Így házasodtak a kora újkori erdélyi nemesek

Házasodni sosem volt egyszerű. A kora újkori Erdélyben pláne nem, ahol a közvélekedéssel ellentétben a kölcsönös szimpátia, a vonzalom is számított valamelyest a családi tanács, a vagyoni helyzet, vagy épp a szövevényes politikai érdekek jelentette mérlegelési szempontok mellett.

Az udvarlás körülményes volt, és nemcsak amiatt, hogy rendkívül szűkre szabottak voltak a lehetőségek. Különösen, ha még írásban sem tudtak kommunikálni a felek, ami gyakran előfordult. Így hiába írt levelet a férfi, ha a hőn óhajtott írástudatlan nő csak elolvasni tudta azt, de válaszolni nem.

Továbbá a társadalmi elvárások és a szigorú családi kontroll mellett az is megnehezítette az ismerkedést, hogy a fiatalok többnyire csak ünnepek, vásárok vagy lakodalmak alkalmával találkozhattak. Az udvarlás tehát nemcsak romantikus ügylet, hanem logisztikai bravúr is volt.

Ugyanakkor egy jól sikerült frigy megerősíthette a nemesi családok közötti szövetségeket, megőrizhette a földbirtokot, vagy legalább megkímélte a feleket a szégyentől.

Ma már nincs szükség gyám beleegyezésére, és ritkán kérdezik meg, hány ökör jár a menyasszony mellé, de a házasság továbbra is kihívásokkal teli vállalkozás. Változnak a szokások, a szerepek, de a kérdés ugyanaz marad: kivel kötjük össze az életünket, kinek a horkolását hallgatjuk majd évtizedeken át.

Az alábbi interjú apropóját dr. Fehér Andrea történész, a Kolozsvári Magyar Történeti Intézet docensének A Házassági stratégiák és lakodalmi szokások a 18. századi Erdélyben című közelmúltbeli előadása adta. A beszélgetésből kiderül, hogy a kora újkori erdélyi nemesi házasságkötések és lakodalmak sokkal többet jelentettek puszta ünnepi eseménynél. A hozzájuk köthető rituálék a családi stratégia, társadalmi státusz és a tradíciók keresztmetszetében születtek.

Milyen forrásokból rekonstruálhatók a 18. századi erdélyi házassági stratégiák és lakodalmi szokások?

Elbeszélő források azok a hosszabb elbeszélések, naplók, önéletírások, emlékiratok, amelyek legfőbb jellemzője a személyes perspektíva. Ezek a műfajok szolgáltatják a legtöbb információt. A házasság alakulásáról, a konfliktusokról, arról, hogy mi vezet egy esetleges váláshoz, leginkább az egyházlátogatási, zsinati és vizitációs jegyzőkönyvekből tudunk.

Tehát két kategória van: a lakodalom lefolyásáról az önéletírásokból, emlékiratokból, naplókból értesülünk, míg a félresiklásokról a jegyzőkönyvekből.

Mennyire gazdagok ezek a források?

Szerencsém volt azzal, hogy 2019-ben megjelentettem egy olyan önéletírást, aminek az átírásán – kisebb nagyobb megszakításokkal – tíz évig dolgoztam. A több mint 800 oldalas kézirat gróf Székely László (1716-1772) nevéhez fűződik, akinek az önéletírását halála után özvegye, Toroczkai Zsuzsanna folytatta, ennek halála után pedig a család bizalmas embere, Kis Zsigmond fejezte be. Fantasztikus szövegről van szó.

Számos emlékirat maradt fenn, amelyek könyvtárakban, levéltárakban lappanganak. Az erdélyi nemesek között hagyománya volt a naplóírásnak, nagyon gazdag az emlékiratirodalom. Székely László naplója is így maradt fenn, ami azért is érdekes, mert egy megtört ember írta, vele halt ki a Székely család, és vélhetően ezért is ilyen részletes a tartalom, hisz hosszasan mesél egy három generációt megélt erdélyi nemesi család történetéről.

Mivel nincsenek politikai tisztségei, főleg a hétköznapok történéseit jegyezte le, olyan részletekről írt, amiről mások ritkán. Páratlan alkotás a lakodalmi szokások felől nézve is, hisz amellett, hogy elmeséli a saját lakodalmát, az apja és a nagyapja lakodalmáról is ír.

