Van feljebb Shakespeare Júliájánál és Édes Annánál? – Interjú Román Eszter kolozsvári színésznővel

Az egyetem után, egy gyors nagyváradi kitérőt követően, amint befejezted a mesteri tanulmányaidat, a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulatának tagja lettél. Még csak 26 éves vagy, de már olyan szerepeket tudsz a tarsolyodban, mint Édes Anna vagy épp Shakespeare Júliája, pályád mondhatni úgy ível felfele, mint, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Mi jöhet még? A csúcson vagy.

Talán azért is mert kolozsvári vagyok, mindig ott volt valahol a kisagyamban, hogy jó lenne kipróbálni, hogy milyen a kolozsvári társulatnál – hiszen mégis csak ezen a színházon nőttem fel –, hogy vajon milyen azokkal az emberekkel dolgozni, akiket kiskoromban csodáltam. Pethő Anikóval, aki ma már a kolléganőm, sokszor szoktunk azon nevetgélni, hogy én körülbelül tizenkét éves koromban ismertem meg őt, néztem fel rá, a Keresztes-féle Maszathegy Jankájára, a nézőtérről – amit egyébként nagyon sokszor láttam. Később pedig tanított engem, most meg együtt dolgozunk, sőt elég jó barátnők is vagyunk.

Tényleg úgy gondolod, hogy a csúcson vagyok? Lehet, hogy bizonyos szempontból, Erdélyben tényleg. De nagyon sok tervem, vágyam van még, például nagyon szeretnék filmben játszani.

De ez nem feltétlenül egyszerű Erdélyben, mert hiába, hogy kolozsváriként viszonylag jól beszélek románul, azért nehéz a románt anyanyelvi szinten beszélőkkel felvenni a versenyt.

Budapest meg messze van, nehéz összeegyeztetni az ingázást a színházi programmal. Budapest akkor opció, ha teljesen átteszed a székhelyed oda, ám szerintem Erdélynek is megvannak a maga előnyei, pozitívumai. Kolozsvárra rengeteg olyan rendező látogat el, akitől nagyon sokat tanulhatok, illetve Kolozsvár egyszerre kellően nagy és kellően kicsi, olyan értelemben, hogy nem lehet benne annyira elveszni, mint egy fővárosban, mint például Budapesten.

Ha már gyerekkort emlegettél, akkor térjünk vissza a kezdetekhez: mikor, miért, hogyan döntötted el, hogy színész leszel?

Ez egy nagyon jó kérdés. Tulajdonképpen ez egy folyamat volt. Bár reál osztályt végeztem, és az emeltszintű matek érettségin 9,75-öt írtam – mondom 9,75 – utána szinte nyílegyenesen mentem a színire. A színjátszás mindig is érdekelt, diákszínjátszóztam az iskolában, az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet színjátszó csoportjában is benne voltam, illetve talán kicsit erre voltam hivatva: a szüleim – akik egyébként nem színházi emberek –, épp a színházban ismerkedtek meg egymással. Azelőtt akartam pszichológus is lenni, készültem teológiára is – utóbbi egyébként nem áll annyira távol a színjátszástól, hisz mindkettőben az emberekkel való kapcsolat, valami magasabb szintűnek az átadása, továbbadása a lényeg.

Gondolom, mivel kolozsvári vagy, egyértelmű volt, hogy az itteni egyetemet választod, és fel sem merült a nagy múltú marosvásárhelyi színi egyetem.

Őszintén visszagondolva, 18 évesen, amikor kiléptem az iskolából, kicsit naiv és elveszett voltam, meg sem fordult a fejemben, hogy Vásárhelyre vagy Budapestre menjek. Egyértelmű volt, hogy Kolozsváron maradok. De arra álmomban sem gondoltam, hogy egyszer a kolozsvári társulatnál fogok játszani. Nem is volt elég önbizalmam, ahhoz, hogy ezt reméljem.

Egyébként egyáltalán érvényes még az előbbi kérdésem, mármint még mindig több és nagyobb presztízsű a vásárhelyi színi, mint a kolozsvári?

