Szavazz vagy hallgass!

Sokat és pátosszal beszélnek. Sorozatos dühkitörések követik egymást. Ám a düh nem oldja meg a gondot. A népet érzelmek vezérlik, ebben nincs kétség, de a túl sok érzelem még a magánéletben is káros, hát még a politikában. Persze, nem törvénysértő bírálni, sőt, ez alapvető jog. De vajon nem válik erkölcstelenné, sőt mérgezővé, ha azok részéről érkezik, akiknek hallgatniuk kellett volna?

A román közélet túlterhelt a minden irányból érkező, mindenki belátása szerinti módon kifejtett véleményekkel. A többség elítéli a környezetében tapasztalt helyzetet (ami, nyilvánvalóan, távolról sem rózsás) és ami helyett (a legtöbbször vehemensen, néha – sajnos – kimondottan keményen) mindenféle megoldásokat, ötleteket, ítéleteket kínál, melyek bármiféle értelem nélkül, sőt – nem ritkán – egymásnak ellentmondó módon rakódnak szünet nélkül egymásra. Ezáltal létrejött egy megsüketülés felé haladó botfülű zenészek által létrehozott (még csak nem is dodekafóniás!), mindent elfedő hangorkán. A zenészek a végtelenségig gyakorolják arpeggióikat, mindenki a maga hangszerével – melyek közül a legtöbb puzon –, de nem alkotnak igazi zenekart és sohasem vágnak bele a koncertbe.

A hangzavar javát azok okozzák, akiknek nem kellene beleavatkozniuk a vitába, mert nincs hozzá erkölcsi joguk: a távol maradók.

Ráadásul eme óriási szegmens – melyet nem óvakodunk közömbös civil gyávaságnak nevezni – részvétele az esetleges választások utáni utcai tüntetésekben (nem számít, hogy ki mellett, vagy ki ellen) a közösségi képmutatás, vagy éppenséggel csalás egyik formája. Szavazni nem szavazok, de a gumibotozásban benne vagyok! Vajon nem a nevelés és elemi jóérzés hiányával van dolgunk? Megértjük – bár nehezen –, hogy egyeseknek gyönyört okoz a kődobálás (mindenkinek más okoz gyönyört, amióta világ a világ), de az ő gyönyörük mérgező a többiek számára és csak az általános zűrzavart táplálja.

Ebből az következik, hogy a politikai osztály számtalan, a közvélemény által joggal elutasított képmutatása és csalása – párhuzamos tükrök furcsa játékával – a választók jelentős részének gyávaságában, bizonytalanságában, demoralizálódásában, depressziójában, dezertálásában tükröződik, akik – a választások alkalmával – inkább a függöny mögé bújnak, utána pedig kinyitják az ablakot és minden mocskot rázúdítanak az utcákon lévők fejére.

A távolmaradás sok bajjal jár.

Ezek egyike, hogy a választásokat többségi szavazattal megnyerők valójában nem rendelkeznek a teljes választói testület abszolút többségének támogatásával. Ezáltal alapvető módon kérdőjeleződik meg a demokrácia alapfogalma, ami – lényegében – a többség kormányzása. Márpedig a távol maradók miatt (akiknek, bár nem szavaznak, utólag semmiféle gondot nem okoz, hogy követelésekkel álljanak elő a közösség irányításának módját illetően) már nem tudjuk, hogy a választások nyomán létrejövő hatalmak tényleg képviselik a többséget, és milyen többségről beszélünk, a szemantikairól, vagy a fizikairól? Ebből aztán egyfajta süketek párbeszéde alakul ki – melyben a választásokon győztes pártok – joggal – elvárják, hogy hagyják őket kormányozni, hiszen választások nyomán iktatták be őket, az ellenzéki erők pedig – szintén jogosan – azt állítják, hogy a kormányon lévők nem a választók abszolút többségét képviselik, tehát a legitimitásuk sem abszolút. A végtelenségig folytatható ez a némiképp salamoni, vagy rabbinikus vita, mely szerint mindenkinek igaza van. De egy társadalom nem engedheti meg magának, hogy értelmezési retorikai játékokba fulladjon, neki működnie kell. Ellenkező esetben az anarchia vagy a káosz az alternatíva.

Konkrétan: Romániában a forradalom óta folyamatosan nőtt a távol maradók aránya a parlamenti választásokon,

az 1990-es 14 százalékról 2004-ben elérve a 42 százalékot (ez volt az utolsó alkalom, amikor a parlamenti egybeesett az elnökválasztással) és a 61 százalékot 2008-ban, amikor egyéni körzetes szavazás volt. 2012-ben 58 százalékos volt a távol maradók aránya.

2016-ra pedig újra 60,5 százalékos lett. Gyakorlatilag két románból kevesebb mint egy nem jelent meg az urnáknál. A polgári szellem ezen visszafejlődését az utóbbi csaknem három évtized alatti kormányok csalódást okozó teljesítményei magyarázzák. Érdemes megfigyelni, hogy a 18 és 34 év közötti lakossági szegmens (vagyis pontosan azok, akik a tavalyi tüntetések élén álltak) volt az egyetlen csoport, mely esetében az átlagot meghaladó (67%) volt a távol maradók aránya. Annál inkább furcsa ezeknek megkeseredetteknek a magas aránya, hogy a szóban forgó fiatalok 1989 decembere után született, a demokrácia magas – nem igaz?! – iskoláiban képzett korcsoportot képviselik, tehát

róluk nem lehet azt mondani, hogy valamiféle kommunista mentalitásnak adóznának

(amelyik – a Potyemkin cirkáló óta – nem tud másfajta kormányváltást elképzelni, mint az erőszakosat).