A témakörről elég sok mindent tudtunk báró altorjai Apor Péter Metamorphosis Transylvaniae című művéből is, ahol a szerző egy külön fejezetet szentel az erdélyi lakodalmaknak, de Székely a saját és a családja példáin keresztül sokkal aprólékosabban rekonstruálja a korabeli erdélyi menyegzőket. Székely igen korán megözvegyült, így másodjára is megnősült. Fontos tudni, hogy a korszakban egy férfinak igen jó esélyei voltak két, de akár három esküvőre is.

Mennyire szükséges forráskritikával kezelni ezeket a közléseket?

Teljes mértékben. Emellett viszont azt gondolom, hogy nem a lakodalmi szokásokról állítanak valótlanságot. Ebben az esetben megbízhatónak tekinthetjük a forrásokat, hitelesnek tartom őket. Amikor egyéb téma kerül szóba, mint például a politikai élet, vagy a szerző saját álláspontja, helyzete egy adott konfliktusban, ott már érdemes fenntartásokkal kezelni a közlendőket.

Mit értünk házassági stratégiák alatt?

Figyelemfelkeltő szókapcsolatról van szó, a marosvásárhelyi előadásomat próbáltam ezzel népszerűsíteni. Ha kevésbé akartam volna közönséghajhász lenni, akkor azt mondtam volna, hogy párválasztási kritériumok, hisz ugyanazt jelenti. Ez azért fontos, mert a házasság ebben a korszakban nem két ember szerelmi együttléte, hanem két család szövetsége volt. Ezért gondolom úgy, hogy kulcsfontosságú a stratégiai gondolkodás. Vannak érzések, érzelmek, de hosszú távon ezt a család átértékeli. Nem biztos, hogy a szerelem volt a legfontosabb döntő tényező, amikor 200-300 évvel ezelőtt házasodtak.

Az ismerkedéstől a lakodalomig ma általában hosszú idő vezet. Háromszáz éve is így volt? Milyen lépcsőfokokat kellett végig járni az egybekelésig?

Előfordulhatott, hogy az ismerkedéstől a lakodalomig több év telt el. Az egész történet a leánynézéssel indult. Amikor lehetett tudni, hogy egy családnak férjhez menő korba tartozó lánya van, akit mondjuk bevezetnek a házassági piacra, akkor a nősülésre készülő fiatalember és a családja meglátogatják a lányos házat. Azért leánynézés, mert szó szerint az történt, hogy a vacsorán leültették őket egymással szemben, és nézték egymást, beszélgetni nemigen kellett.

Apor Péter azt írta, hogy ilyenkor az egész rokonság ment, míg Székely László a saját esküvői esetében megjegyzi, hogy ő mindig a barátokkal ment, és a barátai szervezték ezt meg. Tehát alapvetően ez a fiatalok biznisze volt, és lehet, hogy nem is házhoz mentek. Arra is volt példa, hogy kerti mulatságot rendeztek, és ott találkoztak a fiatalok, teljesen úgy, mint napjainkban.

Azért említettem, hogy évek is eltelhettek közben, mert voltak különböző szakaszok. Ha a fiúnak tetszett a lány, akkor azt közölni kellett a saját családjával, majd várni kellett, amíg minden családtag elmondta a véleményét. Ezután a fiú hivatalosan küldött valakit, hogy kérje meg a leányt, miután a leányos ház esett gondolkodóba. Pozitív válasz esetén következett a gyűrűváltás, majd az eljegyzés, és utána a lakodalom. Ez a folyamat akár két évig is tarthatott, miközben a fiatalok nem beszélgethettek egymással, és nem voltak egyéb jelei sem az intimitásnak.

Felvigyázva néha találkozhattak ugyan, de voltak olyan régi erdélyi családok, ahogy Székely László is írja, amelyekben tiltották, hogy a fiatalok sok időt töltsenek egymással. Annyi engedményt tettek, hogy néhány havonta a vőlegény meglátogathatta a menyasszony családját, de nem maradhattak kettesben.

