Erdély, a zéró összegű játszma díja

Hogyan kapta meg Románia Erdélyt 1944-ben? Történész meséli el. Még az önállóságra is volt halvány esélyünk.
Hirdetés

Egy egész sorozatnyi előadást szentel a Korunk Akadémia annak, hogyan rendezte át totálisan a második világháború az erdélyi emberek életét. 1944–1945: 70 éve történt című sorozatban kedden L. Balogh Béni a román fegyverszünetet és az erdélyi impériumváltást boncolgatta. (A következő előadást Szakály Sándor tartja majd Horthy kiugrási kísérletéről, ami nemcsak a téma miatt lesz izgalmas, hanem mert a történész egészen furcsa kijelentéseket tesz, mióta kinevezték a Veritas intézet élére.)

Rengetegen voltak kíváncsiak hétfőn arra, mit mond a Magyar Országos Levéltár történésze a románok bevonulásáról, zsúfolásig telt a kolozsvári EME-székház előadóterme.

A románok és magyarok közötti, zéró összegű játszma

Erdély huszadik századi történelme, amelyben nincs ésszerű kompromisszum, a szembenálló felek kizárólagos győzelemre törekednek, és a győztes mindent visz – adta meg a sztori keretét L. Balogh Béni. Ezért a térségben lakó népek sorsa az, hogy ami az egyiknek diadal és örömünnep, az a másiknak tragédia és gyász.
 
A magyar-román viszony alapkérdése a 19. század első felétől a 20. század közepéig a soknemzetiségű Erdély kizárólagos birtoklásáért folytatott küzdelem, amelynek főbb állomásai, vagyis az impériumváltások már a 20. századra esnek:
  • trianoni békeszerződés (1920. június 4.)
  • második bécsi döntés (1940. augusztus 30.)
  • párizsi békeszerződés (1947. február 10.).
A trianoni békeszerződés eredményeként Románia több területet szerez, mint amekkorára csökken Magyarország, amely elveszíti területének két-, lakosságának egyharmadát. A Trianon és a második bécsi döntés közötti húsz évben teljesen megváltozik az európai környezet, állapítja meg a történész. 
 
Románia addigi legnagyobb pártfogója, Franciaország megszűnik létezni, miután Hitler 1940-ben pár hét alatt tönkreveri a francia hadsereget, Nagy-Britannia pedig élethalálharcot vív szintén a német hadsereggel. 1940 tavaszától 1941 őszéig, amíg el nem szenvedi az első vereséget a szovjet hadseregtől, Hitler gyakorlatilag Európa ura, és ez nem kedvez Romániának – néhány hónap alatt több százezer négyzetkilométernyi területet veszít. 
 
Balogh Béni szerint Hitler személyes döntése volt Észak-Erdély és a Székelyföld Magyarországhoz csatolása, mindössze néhány tanácsosa tartózkodott vele, amikor a térképen saját kezűleg rajzolta meg az új határokat. Ez már a második sorsforduló volt húsz év alatt. Még kevesebb, mindössze hét év múlva pedig visszaáll az 1940 előtti magyar-román határ.

De miért semmisítették meg a második bécsi döntést

a második világháború végén a győztes nagyhatalmak? Romániában Ion Antonescu a második bécsi döntés után kerül hatalomra. Fél évig fasiszta diktatúrát működtet a Vasgárdával karöltve, a vasgárdista lázadás leverése után pedig majdnem négy évig nagyon kemény katonai diktatúrát.
 
Azért ragadt Magyarországra a Hitler utolsó csatlósa jelző, mert Romániában Antonescut, aki talán leghűségesebben szolgálta ki Németországot, 1944. augusztus 23-án megpuccsolták. A történész szerint Antonescu soha nem fordult volna szövetségese, Hitler ellen, mert abban reménykedett, hogy Németország másítja majd meg a második bécsi döntést, és Hitler visszaadja majd Észak-Erdélyt hűsége és annak fejében, hogy óriási erőket mozgósított a szovjet hadsereg ellen: Magyarország 1941 nyarán mintegy 70 ezer katonával vett rész a keleti hadjáratban, Románia 700 ezerrel, két román hadsereggel. 
 
