Már megint „nem adjuk a hazát”?

Újra előhúzták a naftalinból a 90-es években keringő nacionalista és idegengyűlölő kliséket. És remekül bejöttek a választási kampányban. Újra az idegenek a hibásak, el akarják orozni az országunkat, mi pedig holmi sorsüldözött szerencsétlenek vagyunk. Senkit sem zavar, hogy a mieink halálra lopták magukat. Hiszen

a „büszke románság” toleráns a nemzeti lopásokkal szemben.

A 90-es években teli torokkal üvöltözték, hogy „nem adjuk a hazát”, és meglehetősen sokan meggyőződéssel tették. Az emberek hitték, hogy jó dolog a „belügyekbe be nem avatkozás” ceauşiszta szlogenje, és tiszta szívből gyűlölték a külföldi befektetőket. Mint ahogy – a Vatra Românească, a România Mare és Europa folyóiratok vagy Vadim Tudor beszédei hatására – tiszta szívből gyűlölték az „Erdélyünkre ácsingózó magyarokat”. A bányászok, amikor lerohanták Bukarestet, szintén azt üvöltözték, hogy „nem adjuk a hazát!” és „halál az értelmiségiekre!”. Ami számukra egy és ugyanaz volt, hiszen az értelmiségieket „külföldről fizették” a parasztpártiak és liberálisok székházaiban fénymásolt pénzzel. A kommunista propaganda hatékony volt: sok honfitársunk agymosott volt. A Ceauşescu által hirdetett nemzeti-kommunizmus éreztette hatását: a külföldi ellenség volt, nekünk, románoknak pedig szegényeknek és becsületeseknek kellett maradnunk, méltósággal kellett védelmeznünk szükségleteinket és nemzetségünket, de semmiképpen sem volt szabad engednünk a pogány senkiháziaknak. Mi – nem igaz? – védelmeztük a kereszténységet, pajzs voltunk az inváziókkal szemben, miközben a nyugatiak kastélyokat és katedrálisokat építgettek. És most a nyugatiak ahelyett, hogy hálásak lennének és segélyeket küldenének és befogadnának minket az EU-ba, a NATO-ba és általában véve megvédenének és megóvnának bennünket (mert elég betegesek voltunk kiskorunkban), nos, a nyugatiak fel akarják vásárolni az iparunkat, a mezőgazdaságunkat, szocialista boltjainkat és civilizációból leckéztetnek minket. Nem! Mi nem adjuk a hazát!

A román átmenet elején nagyjából így gondolkodott a román polgárok legnagyobb része.

Ezt tanították nekik, verték bele a fejükbe, így indoktrinálta őket a kommunista propaganda (mely a 90-es években is meglehetősen virgonc volt). Most, 20 évvel később is még elég sokan gondolkodnak így. Időközben Románia óriásit változott, az embereknek volt alkalmuk a saját szemükkel látni, hogy a külföldi befektetők munkahelyeket hoztak létre, talpra állították a kommunizmus által lepusztított gyárakat (melyeket „darabonként” lopkodtak szét a mi románocskáink a privatizációig), alkalmuk volt legalább a szomszédos országokig eljutni és láthatták, hogy a külföldiek – a magyarokat beleértve – nem állnak egész nap kirántott karddal, készen arra, hogy fejét vegyék a mioritikus juhászoknak. Hála istennek, a románoknak elég idejük és elég alkalmuk volt az elmúlt húsz évben ráébredni, hogy társadalmunk civilizálódott, a külföldieknek is hála.

Úgy tűnhet, hogy sok polgártársunk leragadt a felelőtlen és ostoba politikusok által most újra felszínre hozott régi sztereotípiáknál. Felelőtlenek, mert a nacionalizmus és az idegengyűlölet, ha egyszer felpiszkálták őket, tovagördülnek és semmi jóra nem vezetnek. Ostobák, mert az állami tisztségekben ülők, a képviselők és a szenátorok között elég sokaknak nem jut jobb az eszükbe: hogy az idegenek rosszat akarnak nekünk és a hazácskát meg kell „védeni”. Így hát megint teli torokból üvöltözik – propagadista-csapatok, obskúrus vagy látható honlapok, a Facebookon minden alaptalan zagyvaságot megjelenítő (és megosztó) balekok segítségével –, hogy „nem adjuk a hazát”.

