A románok eredetisége, szégyene és büszkesége

A nyugat és a honi elit is lázasan igyekszik – több-kevesebb sikerrel – kideríteni, mi történik Romániában. Ott, ahol éppen átrendeződik a nép és a vezetők közötti kapcsolat.

A románok újra forradalmasítják a politológiai könyveket.

Miután – Moszkva segítségével – minden kelet-európai nemzetségnél keményebben megtapasztalhatták a kommunizmust, a Piteşti-jelenséget (a piteşti-i börtönben a politikai foglyokon az 1949-1952 között végrehajtott „átnevelési” kísérlet – a szerk.) és annak későbbi változatait, melyek nyomán nemcsak kirabolták, megnyomorították és szabadságuktól megfosztották őket, de még agymosáson is átestek, a posztkommunizmusban az „eredeti demokrácia” általi mankurtosítást ismerhették meg (a mankurt a türk mondák engedelmes rabszolgája, aki szörnyű kínzások hatására elfelejtette a nevét, szüleit, kultúráját, nyelvét és csak a legalapvetőbb létfunkciókra képes – a szerk.). Amely „demokrácia” a világon példátlan és precedens nélküli módon nem dobta piacra a szójás szalámit evő országot és nem adta vissza a burzsujoknak és földesuraknak sem, akiktől elvette, ezért aztán elkobozta a forradalmat.

A románok újabban továbbra is rablásnak és ideológiai–mentális átprogramozásnak vannak kitéve. De ez a művelet nemcsak a totalitárius indoktrinációk hosszú tapasztalatát és a szabad világot populizmussal és az egyaránt hatékony és demokrata vezetők fájdalmas hiányával eltorzító általános erkölcsi válságot használja ki, hanem a Moszkva és a honi oligarchia közötti együttműködéssel létrehozott internetes és televíziós propagandisztikus infrastruktúrát is.

Ám a román népnek most először van jó lapjárása, a pribékjeivel folytatott harcban.

Már nincs egyszál magában. Már nincs elszigetelve. Fő fegyvere, a valós időben terjedő információ mellett ott van egy új és szabad, demográfiai szempontból növekvő középosztály kreativitása, mely képzett, aktív, dinamikus és prosperáló lévén, most felébredt. És tudja, hogyan használja fel és alakítsa át az életben és reményt keltően mind a híreket, mind a kreatív elmét.

Mindezekhez társul még egy másik nagy ok is, ami igazi román büszkeségre jogosít fel. A NATO- és EU-csatlakozás érdekében létrehozott mechanizmusoknak köszönhetően az országnak vannak olyan intézményei, magisztrátusai és bírói hatalma, mely képes hatékonyabban szembeszállni a magas szintű korrupcióval, mint a világ jelentős részében.

Márpedig a mohó és a nemzet áldozatának föléből végre lakmározni akaró tolvajok félnek ettől a félelmetes csapattól. Ezért igyekeztek hirtelen, az éjszaka közepén, rablótempóban feudális állammá visszaminősíteni a román jogállamiságot, lebontva a törvényességet, az igazságosságot és a hatalmi ágak szétválasztását szavatoló intézményeket.

Ezért van aztán az, hogy tettenérésük után most lassan és valamivel nagyobb odafigyeléssel dolgoznak ugyanezen cél elérése érdekében.

Ez magyarázza folyamatos gőgjüket és szokatlan erejű agresszivitásukat,

azt, ahogy látszólag teljesen értelmetlenül nekimennek bárkinek. Például Irina Kuglaynak, a Közügyi Minisztérium képviselőjének, mely intézmény – az alkotmánynak megfelelően – a társadalom érdekeit és a jogrendet, valamint a polgárok alapvető jogait védelmezi, következésképpen a lehető leglegitimebb az együttműködése a Parlamenttel és a törvényhozó fórum jogi bizottságával.