Persze ki lehetett játszani a rendszert. Például a felvigyázó nagynénik sok esetben szimpatizáltak a fiatalokkal, ezért néhány méterre lemaradtak tőlük, mialatt azok szót tudtak váltani egymással. A korszak férfiai gyakran levélben udvaroltak. Ami ismét csak problémás lehetett, mivel szintén Székelytől tudjuk, hogy első felesége, Bánffi Kata ugyan olvas, de nem tud írni, így válaszolni sem. Ezzel is számolnia kellett az udvarlónak.

Fontos, hogy az özvegy férfiak esetében a második házasságok gyorsan megköttettek. A türelmetlenség miatt nem vártak egy-két évet, hamar zajlott a folyamat. Megnézte, megkérte, elvette pár hónap leforgása alatt.   

Amint mondtam, a leánykérés nem személyesen történt, mint napjainkban, hanem a fiú a családjából a legfontosabb, legbefolyásosabb embert küldte a leányos házhoz. A háborúk, a járványok miatt a korszakban nagyon sok embernek nem élt a biológiai szülője, ezért ha a házasulandó férfinak nem volt rangos, megbecsült családtagja, vérrokona, akkor egy befolyásos barátot küldött kérőbe. Ez volt a legfontosabb, hogy legyen státusza a küldöttnek.

Mennyire volt jellemző a szerelmi házasság, vagy inkább a gazdasági és társadalmi érdekek domináltak?

Az irodalomtörténészek azt szokták mondani, hogy ezt a kettőt kössük össze. S. Sárdi Margit is úgy gondolja, hogy ezek kéz a kézben jártak. A vonzalmak legtöbb esetben az ugyanahhoz a társadalmi kategóriához, vallási felekezethez tartozók körében alakultak ki. Nagyon racionálisan válogatták meg azt, hogy kibe szeretnek bele. Számos tényezőt vettek figyelembe, azt is, hogy a fiatalok tetszenek egymásnak. Ez a korban nagyon fontos elvárás volt.

Nem ez a kép él sokak fejében.

Mindig úgy gondoljuk, hogy ezek csak elintézett házasságok voltak. Rengeteg elintézett frigy volt, ez kiderül a válóperes ügyekből, de alapvetően kikérték a fiatalok véleményét, ráadásul a leány is mondhatott nemet. Hogy mennyire vették figyelembe a nő véleményét, az egy teljesen más történet, de komolyan törekedtek arra, hogy szerelmi nászok legyenek.

Hogyan alakult a házasulandók életkora?

Erről többek között Cserei Farkas törvénygyűjteményéből tudunk, amely 1800-ban jelent meg Kolozsváron, A magyar és székely asszonyok törvénye címmel. Törvényesen hétéves korában már férjhez lehetett adni a leányt, de erre a gyakorlatban nem volt példa.

A nemesi családokban jellemzően 17 éves korban kötöttek házasságot a leányok, míg a férfiak általában idősebbek voltak, jellemzően 25-26 évesek. A katolikus közösségekben korábban, akár 12-14 éves kortól is elfogadott volt, hogy férjhez megy a leány, míg a protestánsoknál inkább 14-18 éves korban került rá sor. Ennek oka, hogy a protestánsok rendkívüli hangsúlyt fektettek arra, hogy a fiatalok érett döntést hozzanak.

Tehát a párkapcsolat egy lelki kapcsolatot is feltételezett, szükséges volt a jól működő házassághoz. A protestantizmus hozta be először azt, hogy a házastársi köteléknek szövetségként is kell működnie.

A második házasság esetében már jóval nagyobb korkülönbségek is előfordulhattak. Gyakori, hogy a férfiak akár 20-30 évvel fiatalabb nőt is elvettek. A nemesi családban az utódnemzés minden egyéb célt felülírt, hisz életben kellett tartani a vérvonalat. A több évtizedes korkülönbség problematikus volt, hisz a 17 éves leányoknak nem nagyon volt mit kezdeni egy 50 éves férfival. Ezt a kapcsolatot kritikával illette a társadalom is, a családok nem szívesen adták feleségül a lányukat az ötvenvalahány éves férfihoz, de van rá példa.

Volt-e példa arra, hogy valaki társadalmi kategórián kívül házasodott, és mondjuk egy paraszt jutott nemesi körökbe?

