Dăncilă, a kemény Brexit és az aranyhal

Mit kezdenék, ha kifognám az aranyhalat és felajánlaná a hagyományos három kívánság teljesítését? Előbb azt kérném, hogy teljesítse mindet. Aztán azt, hogy mentse meg az országot a Dragnea-rezsim szégyenétől és nyomorúságától.
Az így megmentett Románia a halacska segítségével az imázsát is felszabadítaná teleormáni bemocskolásának nehéz terhe alól. És az utókort is attól az óriási szégyentől, hogy az EU kemény Brexit miatti szétbomlása történelmileg

egy Dăncilă, Daea, Meleşcanu és társai által ostoba módon vezetett Közösség feladatává váljon.

Tudom, hogy cserébe a halacska jól beolvas majd nekem. Azt fogja mondani, hogy Európát nem Dăncilă, hanem Merkel vezeti jól-rosszul. Meg azt, hogy neki nincs bejárása a szövetségi kancelláriára, ahol pont ugyanannyi a progresszió és a nemzeti döntések semmibevétele – bármennyire demokratikus is –, mint az Elysee-palotában.

Azt is bevallja majd, hogy – amilyen kicsi – fogalma sincs, hogyan kell teljesíteni lehetetlen kéréseket, mint amilyen egy kemény Brexit általánosan hátrányos elkerülése. Hiszen az angol képviselők nem hagyják magukat túl könnyen megfélemlíteni, többségük már edzett, eszük ágában sincs lemondani a szakításról a kontinenssel és – többségi szavazással – kimondták, hogy az EU-val ezzel kapcsolatosan megkötött úgynevezett megállapodás alkalmazhatatlan, amíg Brüsszel nem mond le a „Backstop”-nak nevezett főreteszről, mely állítólagos „megállapodásból” diktátummá alakult át.
Arról a rendelkezésről van szó, mely az ellenőrzésnek az ír–észak-ír határon történő visszaállításának fenyegetését kihasználva gyakorlatilag megakadályozza az Egyesült Királyság kiválását az Unióból, amíg a Közösség nem ad szabad jelzést Londonnak.

Bízhatnának az angolok abban, hogy az európaiak valaha is megadnák nekik azt? Vagy abban, hogy legalább a norvég, vagy izlandi típusú viszonyokat megadnák nekik, miközben Nagy-Britannia ezerszer fontosabb Európa számára, mint Liechtenstein, Izland és Norvégia?

Ez költői kérdés, tekintettel arra, hogy Európa éppen ezekben az órákban és napokban bizonyítja, hogy

két fityingre sem értékeli a demokráciát és az európai liberális demokráciák alapját képező brit parlamentet.

Hogy nemcsak a brit nép népszavazás keretében kifejezett akaratát veszi semmibe, hanem azt is, melyet parlamenti képviselői szavazatával fejezett ki. Néhány perccel azután, hogy a brit nép képviselői teljesítették az európai követeléseket és világosan és egyértelműen kimondták, hogy pontosan mit akarnak, ezzel megerősítve a londoni kormányfő pozícióját, Donald Tusk egyik szóvivője sietett is elhajtani őket.

És azt magyarázni, hogy „nincs mit újratárgyalni”. Szavait a német Markus Ferber is megerősítette, miután keresztényszociális párttársa, Manfred Weber, az Európai Bizottság konzervatív elnökjelöltje arra panaszkodott, hogy Európa állítólag nem tudja, mit akarnak igazán és pontosan a britek.

Márpedig most, amikor mindenki – és tagadhatatlanul – tudja, Európa megelégszik azzal – még olyanabb módon, mint a Brexit radikális hívei –, hogy Poncius Pilátus gyalázatos játékát űzze, ami a kezek mosásából és a saját felelősség forró krumplijának továbbpasszolásából áll.

Azt még a halacskám is tudja, hogy

mindezek az európaiak rovására történnek, akik nem tekinthetnek el a britek hozzájárulásától a közös gazdasághoz és – főleg – védelemhez,

mely ebben a francia–német együttműködési korszakban szinte ugyanolyan ingatag, mint amilyen Lengyelország helyzete volt Hitler és Sztálin között, nyolc évtizeddel ezelőtt. Hiszen ő is olvasta a német hadsereg állapotára vonatkozó hivatalos jelentést.

