Kiváló szerző távozott közülünk és az erdélyi magyar irodalomból. Tegnap, április 14-én hosszú betegség után elhunyt Lászlóffy Csaba József Attila-díjas költő, író, drámaíró, műfordító.

Lászlóffy Csaba 1939. május 21-én született Tordán. A kolozsvári Református Kollégiumban érettségizett, majd 1960-ban diplomázott a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakán.

Első versét az Ifjúmunkás közölte 1957-ben. Hihetetlenül gazdag és szerteágazó életművet hagyott maga után. Egy szeretettel élcelődő anekdota szerint Lászlóffy Csaba két írógépen dolgozott egyszerre, két különböző művön. Az eredmény körülbelül 50 kötet: versek, elbeszélések, kisregények, esszék, műfordítások.

Bella István így méltatja a szerzőt, a Berzsenyi-díj átvétele alkalmából írt laudációjában: „Munkabírását tekintve inkább egy középkori képíró szerzetesre emlékeztet, egy olyan polihisztorra, aki valamilyen elképesztő szorgalommal vagy élő, eleven, mindent rögzítő memóriával éli, őrzi meg a világot, és írja le önnön külön világát, önmagát. Szinte nincs olyan tudományág, amiben ne lenne járatos, s ne használná fel ­– talált tárgyként ­– verseiben, de szépprózai írásaiban is egy egy diszciplína adathalmazából a legodaillőbb, néha legelképesztőbb sort vagy idézetet. Egy helyütt ezt írja, kissé vitázva, önmagáról. »Hiszen már Babits felismerte a némán meghúzódó tiszta arc fölényét a világ hangoskodói fölött. Megpróbálok hát egyre inkább befele építkezni.«”

Béke legyen az íróval.

A vers esélye

           (Parafrázis)

Alámerülsz –

Hallgat szádban az új ige.

(Még nem mélység, ha

ellep a felszín.)