Sokatmondónak tűnik, bár másképpen, a 2016-os törvényhozási és a 2014-es elnökválasztás részvételi arányainak összehasonlítása, ez utóbbi esetében ugyanis kisebb, „csak” 47 százalékos volt a távol maradók aránya. Ebben az esetben egyszerre hatott – több választót késztetve szavazásra – a román szavazók érzelmi komponense (akik nagyobb arányban vesznek részt az elnökválasztásokon, mert azokat könnyebb személyhez kötni), illetve a kommunista-szerű mentalitás maradványa, ami miatt az elnöknek, bárki legyen is, atyuskai, mindenhatói, abszolút problémamegoldói képességeket tulajdonítanak – annak ellenére, hogy mandátuma hatáskörei, mint tudjuk, korlátozottak.

Tehát, bár a parlamenti választás – alkotmányos rend szempontjából – legalább ugyanolyan fontos, mint az elnökválasztás, bár a parlament összetétele generálja a nyugdíjakat és béreket növelő (vagy csökkentő) kormányt,

a köz mégis csökönyösen sokkal nagyobb számban marad távol a parlamenti, mint az elnökválasztástól.

Mit mondjunk a 2014-es európai parlamenti választási távolmaradási arányról, amikor három románból kettő nem szavazott! A részvételi, és ebből következően a pártok aránya közötti különbség miatt megtévesztőek lehetnek a nagyjából két hónap múlva sorra kerülő európai parlamenti választás eredményei. Például, a Szociáldemokrata Párt (PSD) által elért eredmény nem fog megismétlődni az elnökválasztáskor, hanem csökkenni fog. Másik példa: a külföldön élő románok (egy másik alkalommal tárgyalt okok miatt kerüljük a diaszpóra kifejezést) részvétele jelentősebb nagyobb lesz az elnökválasztás alkalmával – ami tényleg befolyásolni fogja a végeredményt.

De akárhogy is vesszük – lett légyen szó parlamenti, elnöki, helyhatósági vagy európai parlamenti voksolásokról –, nagyon magas a távol maradók aránya. Kevesebb román jelenik meg az urnáknál, mint ahány otthon marad. Másokra bízva a sorsukat, óriási a veszélye annak, hogy ők nem érzik majd magukénak a kormányzati lépések hatását, de a felelősséget nem vállalják. Mindenki – rövidebb-hosszabb idő elteltével azok után a választások után, melyeken részt sem vettek – elkezd gyalázkodni, huhogni, egyesek pedig még utcákon is tüntetnek, Molotov-koktélokkal felszerelkezve. Ráadásul

a távolmaradás megnyitja az utat a szélsőségességek, a fanatizált nacionalizmusok és más hasonlók előtt,

amikre – úgy hisszük – egyetlen normális embernek sincs szüksége. De ez az à la roumaine demokrácia és a paradoxonjai.

Ilyen körülmények között mindenképpen vitát kellene indítani egy szavazást kötelezővé tevő törvényről. Amúgy csoda, hogy a Nemzeti Liberális Párt (PNL) egyik alkalommal sem kezdeményezett hasonló törvényt, amikor többségi szövetség tagja volt a Parlamentben, holott köztudomású, hogy nagy távolmaradási arány esetében nő a PSD-hez hasonló, fegyelmezett szavazói réteggel rendelkező pártok súlya. De ki hogy veti ágyát, úgy alussza álmát.

Világszerte 22 országban kötelező a szavazás, ezek többségében 18 év az alsó korhatár, míg a kötelezettség alól – főleg Latin-Amerikában – 65 éves kor után lehet felmentést kapni. A komoly országnak számító, nagyjából 22,5 millió lakosú Ausztráliában a távolmaradás – nem annyira büntető, mint konvencionális jellegű – bírsága 20 dollár. További 12 közép- és dél-amerikai, három afrikai és két ázsiai országban van kötelező szavazás. A világon összesen 720 millió emberre vonatkoznak ilyenfajta törvények.

Európában sem lennénk egyedül. Három nagyon is tiszteletre méltó országban van ilyen helyzet.

A 10,4 milliós lakosú, megannyi EU-s szerv székhelyének számító Belgiumról nem lehet elmondani, hogy ott nincs polgári szellem, vagy csalódott a korábbi kormányok miatt. Ennek ellenére a szavazás kötelező. A 10,7 millió lakosú Görögország nem latin állam, de délszakinak nevezhető, sok napsütéssel, az éjszakába mélyen benyúló és – ebből következően – késői ébredésekkel járó gazdag élettel. (Luxemburg különleges helyzet, csak 520 000 fős, valószínűleg nem kívánja megkockáztatni, hogy kevesebben jelennek meg az urnáknál, mint ahányan távoznak onnan.) Romániában egy kicsi megvan mindezekből, latin is, eléggé forróvérű is, miért ne lenne kötelező szavazás is, hogy lehűtse egy kicsit? Talán ez tisztázó megoldás lenne. Amennyi tisztázást a térség elvisel. Ahelyett, hogy az ember hagyna valakit belesüllyedni a depresszióba, inkább erőszakkal rángassa ki belőle. Mert a depresszió öngyilkossághoz vezethet…

Az alcímeket a szerkesztőség adta.