Melyben egy újonc visszatér egy Maliban teljesített harci küldetésből, hogy aztán küldjék el katonai kiképzésre. Ahol a fegyverek siralmas állapotban vannak, a hadsereg egy tintanyalókkal teli, de katonákban és tisztekben súlyos hiányban szenvedő bürokratikus szörnyeteg.

Mivel az világos, hogy mi, európaiak fogunk mindezért megfizetni, a kár oroszlánrészéből pedig Dăncilă Romániája is alaposan kiveszi majd a részét, mely a korrupció terén – a Transparency International szerint – olyan afrikai országokat is lekörözött, mint Ruanda, nem csoda, hogy a halacskám szomorú. És nagyon türelmetlen. Hiszen állítása szerint, ha mindenképpen Európában akarok élni, akkor sietnem kell óhajaim megfogalmazásával. Hiszen visszafordíthatatlanul lejár nemcsak az élvezetüknek szánt, de még a teljesítésükhöz is szükséges idő.

Tehát arra gondoltam, hogy néhány fontot kérek majd tőle, hiszen gyanítom, hogy messze nem hullva a mélybe, ahogy azt jósolták neki, a brit gazdaság hamar talpra fog állni e rózsák háborújának szülési fájdalmaiból, a nemzeti pénzzel egyetemben, tekintettel arra, hogy egyértelműen reformistább, mint a francia, például.

Arra is gondoltam, hogy a Román Nemzeti Bank kisegítését kérjem tőle,

az utolsó intézmény lévén, melyet még nem vágtak gajra a dragnióta rezsim alatt, hogy legalább a maradék függetlenségét megőrizhesse. Elkerülendő a hiperinflációt, amely Dragnea alatt a románokra leselkedik. De ráébredtem, hogy egyszerűbb azt kérnem tőle, törölje el egy csapásra az ostoba európai vezetéseket, a bukarestivel kezdve, abból kiindulva, hogy lassan-lassan még az anarchia is, bár tűrhetetlen, kezd kívánatosabbá válni, mint holmi egyszerre gazember és hülye kormányok.

Ilyen kormányok mellett kinek van még szüksége ellenségekre? De aztán megértettem, hogy még nehezebb feladattal kell megbíznom. Hiszen az európai intézményeket is alapjaikban meg kell tisztítani olyan kormányok fárasztó ostobaságától és aljasságától, melyek gúnyt űznek a szabadságból, a demokrácia erényeiből és nemzeteik valódi érdekeiből. Elérkezve idáig, kinyitottam a számat, hogy – végre – megfogalmazzam az utolsó kívánságomat.

De rájöttem, hogy a jövőre vonatkozó esélyek terén én sem állok jól. Sötét melankóliámat keményen megunva és igyekezve menedéket találni az őrült teleormani erdőből felé közeledő vihar elől, a halacskám visszaugrott a vízbe. De előtte még írt nekem, dăncilái nyelven, egy bátorító üzenetet. „Bárkinek félelem Románia pészédés-venezuelai jövője.” Akármilyen mágikus ez a csodálatos halacska, téved.

Vagy lehet, hogy mivel aranyból van, a bukaresti restauracionistával szolidáris. Hiszen még nem felejtette el az „aranykort” (utalás a Ceauşescu-rendszerre – a szerk.). Úgyhogy nem „bárkinek félelem”. Bárkinek belebetegedés Pingelică (Nicolae Ceauşescu kommunista diktátor gúnyneve – a szerk.) feltámadása. És nemzeti-kommunista államának feltámadása, az a büszke román és kommunista. Az az Európai Uniót vezető.

Komolyan? Fenét. A románoknak van gógyijuk. Azt nem tudom biztosan, mi a helyzet az európaiakkal, de a románok mindenképpen talpra állnak. Sajnálom, hogy nem árulta el, hogy mikor és miként fog robbanni a dragnióta kleptokrácia.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.