Később ez megfordult, mert miután Magyarország német megszállás alá került 1944 tavaszán, Németország elvárta, hogy Magyarország is a lehető legnagyobb erőkkel vegyen részt a szovjetek elleni hadjáratban.

Magyarország eleve Erdély miatt lépett be a második világháborúba,

a területi követelések motiválták a politikai döntéseket, az akkora horderejűeket is, mint belépni egy háborúba vagy sem. Az ürügy a kassai bombázás volt, de Horthy alapvetően örült, hogy beléphet Hitler oldalán a háborúba, mivel antibolsevista volt, de arra is gondolt, hogy csak Európa vezető nagyhatalmának segítségével tudja Erdélyt vagy egy részét visszaszerezni.
 
Később ez rossz pontnak minősült, a szovjet külügyminiszter többször is megjegyezte, hogy Magyarországnak nem volt semmilyen oka hadat üzenni a Szovjetuniónak, mert nem vele szemben voltak területi követelései, Romániával ellentétben, amely a szovjetek által 1940-ben elcsatolt Besszarábiát akarta visszaszerezni.
 
Román impériumváltás Erdélyben L. Balogh Béni előadásában
 
Magyarország azért lépett be a háborúba, véli a történész, hogy versenyben maradjon Romániával (amely azelőtt néhány nappal már belépett), és attól féltek Horthyék, hogy a háború végén Hitler Romániát részesíti majd előnyben.
 
1942 őszén viszont fordult a háború menete. November elején megtörténik az észak-afrikai partraszállás, 19-én pedig megindult az átütő erejű szovjet ellentámadás Sztálingrádnál, ami hosszú és véres harcok után már a kortársak számára is látható módon megfordította a háború menetét.
 
A román és a magyar politikai elit továbblátó és -gondolkodó képviselői kiutat kerestek, Berlin előtt ezt természetesen eltitkolva. Diplomáciai kapcsolatfelvétellel próbálkoztak a nyugati szövetségesek irányában. Mind jobboldali politikusok voltak, senki sem akart a Szovjetunió felé nyitni, és azt hitték, elegendő, ha megtalálják a kapcsolatot Londonnal és Washingtonnal. Az angolok és az amerikaiak viszont 
következetesen 

Moszkvába küldték a magyar és a román követeket, 

mert nagyon nagy szükségük volt a szovjet haderőre ahhoz, hogy legyőzhessék Németországot. És mert megállapodtak Moszkvával, hogy nem fogadnak el semmilyen javaslatot különbékére. Az Ankarában, Kairóban puhatolózó titkos magyar és román követeknek megmondták, hogy országuk a Szovjetunióval áll hadban, nem a nyugati szövetségesekkel, és odairányították őket.
 
A tapogatózások tétje egyrészt a minél jobb békefeltételek elérése volt, ha a szövetségesek győznek, másrészt tudták, hogy aki hamarabb megegyezik a szövetségesekkel, annak nagyobb esélye lesz Erdélyre. 1944 elejéig Magyarország versenyelőnyben volt Romániával szemben, a német megszállással viszont megszakadtak a magyar béketapogatózások. 
 
Közben Romániában éppen hogy felgyorsultak, megtalálták a kapcsolatot a stockholmi szovjet nagykövet asszonnyal, aki 1944. április 12-én már át is nyújtotta a román követeknek a szupertitkos békeajánlatot. Ebben a szovjetek visszakérték Besszarábiát, cserébe felajánlották Észak-Erdélyt. Akkor ezt szinte senki sem akarta elfogadni a vezető román politikusok közül. Legtöbbjük többre tartotta ugyan Erdélyt, mint Besszarábiát, de azt hitték, a kettő nem zárja ki egymást.
 