Van egy nagyon fontos különbség a kettő között: Vásárhelyen egy teljes stáb áll mögötted, Kolozsváron pedig magad kell bedíszletezz, jelmezeket beszerezz stb.

Kolozsváron az én időmben voltak például teremproblémák, Vásárhelyen nem, ott egy teljes rendszer részévé válsz, ott megkapod a jelmeztervezőt, van műszaki stáb, van kisszínpad, stúdiószínpad.

Azt hiszem, ez a legnagyobb különbség. Mindkét egyetemnek megvannak az előnyei és hátrányai is. De úgyis minden azon múlik, hogy te mennyit fektetsz bele, mennyire vagy elhivatott.

Régen a színész szakmáról, pontosabban a színészről olyan sztereotip elképzeléseink voltak, hogy szép, jóképű, atlétikus, csinos, jó a hangja, tud táncolni, és így tovább. Filmszínészek tekintetében ez egyértelműen változott. A színház világában is érzékelhető ez?

Határozottan, nagyon sok berögződés eltűnt, feloldódott. A rendező osztja a szerepeket, sokszor nagyon sajátos elképzelések szerint. Nem csak egy hétszépség lehet Júlia manapság, nem csak egy tizennégy éves. Az énekhang kérdése is érdekes, én sokáig úgy éreztem, nincs jó hangom, aztán az első szerepem Nagyváradon épp egy musicalben volt, és ma már úgy érzem, ha kapok rá kellő felkészülési időt, bármit el tudok énekelni. A táncba meg szerelmes vagyok. De a kérdésre visszatérve, az azért nem változott, hogy az énekhang, a mozgástechnika fejlesztése ma is ugyanúgy fontos az egyetemen, mint pár évtizeddel ezelőtt.

Hétszépséget emlegettél… te szép vagy és fiatal. Ez a témakör mennyire fontos számodra? Több hangsúlyt fektetsz-e erre, mint általában az emberek, azért, mert téged látnak a színpadon?

Én alapvetően a természetességben hiszek, szerintem a természetesség szimpatikus, mert őszinte.

Azt nem hiszem, hogy többet teszek, mint más, inkább azt tudom elmondani, hogy bizonyos dolgokat nem teszek meg: nem vágatom le a hajamat, nem festem lilára, és hasonlók.

Ezeket nem engedik meg a szerepeim. De például nem azért mozgok, mert színpadon szerepelek, a mozgás ettől függetlenül fontos nekem.

Fiatalon kerültél be egy összeforrott, nem feltétlenül fiatalokból álló munkaközösségbe. Mennyire volt nehéz vagy könnyű megtalálni a közös hangot?

Kolozsváron nagyon nyitott színészek vannak. Nagyon tisztelem a kollégáimat, nagyon szeretek velük dolgozni, nagyon sokszor érzem azt, hogy egymást húzzuk egy-egy próbafolyamatban. Tény, hogy én a három volt osztálytársammal, akik Zsuzsa, Tamás és Zsolti (Tőtszegi Zsuzsa, Kiss Tamás és Gedő Zsolt szintén a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulatának tagjai – szerk.), mégiscsak szorosabb viszonyban vagyok, mert nagyon egy nyelvet beszélünk, a közös egyetemi évek után szorosabb az emberi viszonyunk, könnyebben érünk a másik testéhez, mint mondjuk egy olyan kollégával, akivel először játszunk együtt.

De most már szinte minden kollégával eljutottunk addig, hogy együtt hülyülünk, és ez csodálatos érzés.

Ha már idősebb kollégákról és követendő szakmai példákról esett szó, nézel akár hazai vagy külföldi előadásokat szakmai céllal, hogy tanulj belőlük? És filmeket – ha már filmes aspirációkat emlegettél?

Szerintem kötelező módon minden színésznek kéne néznie ilyen előadásokat. Én nézek itt Kolozsváron is, például az Interferenciák keretein belül, illetve felvételekről is. Meg aztán szoktam járni színházba Erdély más városaiba, például Székelyföldre is. Persze filmeket is nézek, és amikor valamelyik filmben egy-egy erős színészi jelenlétet látok, akkor teljesen ki vagyok akadva: visszaviszem a jelenetet, hogy áááá, mekkora pillanat!

