Vallásoktatás vagy vallásháború?

Az Oktatási Minisztérium és az ortodox egyház (BOR) megállapodása újra felszította a vitát az állami iskolákban zajló vallásoktatásról, és végső soron az állam és az egyház viszonyáról.

Nemrég heves vita zajlott arról, szükség van-e az egyház engedélyére a vallástanárok kinevezéséhez. Sokan azt állították, ez az egyház megengedhetetlen beavatkozása lenne az Oktatási Minisztérium ügyeibe és annak bizonyítéka, hogy az állam nem tartja tiszteletben a világiasság kritériumát.

Az ellenvetést nem támasztották alá megfelelően érvekkel. Ha vannak ortodox-keresztény vallástanárok, akik a törvény által meghatározott kereteken belül oktatnak, akkor természetes, hogy szükség legyen az ezen a téren leginkább illetékes fórum engedélyére. Nemrég még azt vetették fel – és jogosan –, hogy a vallástanárok műveletlenek és vakbuzgók, megengedhetetlen helyzeteket teremtve. Márpedig az ortodox egyház az, melyet a leginkább aggaszthat a kérdéses tantárgy kompromittálása. Igaz, hogy az Egyháznak nincs semmilyen törvényi kötelezettsége, ezzel szemben nagy erkölcsi felelőssége igen, hiszen ő bírta rá a múltbéli kormányokat arra, hogy kötelező tantárgyként bevezessék a vallást.

De e bírálatok valódi célpontja nem a BOR és az iskolák vezetősége közötti megállapodás volt, hanem maga az a tény, hogy a vallás kötelező tantárgy. Ez a téma tér vissza folyton ilyen-olyan formában, hiszen a korunkat foglalkoztató egyik nagy kérdésről van szó. A többi egyszerű részletkérdés.

A kérdést általában az alkotmány szemszögéből közelítik meg: ha elfogadjuk az állam világi jellegének szigorú értelmezését, akkor meg kellene szüntetnünk a vallás kötelező jellegét. Azt mégis oktatni lehetne egy vallástörténeti kurzus keretében, melynek során szó esne a hinduizmusról, a zoroasztrizmusról, a sámánizmusról és a többiekről is. Ez az érv főleg a tanultak körében nagyon elterjedt. A radikális változat szerint azonban a vallást teljesen ki kellene iktatni az iskolai tevékenységek közül. A kérdés lényege a mérsékelt és a radikális változatban is az oktatás „dogmatikus” formájával szembeni averzióval kapcsolatos. Az iskolai kánon összeállításában semmi olyasminek nem lenne szabad szerepelnie, ami nincs alávetve a kritikus gondolkodásnak és a folyamatos felülvizsgálatnak.

Elismerjük, hogy ez erős érv, de nem fed le minden szempontot. A leggyakrabban figyelmen kívül hagyott kérdés az, hogy identitásunk köszönhet-e valamit a keresztény kultúrának és általában véve a vallási hagyományoknak. És ha erre igen a válasz, akkor miként tudjuk elérni, hogy a fiatalok ne veszítsenek el minden kapcsolatot saját identitásuk forrásaival. Ha a régi vallásos világra történő bármiféle utalás eltűnik majd a közös kultúrából, akkor saját városaink, műemlékeink, idegenforgalmi helyeink holmi megfejthetetlen hieroglifákká válnak. Európa összes templomának falfestményei, a régi műemlékek térbeosztása, maguknak a régi városoknak a struktúrája, hogy a kéziratokról és sok más dologról ne is beszéljünk, mint amilyenek például a politikai fogalmak vagy a nyelvvel kapcsolatos tények, érthetetlen jelképekké fognak válni.

A jelenlegi Romániában elég sok faluról érkező idős ember arra panaszkodik, hogy semmit sem ért az utcai feliratokból, melyek nemcsak az anglicizmusok miatt hemzsegnek az obskúrus kifejezésektől, hanem mert nehezen érthető utalásokat tartalmaznak. Aki nem járatos a brandek kereskedelmi csatájában, az meglehet, semmit sem ért meg a reklámokból. Az ilyenfajta emberek számára a nagyvárosok utcái tökéletesen átláthatatlan valóságot jelentenek. Mielőtt még lenéznénk őket tudatlanságuk miatt, tudatában kellene lennünk annak, hogy némiképp hozzájuk leszünk hasonlatosak, egy olyan világ lakói leszünk, melynek jelentése elveszett, és amelyik minden egyes régi utcasarkon abszurditásával ostromol bennünket. Ugyanúgy, mint ahogy a globális kereskedelem bonyolult nyelvezetébe be nem avatott falusiak a múltnak a jövő felé vezető hídjait felszámoló embereit képviselik, mi annak a jövőnek az emberei leszünk, mely éppen most számolja fel nagy fáradtsággal és retorikai ravaszsággal a múlt felé vezető hidakat. A szekuláris szigorúság szellemében nevelt gyermekeink az általuk benépesített tér szemantikáját megfejteni képtelen analfabéták lesznek.

Ez az analfabetizmus már régóta megjelent és nemzedékről nemzedékre nő. Még az értelmiségiek sem lesznek képesek spontán módon felfogni egy kép értelmét, hiszen ehhez a Biblia ismerete adja a kulcsot, mely könyv amennyire elterjedt, annyira lesz egyre kevésbé olvasott. Ez lesz az európai kultúra igazi halála: a régi világ érthetetlen lesz és ezáltal elfelejtésre, megsemmisítésre vagy lebontásra ítéltetik. Sokkal könnyebb olyasmit megsemmisíteni, amit nem ismersz, és ami idegen számodra. Utódaink holmi szelíd és racionális barbárok lesznek, akik jó érvek mellett készek megsemmisíteni mindazt, ami Európában a legszebb.

Ellenvetésképpen azt lehetne mondani, hogy a kereszténység elemeit is magába foglaló művelődéstörténet elegendő lenne a régi világgal való kommunikáció fenntartásához, de ez egyszerű illúzió. Egy „vallások történelme” nevű tantárgyat csak a felsőbb osztályokban lehetne bevezetni és a körülményekből adódóan csak felszínes megközelítéseket tartalmazhatna. Ez olyan, mintha egy vagy két idegen nyelv megtanulása helyett a diákok gyakran használt szavakat tanulnának a világ összes nyelvéből.

Íme, tehát, hogy egyáltalán nem elég az állam és az egyház szétválasztását kitartóan ismételgetni. A kérdés bonyolultabb, mint ahogy első ránézésre. Az iskolában oktatott vallás akkor sem lehetne indoktrinálási forma, ha ez lenne a célja, egyszerűen azért, mert a vallás nem doktrína, hanem elsősorban életmód, olyan szabályokkal, melyeket a tananyag semmilyen módon nem pótol. Az ortodox egyháznak vagy az iskolai vallásoktatást támogató más felekezeteknek megvannak a maguk érdekei, de az egyháztól elválasztott iskolának is különleges érdeke kellene fűződnie ahhoz, hogy fenntartsa az ifjú nemzedék kapcsolatát a múlttal és saját identitása forrásaival.