A fény a románoknál és az európaiaknál

Jelen szöveg a dw.com oldalon közölt cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.

Amikor európaiakként ránk tör az érzés, hogy a napot harapófogóval kell kitépni a burkából, amelybe decemberben el szokott bújni, a hold pedig sötétbe borítja az északot, nagy fényességre lenne szükség. De ki biztosíthatja?

A rögtön a napéjegyenlőség után meghalt Goethe állítólag a következőket kérte utolsó erejével és szavaival: „Több fényt!” Úgy tűnik,

a globalizálás korszakában a nyugatiak fejében több fényre van szükség, mint valaha.

De ki biztosítsa? A politikusok? Talán azok, akik megbíznak Oroszországban és megállapodásokat kötnek vele, holott V. Putyin – közvetve – elismerte Moszkva érintettségét abban az állami terrorista tettben, melynek során Németországban agyonlőttek egy volt csecsenföldi lázadó grúzt, aki menedékjogot kért és akit a cár „terroristának” nevezett?

Jól tette Angela Merkel, hogy szóba állt Putyinnal a Normandia-formátumban folytatott orosz–ukrán tárgyalások kapcsán ennek a kétoldalú kapcsolatokat súlyosan érintő gyilkosságnak a dacára? Megerősítette ez, ilyenformán, a Szövetségi Köztársaság hitelességét és a nyugat képességét arra, hogy – a jövőben – elrettentsen az ilyenfajta támadásokról, melyekre úgy kerül sor német területen, mintha az egy szicíliai maffiózó hátsóudvara lenne?

Normális vajon, hogy az orosz állam vezetője szégyentelenül hazudozzon, nyugaton is azt állítsa, hogy Moszkva állítólag múlt nyáron kérte a Berlinben egy hangtompítós pisztollyal, hamis útlevéllel és az orosz titkosszolgálatok védelmével rendelkező orosz által elkövetett gyilkosság áldozatának „kiadatását”? Kinek használ vajon, hogy francia házigazdája egy olyan véreskezű diktátorhoz törleszkedik, mint Vlagyimir Putyin? Kinek használ, ha elhazudják Oroszországtól az európai demokráciák és biztonság fő fenyegetése státuszt és

a nyugat Kremlhez való közeledése mellett szállnak síkra,

holott a Kreml semmilyen jelét nem adja annak, hogy felelősebbé válik? Nem áll Oroszország a kommunista Kínához, egy másik jelentős veszélyhez közelebb, mint a nyugati civilizációhoz? És általában véve mennyire lehet megbízni egy olyan vezetőben, mint Putyin? Az általa tett ígéretekben és aláírt kötelezettségekben? A tűzszüneteiben?

Tényleg hihetőek az oroszok által a „zöld emberkék” által megszállt Kelet-Ukrajnára vonatkozónak aláírt megállapodások? Vagy a taktikailag elhanyagolható és stratégiailag jelentéktelen engedményei csak kibúvót jelentenek, hogy a nyugati putyinofilek elérjék az Oroszországgal szembeni szankciók visszavonását?

Kérdés kérdés hátán. Ki válaszolhatja meg ezeket? Azok a politikusok, akik – felelőtlen módon – legfőbb erényi rangra emelt

békülékenységre cseréltek bármiféle racionális külpolitikát és hatékony önvédelmi lépést?

Akik a szükséges gazdasági átszervezéseket összekeverik a pánikkal, olyan zöld és szocialista programot generálva, mely képes marxista történelem előtti korszakába visszavetni Európát?

Nagyjából ugyanazok odázták el Európa szükséges reformjait, a Brexitnek nevezett szakítási pont felé taszigálva a Közösséget, amely a demokrácia hazájának siralmas elválását jelenti a kontinenstől és ami a csütörtöki brit választások után visszafordíthatatlanná fog válni. És megfosztja az Öreg Kontinenst az egyik létfontosságú pillérétől.