Arra nemigen, de olyan esetről tudunk, hogy egy jobbágy fiához ment hozzá egy nagyon befolyásos grófkisasszony. A kedvenc történetem „a korai feministák” egyikéhez, Béldi Klárához köthető, akinek négy kérője is volt egy év alatt. Nagyon fontos család sarja, az erdélyi gubernátor vejének az unokahúga, akinek a házasságába nagyon sokan akartak beleszólni. Klárát viszont kemény fából faragták, erős, határozott személyiség volt, és azt mondta, hogy kizárólag ő dönti el, kihez megy férjhez, ellenkező esetben öngyilkos lesz.

Berezelt a család, és levették a listáról a Klára által jelentéktelennek tartott kérőket, és végül egy befolyásos emberbe lett szerelmes, akinek az apja jobbágy volt, a házasság révén pedig a család felemelkedett a jobbágysorból. Ez a kivétel, normális esetben nem törekedtek ilyen házasságokra.

Viszont nagyon sok pamflet maradt fenn arról, hogy a grófnék és bárónék miként csalták meg a férjeiket a különböző tisztviselőkkel, akár jobbágyokkal, vagy cigánymuzsikusokkal. Tehát a rangon aluliak a családfa alakulásába, a vérségbe beleszólhattak, de a házasságba nem.

Összefoglalva, a család szerepe nagyon fontos volt, akárcsak a felekezeti hovatartozás, a társadalmi státus és a kapcsolati tőke, de a fiatalok közötti kémia is számított, még ha utolsó helyen is.

Mennyire volt gyakori a különböző felekezethez tartozók közötti vegyes házasság?

Rengeteg ilyen példáról tudunk, ezek a nagyon nehéz kérdései a korszaknak. Két stratégia volt. Az egyik az volt, hogy megtérítették a feleséget, többnyire a nők voltak kitéve ennek az eljárásnak annak érdekében, hogy az utódok az apa vallását őrizzék.

A másik opció az volt, hogy a házastársak megtűrték egymás vallását. Ez azt jelentette, hogy a háztartáson belül volt katolikus pap, református tiszteletes, katolikus és református tanító, akik között állandó volt a nagyon komoly, torzsalkodásba is hajló hitvita.

Van példa arra is, hogy a férj és feleség meggyűlölték egymást, itt említhetjük Bethlen Kata és Haller László esetét. Bethlen Kata folyamatos harcban állt a férje háztartásához tartozó katolikus papokkal és tanítókkal.

Többnyire azonban arra törekedtek a családok, hogy felekezeten belül találjanak feleséget a fiúknak, házasítsák ki a leányokat, de ez nem volt megvalósítható Erdélyben, mivel nem volt elég nemesi család. Érdekesség, hogy a leggyakrabban és leggyorsabban az unitáriusok tértek át, mivel több családról is feljegyezték, hogy eleve úgy nevelték a leánygyermekeiket, hogy majd áttérnek a férjeik vallására, lényeg, hogy békesség legyen.

Mennyire volt elterjedt a nemzetiségek közötti vegyes házasság?

Nagyon ritkák voltak, de vannak adataink róluk. Ezek minden esetben politikai házasságok. Székely László nagyanyja például Bulcsesdi Sára volt, aki egy Preda Bulcescu nevű havasalföldi nemes és Szalánczi Anna lánya volt. De tudunk arról is, hogy Bethlen Miklósnak is felajánlottak egy havasalföldi nőt. Semmiféle ellenvetés nem volt ezzel kapcsolatban, a fő motiváció ez esetben a politikai, diplomáciai vonatkozás, és leginkább a nagyon befolyásos családoknál merült fel, de nem ez a jellemző.

Továbbá a szászokkal való házasodás, keveredés is nagyon-nagyon szórványos, mivel a szászok inkább polgárok, ezért a nemes-polgár házasság rendkívül ritka. De az erdélyi nemesek hoztak német feleséget például, mivel már a Habsburgok ideje alatt járunk.

Hogyan befolyásolták a házassági szokásokat az egyházi előírások?

A leánynézést vagy -látást, a kérés, ezt pedig – pozitív válasz esetén – általában a gyűrűváltás követte. A gyűrűváltás után vagy azzal egy időben került sor az esküvésre, azaz a hitlésre. A leányosház és a fiúsház is belegyezett a házasságba, küldtek egymásnak jegyajándékot, ebben már benne volt a gyűrű is. A jegyajándéktól a hitlésig eltelt néhány hónap.

