább kormányzati támogatottsága. Vagy vegyük Kolozsvárt: a városi költségvetés három éve egyetlen banit sem kap a kormánytól fejlesztésre, igaz, nem is feltétlenül szorul rá, mert megvan anélkül is. De azért nagyon keményen keresztbe tudnak tenni. Nézzük meg, hogy néz ki ez a város 2015-ben. Egy összevissza túrt építőtelep. Miért? Mert a minisztériumokban addig akadályozták az európai projekteket, amíg csak lehetett. Ami oda vezetett, hogy ebben az utolsó évben minden munkálatot le kell bonyolítanunk – vagy veszni hagyunk mintegy 20 millió euró vissza nem térítendő támogatást, és vállaljuk, hogy az emberek szidnak, mint a bokrot.

De visszakanyarodva: ha a politikai partnerek, Horváth Anna mögött nem látják a rá szavazó közösség erejét, akkor nincs súlya a szavamnak, elvárásaimnak. És ugyanez a helyzet Bukarestben is. Amikor oda kerültem, ezt nekem nagyon szépen elmagyarázták az RMDSZ-ben: ha véletlenül úgy éreznéd, hogy azért kerültél oda, mert rátermett, jó szakember vagy, nagyot tévedsz, ha elfelejted, hogy abban a pillanatban, amikor valamilyen okból már nem látják mögötted a közösséged támogató erejét, senkinek sem lesz szüksége a szaktudásodra, sem másra – ezt kell szem előtt tartanunk. Minekünk elsősorban nem intézményeket kell igazgatni, hanem a minket oda küldő közösség érdekeit képviselni.

Ön személy szerint mit tenne az összefogásért?

Nem hiszek a betömhetetlen árkokban. Abban hiszek, hogy ha van nyitottság egy tárgyalóasztal mellett ülő mindkét félben, akkor bárkit – vagy majdnem bárkit – meg lehet győzni. Hiszen a tárgyalóasztal mindkét oldalán emberek ülnek. És meghatározható az a minimum, amitől semmilyen körülmények között nem tekintünk el, az a közösségi érdek, amit nem szabad szem elől téveszteni. Azon felül lehet tárgyalni, ki, hova, miért, hányszor, de ez az egy, amit nem lehet szem elől téveszteni. És a kegyetlen számokat: egy 15-16 százalékos közösség nem szavazhat két-háromfelé. Egyszerű matematikáról van szó. A legutóbbi egyeztető tárgyalások során az elvvel mindenki egyetértett. Egyéni büszkeségeken vérzett el a dolog, hogy akkor a tulipán vagy nem a tulipán jele alatt megyünk előre. Szerintem folytatni kellett volna a tárgyalásokat, hiszen fenntarthatónak láttam az RMDSZ érvelését.

Ilyen szempontból nagy előnye van az RMDSZ-nek és van rengeteg hátránya is. A nagy előnye az, hogy 25 év alatt mi vagyunk az egyetlen romániai politikai alakulat, amely nem váltott jelet, nem változtatott nevet, nem gondolta úgy, hogy át kell alakulnia annak érdekében, hogy ne látsszon, kik állnak mögötte – nem kívánt vagy egyesek által nem szeretett személyek. Ez ugyanakkor hátrány is lehet, azokkal szemben, akik kiábrándultak, elfordultak tőle, csalódtak benne. Ezzel a ténnyel szembe kell nézni. De én nem hiszem, hogy az RMDSZ-en kívül van a megoldás. Én azt hiszem, hogy nyitni kell, integrálni kell az különvéleményeket. El kell tudni fogadni, hogy a közösségeden belül rengeteg ember van, aki javítani akar. Mondok egy idevágó történetet. Az ötvenéves házassági évfordulójukat ünneplők közt volt egy bácsi, akitől megkérdeztük a polgármesterrel, hogy mi a titka az 50 éves házasságnak. A bácsi azt mondta, hogy kicsi fiaim, maguk már abban a generációban nőttek fel, amelyik megszokta, hogy ha a porszívó elromlik, kidobjuk, és veszünk egy újat. Mi úgy nőttünk fel, hogy ha a porszívó elromlik, akkor leülünk és megbütyköljük, és a porszívó működik tovább. Na, hát bütyköljük meg mi is ezt a porszívót!