Ez nem vált valóra, és ahogy közeledett a front a román határhoz, Iuliu Maniu és Brătianu rájött, a román elit már nincs alkupozícióban, és a szovjet feltételeket előbb-utóbb el kell fogadni. A szovjetek tavasszal már elfoglalták Besszarábiát, augusztus közepén már Iași-nál jártak, és a tét már Románia területének elfoglalása volt.

Románia augusztus 23-án olajozottan átállt

a szövetségesek oldalára, az ellenzék és a hadsereg megbuktatta Ion Antonescu németbarát kormányát, és Constantin Sănătescu tábornok alakított kormányt. Valószínűleg ugyanaz a 40 év kommunizmus lett volna Románia sorsa akkor is, ha nem áll át, sőt még nehezebb sorsa lett volna – véli Balogh Béni. 
 
És ugyan a németek ellen fordították a fegyvereket, de ez nem akadályozta meg a szovjet hadvezetést, hogy még ezután néhány hétig úgy tegyen, mintha a románok nem álltak volna át, és több tízezer román hadifoglyot ejtett.

A magyar átállás viszont megbukott

Horthy jóval később, október 15-én próbálkozott, de nagyon gyengén tervezték meg, a kivitelezés pedig kritikán aluli volt – értékelt a történész. A románokon nyáron nagyobb volt a kényszer, mint októberben a magyarokon. 
 
Ráadásul Horthy akkor már idős volt, jól megszervezett náci akcióban elrabolták Miklós fiát (István már korábban meghalt), és vele zsarolták. Lehet mentegetni Horthyt, vélte Balogh Béni, de szerinte tény, hogy a kormányzó naiv volt, azt hitte, a hadsereg főparancsnokaként még mindig meghatározó szava van a hadseregben, és elég egy rádiószózatban kijelenteni, hogy átálltunk, és akkor mindenki átáll. 
 
A tábornokok nem engedelmeskedtek neki. Mi több, sokan az abszolút németbarát Szálasira hallgattak, és Szálasi vezette nyilaskormány került hatalomra, amely meghirdette a végsőkig tartó ellenállást. Így maradt Magyarországon a név, hogy Hitler utolsó csatlósa – magyarázta a történész.
 
Magyar csapatok harcoltak a szovjetek ellen még 1945 márciusában is, holott január 20-án az ideiglenes debreceni kormány képviselői Moszkvában fegyverszünetet kötöttek. Kettős hatalom volt akkor Magyarországon, az ország keleti felét már úgymond felszabadították a szovjetek, míg a Dunántúlon nyilasuralom volt, és folytak a harcok.
 
A versenyfutást Erdélyért így Románia nyerte meg, és ezzel eldőlt Erdély hovatartozása, de az új határok még nem. Az kétségtelen volt, hogy a második bécsi döntést megmásítják, csak az nem volt tiszta ’44 augusztusában, hogy visszaáll-e a trianoni határ.

A román vezetés is naiv volt,

a Sănătescu-kormány tagjai azt hitték, tárgyalni mennek majd Moszkvába, de hamar megmondták nekik, hogy nem fognak velük tárgyalni, csak eléjük teszik a kész megállapodást aláírásra. Románia dolga pedig mindössze annyi, hogy végrehajtsa az egyezmény feltételeit. Hiába vezette a román delegációt egy addig illegalitásban élt kommunista vezető, Lucrețiu Pătrășcanu, ez nem hatotta meg a szovjeteket.
 
A békeegyezmény pontjai között szerepelt, hogy Románia lefegyverzi és internálja a német és magyar fegyveres erőket, illetve állampolgárokat. Ez azért fontos, emelte ki a történész, mert ezt a passzust használta ki a Constantin Sănătescu-kormány és a rá következő Rădescu-kormány az erdélyi magyarok és szászok üldözésére, annak ellenére, hogy ők jogilag már román állampolgárok lettek.
 