A britek csütörtökön Boris Johnson konzervatívjait hozzák majd ki győztesnek (megtörtént – a szerk.), eltemetve azokat az Európában maradási illúziókat, melyeket sokan táplálnak a munkáspárti baloldal propagandájának farvizében. Mely vérmesen antikapitalista, Amerika-ellenes és – főleg – antiszemita –, mely cinikusan kihasználta az Európa-párti érzelmeket, hogy politikai hatalmat szerezzen, de csak egy ugyanolyan radikális, szélsőséges és nihilista programja van, mint a tengerentúli baloldalnak és az európai szocialisták és szociáldemokraták egyre jelentősebb részének. Akik, például Máltában, ahogy az Daphne Caruana Galizia újságírónő meggyilkolása esetében látható volt, maffiózó pártállamba szervezték magukat, mint a dragnióta Romániában.

De ha a fényt feleslegesen keresik keleten és a nyugat-európai politikusoknál, akkor hol van?

Az írástudóknál? Romániában, mint bárhol máshol, az egyre kevesebb decemberi fény a melankóliát, a mizantrópiát és a fatalizmust táplálja. Az egyik neves román történész azt mondta a minap, hogy az ország harminc éve egy „nemzeti bunda” színhelye, melyet a Securitatéból megjelent titkosszolgálatok felügyelnek és serkentenek, ugyanis állítólag ők irányítják Romániát antidemokratikus, képmutató és cinikus módon, álarc mögé rejtve elfogadhatatlan tetteiket. Márpedig Armand Goşu szerint „egy rosszul kezdődő átmenet nem végződhet jól”. Más véleményen vagyok.

Túlságosan kevesen végzik jól azok, akik jól kezdték. Sokan meglepő pályát járnak be. A vége számít, nem a kezdet. És az átmenetek?

Az európai étmenetek közül egyik sem kezdődött és nem is kezdődhetett jól.

Az angol forradalom első fejezete vérbe fulladt. A franciák is erőszakosan és több mint egy évszázadig elhúzódó visszaesésekkel váltak el az abszolutizmustól. A lengyel átmenet Popieluszko atya meggyilkolása és valami olyasmi jegyében kezdődött, amit a Szolidaritás „bundájának” lehetett nevezni, Jaruzelski tábornokkal. A román átmenet megkésett disszidens tevékenységgel kezdődött és – az összes többi európai forradalmak által produkáltnál szörnyűbb módon – nagy vérontással folytatódott. De ez nem ítéli el teljesen és visszavonhatatlanul.

Semmi, még a „tévéforradalom” sem kompromittálja véglegesen és helyrehozhatatlanul az 1989. decemberi vértanúk által felavatott demokratizálási folyamatot. Az a súlyos, hogy Románia a mai napig elutasította, hogy megfelelő tiszteletet tanúsítson az említett disszidensekkel szemben, helyettük senkik előtt emeli a süvegét. Ezzel szemben a román elit egy része folytatja a ceauşiszta rezsimmel szembeszegülő disszidensek gyalázását, valódi vagy képzelt, ifjúkori hibákat róva fel nekik, melyeken már szerencsésen túl voltak, mielőtt a változás viszonyítási pontjaivá váltak volna.

Nemcsak az Armand Goşu által felpanaszolt (valós) bunda súlyos dolog, hanem az is, hogy

a posztkommunista Románia a mai napig megtagadta és továbbra is megtagadja

a kommunista rezsim gyilkosainak és pribékjeinek, valamint a Securitatéból és a Román Kommunista Pártból (PCR) kinőtt oligarchiához tartozó nagy rablók szigorú és szisztematikus megbüntetését, óriási vagyonuk elkobzását.

Súlyos a politikai büntetlenség, képmutatás, undor, az általános cinizmus és bizalmatlanság. Ezek nagyon jól megférnek sok román fatalizmusával, miáltal jelentősen csökkennek az ország esélyei, hogy a román választók által világosan, tüntetéseken vagy választásokon kifejezett demokratikus akarat értelmében gyorsan helyreálljon a demokrácia.

Márpedig az értelmiségi elit jelentős pesszimizmusával ellentétben, mely vagy elefántcsonttoronyba zárkózik, vagy fatalizmusát lobogtatja, ez az egyre energikusabban és hitelesebben megnyilvánuló modernizáló lendület azt bizonyítja, hogy meglepően erős a románok szabadságvágya és tanulási képessége. A múlt évszázadot vérbe borító mindkét rezsimtől beoltott románok három évtizeddel a forradalom után a fényes értékek terén valamivel jobban állnak, mint sok európai. Vajon a tőlük jön majd a fény?