A hitlést szűk családi körben tartották, általában a családi kápolnában, vagy díszteremben, nem feltétlenül templomban. Ekkor került sor az egyházi szertartásra, úgynevezett esketésre is. Ez azért nagyon fontos, mert ma összekötöttük a lakodalmat, a mulatságot ezzel az egyházi ceremóniával. Az egyházi ceremónia akkoriban a hitlésnél történt, és körülbelül egy évvel ezután tartották a lakodalmat, amikor elhálták a nászt.

Ez olyan volt, mint manapság egy hosszú jegyesség. A hitlésnek tehát akkor van szerepe, amikor a fiatalok egymásnak fogadalmat tesznek, s ezért nevezik ezt hitlésnek, mert ez ugye hittevés, fogadalomkötés, ami nagyon szűk körben zajlott.

Hogyan zajlott egy tipikus erdélyi lakodalom a korszakban?

Rendkívül sok mozzanata van, és a legfontosabb jellemző, hogy többnapos mulatságról van szó, több száz embert kellett napokon keresztül szórakoztatni. Ezért voltak játékok, amik nagyon fontos funkciót töltöttek be, és ma már nem része a lakodalmas szokáskörnek.

A lányos háznál szokták megszervezni a lakodalmakat, utána viszont a fiúnál folytatták. Végül az egészből lehetett egy hétig tartó mulatság is. Az örömmondók vitték a lakodalom hírét, akárcsak ma, amikor falun például a lánykérőket megelőzik az odaküldött zenészek, aki teli torokból hirdetik, mi készül.

Az egyik legnépszerűbb játék a koszorú- vagy perecfuttatás volt, ami egy lovasvetélkedőt, lóversenyt takart, és amire az erdélyi nemesek nagyon komolyan készültek. Rengeteg pénzt áldoztak arra, hogy a legjobb ménesekből hozzanak lovakat. A fiús ház és a leányos ház is kiállított lovast, és volt egy meghatározott cél, amit el kellett érni.

Székely László leírja, hogy hány forinton vette a lovat, kinek a méneséből, hogyan abrakoltatott a helyszínen, hogyan gyakoroltak, és azt is, hogy ki nyerte meg a vetélkedőt. A menyasszonyt még nem is látták, de már a két család lovasversenyt tartott. Azért volt fontos nyerni, mert a szokás szerint a vesztes fél egy kimaszkírozott kecskével vonult be a lányos házhoz. Presztízskérdés volt, hogy ne a vőlegények veszítsenek.

Hitlés a 18. században

A lakodalom második-harmadik napján nemcsak a nemesek, hanem a jobbágyok és szolgák is részt vettek például egy különös ügyességi vetélkedőben. Ennek során egy előre felállított, teljesen lecsupaszított fenyőfát kentek be libazsírral és hájjal, majd a csúcsára különféle jutalmakat – pénzérmét, kelméket – kötöttek. A játék lényege az volt, hogy ki tud felmászni a csúszós fa tetejére, hogy megszerezze a nyereményt. Bár veszélyesnek tűnik, gyakran estek is le a próbálkozók, időnként akadt, akinek sikerült: Apor Péter feljegyzése szerint például a gubernator egyik udvari bolondja szögekkel tette mászásra alkalmassá a cipőjét, és így elérte a csúcsot.

A lányos háznál kikérték a leányt, akárcsak ma, és már akkor szokás volt, hogy nem adták ki elsőre. Tréfálkoztak, hoztak egy öregasszonyt, valaki mást, míg végül megjelent a leány. Este vacsorához ültették a vendégeket, akárcsak ma, külön a férfi családját, külön a nő családját. Nagyon fontos momentum volt, hogy a násznagyasszony vagy a nyoszolyóasszony elveszi a leányt a saját családjától, és átviszi a férfi asztalához.

Ez a gesztus – hogy a menyasszonyt átkísérik a férj családjához – azt jelképezi, hogy a lány elszakad a saját családjától, és mostantól a férj családjához kell kötődnie. Ez a korszakban fontos szimbolikus mozzanat volt. Menyasszonynak lenni akkoriban – és sokszor ma is – nagyon stresszes volt: az esküvő napján a menyasszony nem evett, nem ivott, nem táncolt, csak jelen volt, mint egy báb. És még hátra volt a nászéjszaka.