Több tízezer embert internáltak, magyar és román állampolgárságú erdélyi magyarokat is. A Brassó melletti földvári tábor volt a leghírhedtebb, itt több ezren haltak meg a rossz higiéniai körülmények és a rossz ellátás miatt. A Târgu Jiu-i táborban valamivel jobbak voltak a körülmények.
 
Az egyezmény alapján Besszarábia visszakerül a Szovjetunióhoz, Románia köteles átadni a szovjet hadifoglyokat, a területén lévő német hadianyagot, megőrizni Németország és Magyarország vagyontárgyait. Ennek a pontnak az ürügyén sok román állampolgárságú, de magyar vagy német nemzetiségű ember vagyonát kobozta el az állam már 1945-ben. 
 
A román fegyverszüneti megállapodás feltételei
 
A tízes pontot pedig a szovjetek értelmezték rosszindulatúan előbb Romániában, majd Magyarországon. A feltétel szerint a két országnak biztosítania kell a szovjet főparancsnokság ellátását, de ezt a szovjetek a teljes hadseregre értették. Románia területén több százezer, majd Magyarországon 1 – 1,5 millió szovjet katona tartózkodott, őket kellett ellátni élelmiszerrel, fűtőanyaggal és készpénzzel. Ez óriási teher volt mindkét országnak, és elsősorban a lakosság érezte meg.
 
Ezen felül mind a két országnak 300 millió dollárt kellett fizetni jóvátételként a Szovjetuniónak okozott károk ellenében, hat év alatt. Ezt a Szovjetunió később megemelte nyolc évre, majd Magyarország esetében ’48-ban a maradék adósságot megfelezte. Ezt végül az ország 1953-ban törlesztette.
 
A 16-os ponttal is vissza lehetett élni, amely előírta, hogy csak a szovjet főparancsnoksággal egyetértésben lehet sajtót terjeszteni, színdarabokat, filmeket bemutatni. A fasisztának minősített könyveket be lehetett tiltani, könyvtárakból ki kellett venni, és egészen abszurd esetek is voltak, hogy kiket minősítettek fasiszta vagy Hitler-barát szerzőnek.

A román polgári közigazgatás

a fronttól 50-100 km-re keletre teljes mértékben visszaáll – szerepel az egyezményben. Megalakult a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (nemcsak Romániában, hanem Magyarországon, Bulgáriában, Olaszországban is), azzal a megbízással, hogy az egyezmény feltételeit betartassa, gyakorlatilag pedig élet-halál ura volt. 
 
Ez nagyban korlátozta a két ország szuverenitását, Magyarország és Románia szuverenitása jogilag csak 1947. február 10-én állt helyre, amikor aláírták a párizsi békeszerződést. A SZEB-et a szovjetek vezették, a romániait Malinovszkij marsall, a magyarországit Vorosilov marsall.

Erdélyre a 19-es pont vonatkozott, 

amely azért érdekes, mert nem tekinti egyértelműnek a trianoni határokat: „A Szövetséges Kormányok a bécsi döntésnek Erdélyre vonatkozó határozatát semmisnek tekintik, s egyetértenek azzal, hogy a békeszerződésben történő jóváhagyástól feltételezetten Erdély (vagy annak legnagyobb része) adassék vissza Romániának, s a szovjet kormány hozzájárul, hogy ebből a célból a szovjet csapatok Romániával közös katonai hadműveletekben vegyenek részt Németország és Magyarország ellen.”
 
Azt a magyar kommunista vezetők is tudták, állítja Balogh Béni, hogy a zárójeles rész jelzés volt Magyarország számára, hogy ugorjon ki ő is, álljon át a szovjetek oldalára, és akkor lehet például a Partiumról tárgyalni. Üzenet volt a román polgári politikusoknak is, hogy ha nem engedelmeskednek mindenben, akkor nem kapják vissza az egész Erdélyt. 
 