Egy szovjet komiszárként viselkedő alak, akit zavar, hogy a világ és a szakértők szeme láttára kénytelen egy új és a Parlamentre nézve szégyenletes csapdát állítani, a 13. és 14. számú sürgősségi kormányrendeletek nem megfelelő kezelése által, botrány közepette kihajította jogi „bizottsága” üléséről Kuglay asszonyt. Egy sztálinista Visinszkij (szovjet vérbíró volt – a szerk.) felemelt hangján és egy nadrágjába csináláson kapott gyermek hisztérikus viselkedésével arról beszélt, hogy intézményének állítólag nincs szüksége felügyeletre.

Márpedig ennek az embernek, akit amúgy Şerban Nicolaénak hívnak, egyfajta maffiózó, autoriter vagy totalitárius logika szerint igaza van. Mely szerint a diktátor elutasíthat és megvédheti magát bármiféle vizsgálattól és ellenőrzéstől. Hiszen egy demokráciában és jogállamban éppen ellenőrzésre van szüksége bármelyik parlamentnek, kormánynak vagy bírói hatalomnak. De

egy maffiózó, feudális, vagy totalitárius államban a legfőbb vezér egyben abszolutista is.

Ő az állam. A maffiaszervezetben pedig a hallgatás törvénye felette áll egy capo di tutti capi-nak és túl is éli őt. A feudális államban a zsarnok maga az állam. A totalitáriusban pedig a führer, ahogy arra Hannah Arendt rámutatott, a törvény helyébe lépett, hívei pedig a végsőkig kitartanak mellette, az elkövetett bűnök mértékétől függetlenül. Hiszen számukra még a legkegyetlenebb és legkíméletlenebb vérfürdők is a törvényesség megnyilvánulásainak tűnnek.

Romániában a zsarnokság – minden más helynél jobban – a Parlament háta mögé bújik. Románia – globális különlegességként és egyedi jellemzőként – saját parlamenti diktatúrát dolgozott ki és fejlesztett fel a saját oligarchiája számára, melyben a törvényhozó fórum nem a népet képviseli – melynek tényleges exponensei most az utcákon küzdenek maratoni tüntetéseken a faggyal –, hanem PSD-ista–ALDE-ista kénye-kedve szerint irányítja a dolgokat. Őt aztán ne ellenőrizze sem az ügyészség, sem a civil társadalom, sem a sajtó, sem az elnök. Checks and balances? Vajon eszik, vagy isszák ezt a sorosista–multis szeszélyt, ami pont jó egy nyitott társadalom számára, de nem a kormányzó-oligarcha parlamenti képviselő Romániácskája számára, aki teljesen

immunis a törvényekkel szemben, hiszen az a „sokaknak és ostobáknak” való,

Mirel Palada pontista ideológus szavaival élve?

Márpedig Palada e téren súlyos tévedésben van. Általában a politikai zsonglőrök is áltatni szokták magukat. A társadalmak – az élő szervezetekhez hasonlóan – támadás esetén ellentesteket termelnek. Amikor az agresszió nem véres, hanem propagandisztikus típusú, akkor az ellentestek is intelligensek. Nem hiszem, hogy volt még Európában olyan szervezett nagyszabású tüntetés, mely egy ennyire smart világ, ennyire válogatott tüntető tömeg támogatásának örvendett volna, mint a civilség és fény smartphone-okkal ragyogó román forradalma.

A románoknak, az európaiaknak, általában véve a demokratáknak megfelelő vezetők hiányában minden okuk megvan arra, hogy nagyon büszkék legyenek erre a forradalomra, mely lemossa a román populizmusok és politikai eredetiségek szégyenét. És örvendjen neki. Hiszen egyértelmű, hogy – még ha későn is – talál majd magának megfelelő vezetőket, akik adnak és nem elvesznek törvényeket, akik építenek, nem rombolnak, akik a szerénység példaképei, nem a gonoszság arrogáns megtestesítői. A segítségükkel győzni fog, mint ahogy vitathatatlan, hogy a modernség legyőz bármilyen feudalizmust.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.