A lakodalomban előbb ettek, aztán jöttek a táncok. A 18. századi Erdélyben már hatott a bécsi zene, és voltak európai stílusú táncok is, de a magyar vendégek továbbra is a cigányzenét kedvelték. Népszerűek voltak a páros, süveges és lengyel táncok, valamint a lapockás tánc, ahol a körön kívül egy férfi és egy nő rúddal kergette egymást, céljuk pedig az volt, hogy rásuhintsanak a másikra – nem ritkán fájdalmas következményekkel. Egyik emlékíró lejegyezte, hogy egy ilyen tánc után napokig annyira fájt a háta, hogy alig tudott mozogni. Tehát nagyon mozgalmas volt az első nap, és miközben táncoltak, egyik pillanatban ellopták a menyasszonyt, amit kapatásnak neveztek abban az időben. Elkapatták a menyasszonyt és a nászszobába vitték.

Idővel változások álltak be a lakodalmi szokásokban. Székely László megjegyzi, hogy ő azért írja ilyen részletesen le a saját esküvőjét, mert a 18. században már német módra tartják a lakodalmakat, ami azt jelenti, hogy nem napokon át zajlottak, és városon szervezték meg nagy báltermekben. A klasszikus momentumok, amiről beszéltünk, a lóversenytől a lapockás táncig, már nem jellemzőek.

Milyen funkciót töltött be a lakodalom a tágabb helyi közösség életében?

A nemesi családoknak óriási kisegítő személyzetük volt, így a sok szolga, az adott település lakóinak életében meghatározó momentum volt a lakodalom, hisz mindenki ünnepelt, még a jobbágysereg is ehetett-ihatott.

Nagyon szerettek inni ebben a korszakban, és erre kötelezték is a vőlegényt, akinek szintén nehéz dolga volt, nemcsak a menyasszonynak. Jelentős mennyiségű bort kellett elfogyasztania, és a kupák nem voltak éppen szerény méretűek. A vőlegénynek oda kellett állni a menyasszony családja mögé, és inni kellett mindenki egészségére. Szerencsés esetben a násznagy vagy vőfély könnyíthetett a vőlegény helyzetén, de ha azok bornemisszák voltak, előfordult, hogy a vőlegénynek egyedül kellett több liter bort benyakalni. Így indult a lagzi. Mindez bizony nem volt könnyű feladat.

Az étkezési szokásokról pontosabb képet nehezebb rekonstruálni. Az ételeket több szakács készítette el, és Erdélyben ebben az időben számos német származású szakács dolgozott, akik német módi szerint főztek, míg az erdélyi szakácsok az erdélyi módinak megfelelően. A szakácsok többsége férfi volt, a lakodalmakon pedig a vőlegény legényei szolgálták fel az ételt.

Milyen ajándékokat volt szokás adni? Hogyan alakult a nászajándékozás?

Rengeteg tárgyi ajándék volt, a ruhától kezdve egészen a reprezentációs dolgokig. Tükrök, gyertyatartók, ékszerek, de pénz is. Szokás volt, hogy az esküvő másnapján a vőlegény a menyasszony családjától kapott ruhákba öltözik be, a menyasszony pedig a vőlegény családjától kapott ruhát ölt magára, és a haját felkontyolják, asszony lesz belőle. Ezek a díszes ruhák nagyon sokba kerültek. Ezt onnan tudjuk, hogy ha felbomlott egy házasság, akkor folyamatosan ment a vita, hogy a kapott ruhákat visszaszerezzék.

Mit tudunk a nászéjszakáról, a hálószobai történésekről?

Általában véve nincsenek adataink, de Székely László leírja, hogy miután ellopták a jövendő feleségét, a menyasszonyát, akkor őt a nászszobába vitték. Erről az erdélyi emlékírók nem szoktak értekezni, de ő leírja, hogy mi történik ott, és ez nagyon izgalmas. Tehát a vőfély ellopta a menyasszonyt, és volt egy gazda, aki a vőlegényt oda kellett kísérje a szobához.