Visszakanyarodnék kicsit az Ifjúsági Főváros projekthez. Néhány évvel ezelőtt történt, hogy Sepsiszentgyörgy mintegy kikiáltotta magát Székelyföld Kulturális Fővárosává. Ott járván azt láttam, hogy tele volt a város az erre utaló jelekkel. Na és akkor itt van Kolozsvár, hivatalosan, pecséttel is Európa Ifjúsági Fővárosává kikiáltva, és ha kimegyek a Főtérre, nem látok semmit. Említette a bannert a város bejáratánál, Szászfenes felől – amelyen mellesleg továbbra is csak románul írja, hogy Európa ifjúsági fővárosa. De hiányoznak a további jelek. Az interneten jelen van, de valahogy nem kellene jobban jelen lennie, bár az ikonográfiának?

De, mindenképpen. Többször meg is próbáltam elmondani a fiataloknak, a kollégáimnak, hogy biztosítsanak nagyobb láthatóságot a projektnek. Itt egyfajta róka fogta csuka állapot van, megmondom, miért. Sem az önkormányzatnál dolgozó kollégák, sem a Share Föderáció munkatársai nem tudnak szabadulni attól a félelemtől, hogy vajon mit ír róluk a sajtó, most éppen miért támadja ki őket. A sajtó bulvárral foglalkozó része folyton kipellengérezi őket, hol azért, hogy nem tesznek eleget az elvárásoknak, hol a pénzügyi döntéseket kérdőjelezve meg: kinek, minek, miért. Ez így rendben is van, de nem lehet úgy dolgozni, hogy közben állandóan azt nézzük, éppen ki mit ír rólunk, hogy mindig mindent önkéntesekkel vagy pro bono akarunk elvégeztetni.

Amikor bejöttem ebbe a polgármesteri hivatalba, fél évig kellett győzködnöm a kollégákat, hogy nem jó az elődök által hátrahagyott rendszer, melyben a bölcsész egyetemisták ingyen fordítják a polgármesteri hivatal honlapját, angol nyelvre, mondjuk. Vagy a Visit Cluj honlapját. Mert az olyan fordítás volt, hogy nem is minősítem. Nagy nehezen kiírtuk, ma van egy keretszerződés, amivel döcögve, de lefordíttattuk az említett oldalakat öt nyelvre. Mindenben ez volt a lényeg: azért, nehogy azt írja a sajtó, hogy sokba került, ingyen csinálják az Ifjúsági Főváros logóját, ingyen csinálják a honlapját – hát olyan is lett.

Van kilábalási lehetőség ebből a helyzetből?

Nincs. Ehhez alapvető vezetői szemléletváltás szükséges, annak a vállalása, hogy ha valamit jónak gondolunk, akkor azt végig is visszük, mindegy, hogy épp a városkapukról, a többnyelvűségről, a román-magyar viszonyok bármely vonzatáról vagy épp a pléh-garázsok lebontásáról, zöldövezetek kialakításáról van szó. Tehát fel kell vállalni a véleményformálói, illetve elöljárói státust, annak minden rizikójával együtt.

Apropó városnévtábla-ügy. Lát-e reális esélyeket a megoldásra? És ha igen, hogyan, milyen körülmények közt, mikor?

Reális esélyt arra, hogy a hivatalos többnyelvű városnévtáblát a mostani vezetés kitegye, nem látok. Amíg meg nem változik a törvény és le nem csökkentik a jelenlegi 20 százalékos küszöböt, talán értelmét sem látom annak, hogy energiát fektessünk ebbe a megoldásba. Egyrészt, mert ebben a pillanatban egyetlen román párt sem hajlandó kiállni az ügy mellett, tehát minimális esély van többségi támogatást kialakítani a tanácsban. Másrészt, még ha az önkormányzati döntés meg is születne, könnyen végződhet az ügy az aranyosgyéresihez hasonlóan, egy „ügybuzgó” prefektus által megsemmisítve. Személy szerint nem tartom jónak, ha az érdekképviseleti munkában olyan célokat tűzünk ki maga elé, amelyekbe bele van kódolva a kudarc. Nem tesz jót a közösségnek, ha folyamatosan azzal szembesül, hogy a román többség ismét lenyomott bennünket. Ezért mentünk bele egyelőre egy kompromisszumos megoldásba: ígéretet kaptunk az ötnyelvű városkapuk év végéig történő kivitelezésére, miáltal, hosszú idő óta először, megjelenik majd a Kolozsvár felirat a városbejáratoknál.