Észak-Erdéllyel egyre nagyobb nyomást helyeztek a szovjetek a bukaresti jobboldali kormányokra, később azért is, hogy baloldali kormányt engedjenek hatalomra jutni Petru Groza vezetésével. Észak-Erdélyt viszont a szovjetek alapvetően a románoknak szánták kompenzációként azért, hogy lemondjanak Besszarábiáról. 
 
A fegyverszüneti egyezményt a román hivatalos közlöny 1944. szeptember 22-én jelentette meg. Mivel az akkori szöveg sajtóhibákat tartalmazott (érdemes lenne megnézni egyszer, hogy milyeneket – vetette fel a történész), az egyezményt november 14-én újraközölték.

A román hadsereg bevonulása

Még az egyezmény közlése előtt a román hadsereget kötelezték, hogy fegyverbe szálljon Észak-Erdélyben. Október 25-én foglalták el az utolsó települést, Nagykárolyt. A román vezetés azt hitte, ezeken a településeken is bevezetheti a román közigazgatást, de súlyosan csalódott. 
 
Kolozsvárt például október 11-én foglalta el a szovjet és a román hadsereg, bejött a román csendőrség is, de a szovjetek gyorsan kitessékelték a román felet. Nem akartak a front háta mögött újabb nemzetiségi konfliktusokat. ’44-ben a románok zsarolása mellett az volt a szovjetek fő célja, hogy a hátországban biztosítsák a rendet.
 
A kolozsvári magyarságnak ez volt a szerencséje, fogalmazott a történész, aki szerint a székelyföldi és a marosvásárhelyi magyaroknak viszont nem volt ekkora szerencséjük. Onnan a román közigazgatást, katonaságot és csendőrséget csak november 12-én tessékelik ki a szovjetek. Nagyváradot október 12-én foglalta el a két hadsereg, ott több mint két hétig volt román közigazgatás, október 31-én jött a szovjet parancs, hogy vonuljanak ki.

Az atrocitások elkövetőiként

általában a Maniu-gárdákat említik, de ez Balogh Béni szerint pontatlan. Szeptemberben hét félkatonai egység szerveződött Bukarestben, ezeket román mártírközségekről nevezték el. Egyenként 300-500 tagból álltak, és a román nagyvezérkar egyetértésével és segédletével jöttek létre a hátország pacifikálásának szándékával. 
 
Épp ellenkezőleg sült el a terv, ezek követték el a legtöbb, magyarok elleni bűntettet: Szárazajtán a 13 halálos áldozatból kettőt baltával lefejeztek, Csíkszentdomokoson október 8-án gyerekeket és felnőtteket vertek meg, 11 embert öltek meg, terhes nőket is megerőszakoltak, Egeresen 16, Bánffyhunyadon 11 halálos áldozat volt.
 
Észak-Erdélyben több mint 60 gyilkosság történt ez alatt a pár hét alatt, Dél-Erdélyben 90 magyar áldozata volt az atrocitásoknak a Fekete-körös völgyében, Gyantán, Magyarremetén, Kishalmágyon. Az atrocitásokat nemcsak a félkatonai alakulatok követték el, hanem reguláris katonai egységek és a csendőrök is.
 
A román fegyverszünet és az erdélyi impériumváltás
 
A történelmi emlékezet ezeket a gyilkosságokat tartja inkább számon, bár a már említett tömeges internálásoknak jóval többen estek áldozatul, és a szovjetek is követtek el atrocitásokat azzal együtt, hogy sok esetben valóban békítőleg léptek föl, és atrocitásokat, gyilkosságokat akadályoztak meg.
 
Ezeket ürügyként használták fel aztán november 12-én, amikor az egész román közigazgatást kiutasították Észak-Erdélyből. A következő négy hónapot a magyar történelmi emlékezet (némileg talán megszépítve – tette hozzá a történész) 

Észak-Erdély Magyar Köztársaságnak titulálja.

Erről Vincze Gábor adott ki egy nagyon alaposan dokumentált kötetet 2004-ben –reklámozta be L. Balogh Béni.
 