Egy palotában nem volt ritka a 30-40 szoba sem, ezért körülményes volt megtalálni a helyiséget. Székely elég peches is volt, hisz épp egy haragosa volt a kalauza, ezért sokára jutott be a szobába, ahol két ágy volt. Egy cifrán felöltöztetett díszágy, és egy szerényebb fekhely. Az elgondolás az volt, hogy első éjszaka a vőlegény hagyja pihenni a feleségét a cifra ágyban, míg ő a másik ágyban alszik. Székely László természetesen türelmetlen volt, hisz másfél éve várta, hogy történjen valami, ezért ráveti magát az arára.

Igen ám, de kiderült, hogy a család a szobában hagyta az öreg szolgálóasszonyt, akit Székely barátai tessékeltek ki. További problémát jelentett a menyasszony levetkőztetése, hisz több réteg ruha volt rajta. A násznagy feleségére hárult a feladat, hogy kiöltöztesse a díszruhából a menyasszonyt, de még úgy is sok holmi maradt rajta. Végül sikerült elhálni a nászt, miközben az szobaajtó előtt a fiatal legények sikamlós énekeket dalolva, huncutul kiabálva szurkoltak a fiatal párnak.

A régi esküvői hagyomány része volt, hogy a menyasszony pártáját – amely a hajadon státuszát jelképete – levették, és átadták a vőfélynek, aki egy virágkoszorút is kapott, amivel egy külön táncot adott elő a vendégsereg előtt. Miközben a friss házasok elvonultak a nászszobába, a vőfély kardos táncba kezdett. A tánc végén a koszorút – amely a menyasszony pártáját szimbolizálja – látványosan széttépte vagy szétverte, ezzel jelezve, hogy megtörtént a nász beteljesülése.

A hagyománynak azonban súlyosabb jelentése is volt. Eredetileg ez a szertartás azt a jogfelfogást tükrözte, amely szerint ha egy férfi rajtakapta a feleségét házasságtörésen, jogában állt megölni őt. Az úgynevezett adultériumot szerencsére más, békésebb módon kezelték, nem került sor gyilkosságra. Ez különösen fontos, hiszen sok olyan történet maradt fenn, amelyek a hűtlenséggel kapcsolatos tragédiákról szólnak.

Hogyan viszonyultak a korban a házasságon kívüli kapcsolatokhoz, az abból született gyermekekhez?

Nagyon súlyos kérdés volt. A házasságon kívül született gyermeket a már csak a szégyenben maradás elkerülése miatt is felnevelte a nemes úr, ritkán fordult elő az ellenkezője. A társadalom nyilvánvalóan elítélte a megcsalást, aminek akár válás is lehetett a vége, de az esetek döntő többségében a felek kölcsönösen elnézőek voltak egymással. Mivel számos ingatlanuk volt, a házastársaknak nem is kellett találkozni egymással, egyikőjük itt, másikuk ott rendezkedett be.

Többen is előszeretettel jegyezték a korszakban ezeket a történeteket. Gondolok itt Rettegi Györgyre. De kerültek elő olyan források is, amik arra utalnak, hogy az orvosok is néha listákat vezettek (majd a tartalmat versbe szedték) azokról a nemesi családokról, ahol a feleségek megcsalták a férjeket, és még azt is feltüntetik, hogy született-e gyerek ezekből a megcsalásokból.

A polgárok esetében a megcsalás a közösségből való kirekesztéssel járt együtt, tehát másképp érvényes ez a történet a nemesekre és a polgárokra. A nemesek valahogy elintézik egymás között, presztízsképzést csinálnak belőle, míg a polgároknál sokkal nagyobb a felhajtás. Esetükben vannak nagyon csúnya történetek, börtönnel, hatóságok általi testi fenyítéssel és egyebekkel.

Mennyire kezelték egyenrangúan a megcsalást a férfi és a nő esetében?

Soha nem volt egyenrangú. Számos történetet olvastam városi közösségek esetében, és soha nem közöltek részleteket a férfiakkal kapcsolatban, míg azt mindig megtudjuk, hogy a nő mit csinált. A nők nevét mindig leírták, a férfiakét soha. Abszolút kettős mérce uralkodott, és ez a nemesi családok esetében is jelen volt. Sokkal több mindent elnéztek a férfinak, mint a nőnek. E mögött az a logika is meghúzódott, hogy a nő tulajdonképpen bemocskolja a vérvonalat, ha megcsalja a férjét és teherbe esik, míg a férfi félrelépésének nincsenek ilyen következményei.

Előfordult, hogy a fiatalok engedély nélkül házasodtak, a család akarata ellenére?