Lehet, hogy a szimbolikus töltete nem ugyanaz, viszont látványosabb, és nem megtámadható, mert adminisztratív döntés és nem tanácsi határozat eredménye. A lényegi funkcióját betöltheti: a magyar közösség számára fontos, hogy Kolozsvár hagyományos magyar elnevezését is láthassa a város bejáratánál. Én a kompromisszumkeresést nem érzem kettős játéknak. Bármikor felvállalom, a román kollégák előtt is felvállaltam a tanácsülésen, hogy mi a helységnévtábla-ügyben csatlakozunk a civilekhez. Úgy gondoljuk, ez is része annak a véleményformáló cselekvéssorozatnak, amelynek során lebontjuk a már említett falat. Hiszen azt még nem tudjuk, elnyeri-e Kolozsvár a kulturális fővárosi címet vagy sem. De maximálisan ki kell használnunk a magyar érdekképviselet szintjén azt, ami már adott: az ifjúsági főváros évét. Hiszen ez az az év, amikor még a legradikálisabb román véleményformálók, politikusok sem mernek nyíltan szembemenni a többnyelvűséggel. A cél pedig az, hogy a többnyelvűséget minél több szinten és területen meggyökereztessük.

Ott volt az Európai Magyar Emberjogi Alapítvány kezdeményezése. Lefolytatták a pert, az alapítvány nyert is, aztán a polgármesteri hivatal az utolsó pillanatban megtámadta.

A döntés a polgármesteré volt, de el kell mondani, hogy egyetlen román tanácsos sem állt ki, senki nem mondta, hogy nem kellene megtámadni az ítéletet. Ma Kolozsváron egyetlen román párt sem meri felvállalni ezt az ügyet, mert attól fél, hogy szavazatokban mérve  nagyon sokba kerül nekik.

Mit tart valószínűbbnek: Székelyföld teljes körű autonómiáját vagy Erdély valamilyen gazdasági-közigazgatási autonómiáját?

Ebben a sorrendben látom lehetségesnek a dolgot. És nem egyik napról a másikra.

Miért?

Úgy gondolom, a román többség nélkül sem Székelyföld autonómiája, sem Erdély autonómiája nem valósulhat meg. Nem szabad megismételnünk azt a történelmi hibát, hogy ezeket az elképzeléseinket a többségi románokat „kifelejtve” próbáljuk felépíteni.

Talán lecsupaszítom és leegyszerűsítem kicsit, de úgy látom, hogy mindkét törekvés alapja a kiszélesített helyi autonómia, és valószínűleg taktikai hiba volt nem ebből a szemszögből megközelíteni Székelyföld autonómiájának kérdését a legelső pillanattól kezdve, hiszen így sokkal könnyebb lett volna román partnereket, támogatókat találni. Ezt a kérdést annak idején a volt államelnök, Traian Băsescu úgy fogalmazta meg, persze a maga sajátos szemszögéből megközelítve, hogy Caracalnak is ugyanolyan helyi autonómia jár, mint Székelyföldnek. Ezzel tökéletesen egyet is értek, csak a másik oldalról. Az az autonómia, amit Székelyföld és a székely közösség magának kér, nagyon-nagyon jól fogna Kolozsvárnak, Kolozs megyének is. Mert gyakorlatilag azt jelentené, hogy minden helyi közösség maga dönt a saját dolgai felől, hogy nem vagy csak nagyon kis mértékben függ Bukaresttől és a központi költségvetéstől, hogy nem kell engedélyt kérnie az oktatási minisztériumtól, hogy az iskolai kapus állásának a jóváhagyására stb., vagy hogy nem Bukarestből nevezik ki a környezetvédelmi ügynökség, a különböző intézmények vezetőit, és sorolhatnám.

Ha letennénk a létező autonómiatervezeteket bármelyik román polgármester asztalára, mindenhonnan kitörölve belőlük, hogy Székelyföld, meggyőződésem, hogy 80 százalékuk – de lehet, hogy annál többen is – azt mondanák, ez nekem van kitalálva. Ebben látom az esélyt, hogy a magunk oldalára állítsuk legalább az erdélyi román többséget. Hogy Bukarestnek és a bukaresti bürokráciának ez a fajta hozzáállás soha nem lesz túlságosan szimpatikus, ez egészen biztos. De az elefántot nem egyben kell lenyelni, hanem felszeletelve.

Persze, nemcsak a románok és magyarok között, de az erdélyi magyar közösségeknek is elég nehéz időnként egymás cipőjébe lépni. Erről nagyon sokat beszéltem a székelyföldi kollégákkal az utóbbi időben. Megkérdeztem őket: nem gondolják, hogy el kellene jönni a Partiumba, Kolozsvárra, Szatmárra, Belső-Erdély más részeibe, leülni, szóba állni az emberekkel, elmagyarázni a véleményformálóknak, hogy nekik miért éri meg felvállalniuk a székelyföldi autonómiatörekvéseket, illetve hogy a székelyek miben állnak – esetleg saját érdekeik ellenére is – a szórványközösségek opciói mellé (például a megyei tanácselnök közvetett megválasztásában). Hiszen azt már megtanulhattuk, hogy egyetlen elképzelésünk sem tud sikeres lenni anélkül, hogy egységesen képviseljük azt.