Ez a dráma.

Azt, hogy „nem lopjuk meg a hazát!” nem üvöltözték sem 1990-ben, sem most.

Vadrománocskáinknak semmilyen gondot nem okozott, hogy továbbra is olyanokat válasszanak meg polgármesternek vagy parlamenti képviselőnek, akiknek büntetőítéletük van. Románocskáink hozzászoktak a kisebb-nagyobb lopkodásokhoz: sokak számára elfogadható, ha egy polgármester, mondjuk, miután lerakta az aszfaltot és behúzta a gázt a városba, kiveszi a maga részét, hisz emberek vagyunk, nem? „Mert mi, te nem ezt tennéd a helyében?”. Egy olyan országban, ahol a kiskorrupció széles körű gyakorlat (mert „kenni” kell a gépezetet, ezért aztán osztogatod a kenőpénzt a közigazgatásban, az iskolában, a városházán, az orvosnál és így tovább), a nagykorrupció a társadalom jelentős részét nem érdekli. Elég sokan hajlandók megszavazni egy tetten ért plagizálót, de „büszke románok”.

Ez a velünk kitoló külföldiekről és a kormányokat az ujja köré csavargató Sorosról szóló egész történet olyan politikai mocsarat alakíthat ki, ahonnan nehezen tudunk majd kivergődni: a primitív nacionalizmus, a bezárkózás és – végső soron –

a szabadjára engedett ostobaság mocsarát.

Egyáltalán nem kellene boldoggá tennie, hogy nem vagyunk egyedül a világon. Hiszen a Brexit egy odavalósi nagypofájú – Nigel Farage – demagógiájának és politikai primitívségének eredménye, aki a románokat és a bolgárokat változtatta Nagy-Britannia első számú közellenségévé. Trumpot pedig azon ígéretei miatt is választották meg, hogy kirúgja az országból a bevándorlókat és „again” naggyá teszi Amerikát. Az ilyenfajta alakok olyan frusztráltak, akik akkora hazugságot mondanak az embereknek, mint egy ház, és újraaktiválják a félelmeiket (elsősorban a „másik törzzsel” szembeni félelmet): a mai összekapcsolt és globalizált világban már egyetlen ország – egyetlen egy sem – maradhat elszigetelve. Az az elképzelés, hogy veszélyes illúzió az az elképzelés, hogy méltóságteljesen ücsöröghetsz a saját portádon és eheted a saját kertedben nőtt zöld- és fokhagymát. Ez már nem lehetséges. Vagy igen: Észak-Koreában.

Így hát felmerül bennem a kérdés – hiszen nem látok más megoldást, nemcsak a korrupció, hanem a román politikában létező aljas ostobaság és felelőtlen propaganda leküzdésére sem –, hogy a fiatalok elég sokan elmennek szavazni ahhoz, hogy megválasszák a „saját” Romániájukat, azt az országot, ahol holnap élni szeretnének. Azok a fiatalok, akik több száz és ezer kattintással és tetszikkel jutalmazzák az interneten keringő legszebb gondolatokat és legjobb ügyeket, de akik a „politikától undorodva” általában nem szavaznak. Azokra kellene szavazniuk, akik másfajta politikát akarnak. Mert ha továbbra is ilyen frusztráltak jutnak hatalomra és maradnak ott, akik lopnak és a külföldiek között keresik a vétkeseket, akkor a kattintásokat és tetszikeléseket kedvelők hosszú távon ráfáznak: előbb-utóbb lámpaoltás lesz. Korlátozni fogják kattintási lehetőségeiket (Törökország ismerős nektek, kedves fiatalok?). A 90-es években azoknak, akik azt üvöltözték, hogy „nem adjuk a hazát”, volt még egy határozott meggyőződésük: hogy az internet veszélyt jelent a nemzetbiztonságra. A mostaniak ugyanolyanok, de aljasabbak.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.