Viszonylag ritkák voltak a szöktetések a nemesi családokban, amikről azt írták, hogy „oláh módra történő” esetek. Ez arra utalhat, hogy a román közössége esetében gyakoribb volt a szöktetés. Az ilyen házasságok legtöbbször nem sikeresek, és azért is jegyezték le őket, hogy okuljanak belőle a fiatalok: így jár az, aki szerelemből szöktet. Ilyenkor ugyanis a fiútól és a lánytól is megtagadhatták a jussukat, nem kaptak hozományt, birtokot, így nem igazán érte meg szöktetésben gondolkodni.

Milyen szabályok vonatkoztak az újraházasodásra?

A leggyakrabban a megözvegyülés után házasodtak újra a férfiak, válni nagyon nehéz volt. A második házasság esetében már egy kicsivel nagyobb szabadságuk van a férfiaknak, akik nagyon ritkán választottak velük egykorú feleséget. Harmadik, netán negyedik házasságkor már megelégedtek a saját korosztályukkal. A nők sokkal ritkábban mentek újra férjhez, mert nem volt piaca ennek. Egy özvegy nőt, gyermekkel ritkán kértek meg, de ha fiatalon maradt özvegy és gazdag hozománya is volt, úgy jó esély mutatkozott rá.

Nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy történészként, nézőként mit gondol a Hunyadi-sorozatról, és általában az utóbbi évek magyar történelmi filmjeiről?

Nézem a sorozatot, és a Tündérkertet is nagyon szerettem. Nem tudok mit kezdeni azokkal, akik nem nézik, mégis folyamatosan kritizálják. Ha az esztétikai élményekre fókuszálok, egészen jó alkotásnak tartom, azzal együtt is, hogy romantizál, eltúloz, pontatlanságok vannak benne. Nagyon irritál az, ahogyan a történelmi filmekhez viszonyulunk, és nagy igazságokat várunk el tőlük. Ezek a filmek az érzelmeinkre hatnak, és meggyőződésem, hogy rengetegen rákerestek a történelmi alakok neveire, ez mindenképp pozitívum.

Viszont zavarónak tartom, ahogy például Vlad Dracult ábrázolják. Nem korrekt, hogy egy csúnya, groteszk, sötét alakot kapunk személyében, és nem szeretem, ahogy az idegeneket ábrázolják. Úgy gondolom, igazságtalanok voltak Luxemburgi Zsigmonddal, és Milánó hercegével, Viscontival is.

Tehát minden idegen minden hájjal megkent és körmönfont, ráadásul tényleg csupán az idegenek között találunk meleg és leszbikus karaktert. Az is érdekes, hogy az Egri csillagokban miként ábrázolták a törököt, a Hunyadi meg egy félistenként mutatja be nekünk II. Murádot.

Ha Hunyadi személyére fókuszálok, ő jól jön ki ebből a sztoriból, de leginkább Szilágyi Erzsébet alakja nyert a legtöbbet. Le a kalappal, hogy olyan női szereplőket találunk, kicsit eltúlozva ugyan a befolyásukat és hatalmukat, mint amilyen ő. Cselekvőképes, határozott, szerintem ő nagyon jól jár ezzel a sztorival.

A Tündérkertet is megnéztem, mert Báthory István szülővárosában, Szilágysomlyón születtem én is, óriási lokálpatriotizmus van bennem, ami a Báthoryakat illeti. Nagyon dühös voltam amiatt, ahogy ábrázolták Báthory Gábort, de ebben az esetben is úgy gondolom, hogy a női karakter nagyot nyert. Báthory Erzsébet története fantasztikus, és az is, ahogy újraértelmezték. A női karakterek esetében nagyon sok pluszt tudtak hozzátenni ahhoz, ami eddig volt.

Én mindegyik friss alkotásban látom a jót is, és történészként legyünk őszinték, a mi munkáinkat alig olvassák, de a történelmi filmeket tömegek nézik. Egy jó történelmi film ritkán törekszik abszolút hitelességre, inkább nagyon sok mindent mond el rólunk, s arról, hogy napjainkban miként gondolkodunk különböző népekről, élethelyzetekről.

Az ember ne ebből a műfajból tanuljon történelmet, de elindíthatja ezen az úton, ennyi a történelmi film küldetése.