Erre a problémára volt nekem az elmúlt időszakban egy – egyelőre különösebb támogatottságot nem élvező, több-kevesebb hümmögést kiváltó – javaslatom. Azt mondtam, próbáljunk kialakítani, mondjuk Sepsiszentgyörgy és Kolozsvár között egy afféle testvérvárosi kapcsolatot, amelynek keretében évente egyszer tartunk egy közös tanácsülést. Egyik évben itt, másik évben ott. A román-magyar közös kormányülések mintájára. Erre a közös tanácsülésre tükör-tanácshatározatokat készítünk elő. Például azt a „szokásjogot” rögzítjük tanácshatározatban, hogy a kulturális és ifjúsági projektekre szánt keretösszeg lakossági számaránynak megfelelő százaléka megilleti a helyi kisebbség civil szervezeteit. Jelenleg ez az arány hallgatólagosan elfogadott, de nincs belefoglalva semmilyen határozatba, megegyezéses alapon működik, itt is, ott is. Így a sepsiszentgyörgyi magyar közösség is úgy érezheti, hogy segít a kolozsvári kisebbségi magyar közösségen, amikor odafigyel a helyi román közösségre. Ugyanúgy a kolozsvári román is, amikor „engedményeket” tesz az itteni magyarok fele, egy kicsit a székelyföldi románokért is teszi, akiken eddig csak sajnálkozott. Ily módon konkrét lépésekkel segíthet, konszolidálva egymás alkupozícióját, közigazgatási keretek közt szabályozott létét. Úgy gondolom, hogy bár ez egy nagyon merész politikai kezdeményezés, de valóban közösségnevelő hatással bírna.

Tegyük fel, hogy valaki azon gondolkodik, költözzön-e Kolozsvárra vagy sem. Például egy fiatal. Mit mondana neki, miért csudajó ide jönni? Aztán min kéne elgondolkodnia, ami talán nem a legjobb Kolozsváron?

Nos, abból indulnék ki, hogy hársfaillatú május van, és sétára hívnám a Farkas utcába, fel a Botanikus kertig, utána vissza a Sétatérig. Közben őszintén beszélnék neki a városról, annak jó és rossz oldalairól.

Kezdeném a kevésbé jóval, mert az is van. Aki fiatalként ideköltözik és itt is akar maradni, jó, ha időben elkezd gyűjtögetni egy kis házra, ahová idősebb korára kiköltözhet Kolozsvárról. Úgy érzem, Kolozsvár a nyugdíjas korosztály számára a legnehezebben elviselhető, és ez a helyzet – a zsúfoltság, a zaj, az egyre gyorsuló élet – csak tovább fog romlani, ahogy nő a város. Egyre nehezebben lehet új megoldásokat találni a fergeteges iramban szaporodó autókra. Nem csak a belvárosi infrastruktúra nehezen alakítható, a város terjeszkedési lehetőségei földrajzilag is nagyon behatároltak.

Kolozsvár belvárosában tulajdonképpen egy hatalmas, tavasztól őszig terjedő fesztivál zajlik. Én is elmondanám neki, milyen színes, pezsgő élete van ennek a városnak, mennyi lehetőséget nyújt, anélkül, hogy – mint Bukarest vagy akár Budapest – elidegenítené az itt lakót. Kolozsvár magában hordozza a nagyváros rengeteg előnyét, de mégsem nőtt akkorára, hogy felhalmozza a metropoliszok, fővárosok hátulütőit. Megmaradtak az élő közösségi hálózatai, be lehet kopogni a szomszédhoz, tojást vagy kenyeret kölcsönkérni, összehangolni az osztálytársak szüleivel a gyerek délutáni különprogramokra való utaztatását, aki egy bizonyos életkoron túl önállóan is el tud menni iskolába, úszni, rollerezni a barátokkal. Az embernek kicsivel több ideje marad a családra, kevesebb vész el a forgalmi dugókban, mint egy metropoliszban. Ugyanakkor rendelkezik mindazon előnyökkel – káprázatosan sokszínű, pezsgő kulturális élet, viszonylag jó fizetések, munkahelyek, rengeteg elhelyezkedési lehetőség –, amelyekért nagyon sokan Budapestre vagy Bukarestbe mennek.

Búcsúzóul pedig arra kérném, jöjjön vissza augusztusban, a Kolozsvári Magyar Napok idején. Ez az a pillanata az évnek, amikor szerintem bárki, aki eljön Kolozsvárra, azonnal, ellenállhatatlanul és visszavonhatatlanul beleszeret ebbe a városba!

Fotók: Erdély László