A Szovjetunió részben védelmezően lépett fel az észak-erdélyi magyarokkal szemben, de hadserege olyan tetteket is elkövetett, amelyekről évtizedekig nem volt szabad beszélni. Kolozsváron például a bevonulás utáni napokban egyes források szerint három, mások szerint ötezer civil lakost szedtek össze és hurcoltak el. 
 
Csak találgatni lehet, hogy felbujtották-e a katonákat, honnan tudták, hogy kiket szedjenek össze, mely házakban laknak magyarok. Visszaemlékezők szerint román politikusok súgták meg a szovjet városparancsnoknak és helyetteseinek, hogy ezek a magyarok partizánok civil ruhában, és majd fegyvert fognak a szovjetek ellen. 
 
Csak találgatni lehet, hogy mi volt az egész akció oka. Tordán 400-700 közé tehető azoknak a magyar civileknek a száma, akiket először talán Földvárra hurcoltak, majd Foksányba elosztó táborba, onnan Szibériába kerültek. Nem sokan tértek haza.

A névleg szovjet közigazgatást 

a gyakorlatban magyar és román emberek működtették, de önkormányzatnak csak vitatható módon lehet nevezni. Alapvetően a szovjetek hagytak jóvá mindent, a helyi vezetés pedig jobbára baloldali volt. Magyar részről az akkor már megalakult Magyar Népi Szövetség mondta meg, ki lehet a helyi közigazgatás tagja, román részről pedig Petru Groza emberei. 
 
A közrendet az úgynevezett népcsendőrök biztosították, a magyar nemzeti szimbólumokat szabadon lehetett használni, és kétnyelvűség volt, a román és a magyar nyelv egyaránt hivatalos volt Kolozsváron is, Marosvásárhelyen is. Négy hónap után ez a közigazgatás megszűnt, hatalomra került a Groza-kormány, és Észak-Erdélyt visszaadták a szovjetek Romániának.
 
Hogy a szovjetek miért utasították ki a román közigazgatást Észak-Erdélyből, arról a korabeli források is azt írják, hogy részben mert elegük lett a Maniu-gárdák atrocitásaiból, stabilitást akartak a hátországban. Másrészt ez volt a szovjet nyomásgyakorlás eszköze. Visinszkij külügyi népbiztoshelyettes azzal is megzsarolta Mihály királyt, hogy ha nem a kommunistákat bízza meg kormányalakítással, akkor nemcsak Észak-Erdélyt nem kapja meg Románia, de az egész országot beolvasztják a Szovjetunióba.

Na de Jalta! 

– hozta fel Mihály király, a jaltai egyezmény ugyanis szabad választásokat és önálló kormányalakítást biztosított volna a szovjetek elfoglalta országokban is. Jalta én vagyok – válaszolta állítólag Visinszkij.
 
1945. március 6-án így beiktatták a Groza-kormányt, 8-án a szovjetek engedélyezték, hogy visszaállítsák a román közigazgatást Észak-Erdélyben. Március 9-13. között kezdődött a második és végleges román birtokbavétel, ’45 június végéig teljesen visszaállt a román uralom egész Erdélyben.
 
Ez egészen ünnepélyes formát is öltött néhol, március 13-án Kolozsváron volt egy nagygyűlés, amelyen részt vett az egész kormány, itt tartottak egy minisztertanácsi ülést is. Jelen volt Visinszkij és talán a francia követ, a nyugati szövetségesek nem küldtek megfigyelőket, mert nagyon felháborodtak a Groza-kormány beiktatásán. 
 
A kormányülés után az egész kormány átvonult a görögkeleti székesegyházba ünnepi istentiszteletre, majd a Főtérre, ahol beszámolók szerint több tízezres tömeg gyűlt össze. Mihály király nem volt hajlandó beszélni, az MTI jelentése szerint mindvégig nagyon komor volt. Egyrészt a szovjet megszállás miatt, másrészt talán azért is, mert tudta, hogy Erdély visszacsatolása nem végleges addig, amíg azt a békeszerződésben jóvá nem hagyják, ehhez a nyugati szövetségesek is ragaszkodtak.
 
