Románia szépen leválik a Nyugatról

A jelenlegi kormánykoalíció projektjében két gondolat van jelen tartósan: a külpolitika és a jogi törvények módosítása. Bár látszólag semmi közük egymáshoz, valójában mindkét, Liviu Dragnea és Călin Popescu Tăriceanu által óhajtott átalakulásnak közvetlenül vagy közvetve ugyanaz a célja: az Európai Unió szabályainak feladása, az EU–NATO rendszerben való formális megmaradás, de ezzel párhuzamosan új megállapodások keresése a biztonság területén olyan partnerekkel, akiket nem érdekel a belpolitikánk.

A Szenátus elnöke, Călin Popescu Tăriceanu már tavaly óta a nyugati szövetség végének közeledtéről beszél.

Amúgy a román diplomaták testülete előtt újra bejelentette, hogy a Pax Americana hamarosan beadja a kulcsot, és újra elővette a 2017 augusztusában előadott érveit: „Ne legyenek illúzióink, számunkra nem hoz elismerést a hűséges, fegyelmezett, hallgatag és a ránk aggatott címke miatt némileg feszengő egyszerű szövetségesi helyzetünk. Talán megadja azt a biztonságot, melynek hazánk kevés alkalommal örvendhetett a múltban. Mely biztonság nincs örökre szavatolva, ha figyelembe vesszük azt a kiszámíthatatlanságot, mely úgy tűnik, a legerősebb szövetségeseink külpolitikai döntéshozatali folyamatát most meghatározza. Már megtapasztaltuk, hogy egyik olyan biztonsági csillagzat – pax romana, pax ottomanica, pax sovietica – sem tartott a végtelenségig, mely alatt a nemzeti területünk élt.” Tăriceanu szerint a külpolitikában

mindent a „nemzeti szuverenitás elvétől függően kell „rendezni”,

mely szlogent egyre több euroszkeptikus és keleti vezető kezdi felkarolni, akik nem akarják alkalmazni a jogállamiság Brüsszel által oly erősen hangoztatott szabályait.

A klasszikus, a XVI. század második felében kifejlesztett meghatározás a területi állam új jelenségére és egy központosított hatalom megjelenésére utalt, mely hatalmat gyakorolt e terület felett. Később, a nemzetközi jog kifejlődésével az államok vállalták, hogy betartanak államok feletti szabályokat, de még így is, ahogy azt Hans J. Morgenthau magyarázza a Nemzetek közötti politikában, a szuverenitás egy nemzet joga arra, hogy törvényeket alkosson, „mindaddig, míg figyelembe veszik az őt korlátozó nemzetközi jogszabályokat”, de „egyetlen nemzetközi jogszabály sem kötelezi azokon kívül, melyeket egyetértéssel hozott létre saját magának”. De ez csak az elméleti keret, mert

Románia részben lemondott a szuverenitásáról, amikor csatlakozását kérte az Európai Unióhoz,

elfogadva egy sor szabályt és egy Brüsszel által támogatott jogrendet. Aztán az Egyesült Államokkal meglévő Stratégiai Partnerség meghatározásában, bár nincsenek hasonló korlátozások, Románia Washington nagyítója alatt áll, mely óriási befektetéseket hajtott végre az ország biztonsága terén és azt szeretné, például, ha a rakétaellenes pajzs egy pozitív demokratikus fejlődést mutató államban lenne.

Bukarest követheti a „nemzeti szuverenitás elvét”, ha el akar távolodni az EU-tól vagy az AEÁ-tól, de a honi vezetők eddig sohasem vetettek fel ilyen értelemben olyan világos követeléseket Brüsszelben, mint tették azt, például, a lengyelek vagy a magyarok, és egyetlen román politikus sem tartotta szem előtt ezt az elvet, amikor amerikai hivatalosságokkal találkozott.

A román politikusokban nincs elég merészség, hogy határozottak legyenek,

vagy hivatalosan is eltávolodjanak azoktól a szövetségektől, melyeknek az ország része. Ezért Tăriceanu diskurzusa egy rejtett stratégiáról árulkodik, egy olyan tervről, melyet a „nemzeti szuverenitás” nevében lobogtat nyilvánosan, de amelyik olyan alternatív megoldásokat vesz figyelembe, melyek csapdává válhatnak a nem túl távoli jövőben.

A Szenátus elnöke által óhajtott modell némileg átlátható módon kerül az asztalra: „Ha komolyan veszi a saját történelmét, Románia egy etikai erővé válhatna a globális színpadon, amilyen Svédország volt a közelmúltban.” 1994-ben, amikor Svédország úgy döntött, hogy csatlakozik az EU-hoz, a népszavazáson csak a svédek 52 százaléka támogatta az európai közösséget, az euróhoz csatlakozást pedig eleve kizárták. Akkor egy ellenzéki politikus, Per Gahrton azt mondta, hogy a csatlakozás napja az a nap, amikor Svédország független nemzetből „egy terjeszkedő szuperhatalom egyfajta tartományává”, a parlament pedig „egy nyomorult konzultatív tanáccsá” válik. Aztán Svédország a semlegességben bízik és csak a svédek 42 százaléka támogatná az ország csatlakozását a NATO-hoz. Ez a múltban az oroszok által meghódított, de a múlt évszázad vége felé Európa egyik leggazdagabb államává váló északi ország kifejlesztett magának egy szilárd demokráciát, egy erős és jól felszerelt hadsereget, a mai napig képes lévén fenntartani a híres svéd jóléti modellt.

Mit akarnak a román vezetők ezzel a modellel, melytől oly messze áll Románia?

A semlegesség etikája, az ügyészségi, brüsszeli és washingtoni „feljelentések” abbahagyása, a hatalom csúcsán álló „belső ellenség” kiiktatása, úgy tűnik, ezek lennének Tăriceanu elvárásai, aki Liviu Dragneához hasonlóan amiatt örvendezik, hogy az augusztus 10-i tüntetés leverése után a nyugati kancelláriak nem mutattak „aggodalmat”. Közömbössé váltak? Lemondtak arról, hogy Nyugat felé húzzák Romániát és hagyják elsodródni? Meggyőződtek arról, hogy a román vezetők által óhajtott káoszt Kelet ellenőrizheti? Megértették, hogy Románia – akárcsak a török elnök, Erdoğan – „szuverenitást” akar és már nincs okuk egy olyan ország megmentésével próbálkozni, mely nem akar kikeveredni a Balkánról.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.