A nagygyűlésen Petru Groza fergeteges beszédet mondott, hogy Erdélyben véget kell vetni a magyar-román rivalizálásnak, a gyűlöletnek, a magyarok minden jogot meg fognak kapni a jövőben. A történész feltételezi, hogy ezt Groza őszintén gondolta, és ugyan az erdélyi magyarság sora jobbra fordult, mint az Antonescu- vagy a Sănătescu-kormány idején, de korántsem köszöntött be a kánaán.
 
A nagy ceremónia egy napig, a konkrét berendezkedés pár hónapig tartott.

A nyugati szövetségeseknél 

nem volt ennyire egyértelmű, hogy visszaállnak a trianoni határok. Angol és amerikai levéltárakban felkutatott ottani béketervek alapján elmondható, hogy ők a magyarok szempontjából nagyvonalúbban rendezték volna a háború utáni területi viszonyokat. 
 
Nem volt bennük politikai számítás, azt nézték, hogy etnikailag lehetőleg igazságos határokat húzzanak Erdélyben, de – hangsúlyozta a történész – itt nem lehet, mert a terület etnikailag nem egyértelmű, mondhatni: leopárdmintás. Erdély megosztását kizárták, de Erdély autonómiáját vagy esetleg függetlenségét nem, bár a gondolat egyre halványodott a történész szerint, ahogy közeledett a háború vége, mert látták, hogy a Szovjetuniónak esze ágában sem volt itt autonómiát játszani.
 
Az amerikaiak és az angolok európai konföderációs államalakulatokban gondolkodtak, hogy megelőzzék a további rivalizálást az államok között, nehogy kitörjön még egy világháború. Benne volt a pakliban, hogy egy önálló, autonóm Erdély Magyarországgal és Ausztriával alkosson konföderációt.
 
A szovjetek hallani sem akartak a nyugati tudósok konföderációs ötleteiről, Kelet-Európában szovjet dominanciát akartak, és a nyugati vezetők pedig alkalmazkodtak Sztálin kívánságához, mert kellett a Szovjetunió katonai ereje.

Papírcetlin, százalékokban döntötte el Churchill és Sztálin

a régió sorsát 1944 októberében Moszkvában. Churchill eredetileg azt akarta, hogy angol-amerikai csapatok szálljanak partra a Balkánon (ha úgy történik, lehet, hogy Magyarországra elsőként angol és amerikai csapatok jönnek be – játszadozott az elképzeléssel a történész), de ezt elvetették a teheráni konferencián. 
 
Amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy Európának ezt a felét a szovjetek szabadítják fel, Churchill már csak menteni akarta, ami menthető: legalább Görögországban és Olaszországban ne legyen kommunizmus, és ha az oroszok kérik cserébe Kelet-Európát, akkor odaadja. 
 
Moszkvában több országot írtak fel a cetlire, Románia mellé Churchill azt írta, 90% Szovjetunió, 10% Anglia. Magyarország mellé eredetileg talán 50 százalékot írt, végül 80 százalékos szovjet dominanciában egyeztek meg. Sztálin aztán nagyvonalúan rábólintott a Románia mellé írt 90 százalékra, de azt mindketten tudták, hogy a 90 gyakorlatban száz százalékot jelent.
 
A párizsi békekonferencián a nyugati szövetségesek megpróbálták a magyarok javára módosítani kissé a határokat, főleg a Partium néhány ezer négyzetkilométeréről volt szó, Nagyvárad, Szatmár, Nagykároly vidéke, de látva a szovjet ellenállást, letettek róla, nem akartak ebben a számukra lényegtelen kérdésben konfrontálódni a Szovjetunióval. Amelynek viszont kőkemény politikai érdeke volt, hogy ez a térség szovjet pufferzóna legyen.
 

 

Hirdetés