Említetted, hogy sok olyan rendező megfordul Kolozsváron, akitől sokat lehet tanulni. Ki tudsz emelni valakit, akinek a munkamódszere, stílusa nagy hatással volt rád?

Azt hiszem, hogy én még ott tartok, hogy mindenkitől tanulok. Nagyon szeretem azt, amikor közösen rakjuk össze a dolgokat, amikor nekem is van beleszólásom. De azt is szeretem, amikor nincs, akkor önfegyelmet tanulok, amire szerintem egy színésznek nagy szüksége van. Van, akivel az a jó, hogy felszabadulsz, és tudsz nevetni a próbafolyamat során, van, akivel az, hogy érzed, hogy bízik benned, figyel rád. Tény, hogy volt olyan próbafolyamatom is, amely ráment arra, hogy vibrált a feszültség, így én görcsössé váltam.

Az a típus vagy, aki kilépve a színház kapuján, letesz mindent vagy tovább élsz a szerepedben?

Nagyon szeretem végiggondolni az aktuális karakteremnek az indíttatását, és próbálok keresni az életemben hasonló pontokat, tehát átlényegülni.

Kicsit nehezebb, ha egy előadáson belül kell több karaktert alakítanom, olyankor más az építkezés.

A szerep meg úgyis benned él tovább, érlelődik, nem foglalkozik a színház kapujával.

De azért előfordul, hogy visszahat rád, vagy akár megvisel egy szerep?

Tény, hogy van olyan, hogy nagyon bele kell menni. Az egyetemi disszertációban írtam arról, hogy vannak „sűrített pillanatok”, amikor egy helyzetben, a színpadon valami elhatalmasodik rajtad. Amikor sírni kell – és ez egyszerre rossz és felszabadító. Felszabadító, mert tudod, hogy igen, megvan, megcsináltad. És persze vannak dolgok, amik megviselnek, például az Édes Annában a jelenet, amikor vetélésről van szó. Az akkor kifacsar, de hála Istennek, előadás után el tudom már engedni.

Vagy vannak olyan előadások, ahol a fizikai megerőltetés inspirál, táplálja az érzéseket, azt biztos, hogy magaddal viszed.

Szerintem tanítani kellene azt, hogy egy színész hogyan lépjen ki a szerepéből, hogy mit kezdjen magával a próba, az előadás után.

Modern vagy hagyományos darabban szeretsz jobban játszani?

Egyelőre jólesik minden szerep. Persze, például jelmezek tekintetében nagyon kényelmes a kortárs, a modern, az, amikor a Zarában vett pólóban kell játszani és nincs bonyolult jelmez. De például bodyban az elején nagyon kényelmetlen volt játszani. Az már közelít a meztelenség fele, ami megint egy más kérdés.

Nem is akartalak erről kérdezni, de feldobtad a labdát. Meztelenség?

Teljes meztelenségem még nem volt. Olyan, hogy félmeztelenül végig kellett sétáljak a színpadon, olyan igen, de csak ennyi. Az az igazság, hogy ha indokoltnak érzem a darabban, akkor rendben van. Nem tartok tőle, mert remélem, hogy olyan helyzeteket dob elém az élet, ahol a rendezővel meg tudom azt beszélni, hogy indokolt, vagy sem a meztelenség.

A Kolozsvári Állami Magyar Színháznál nagyon sok az előadás, szinte minden nap más van műsoron. Hogy bírod ezt?

Nagyon nehéz tud lenni, főleg, ha próbálsz is mellette. Ahhoz most már hozzászoktam, hogy szinte mindennap mást játszunk, de

néha nagyon nehéz az esti előadásba „belekerülni”, amikor aznap mást próbáltál.

Ugyanakkor érdekes kihívás is, folyamatos mozgásban tart, inspirál, pörget. Az a legrosszabb, hogy szinte egyik napról a másikra kapjuk meg a programot, a legjobb esetben is maximum egy hétre előre tudunk tervezni. Épp ezért szakadt meg a kapcsolatom nagyon sok barátommal, a más szakmákban dolgozókkal ezt nehéz összeegyeztetni. Ezért van az, hogy nagyon sokszor leválik, ilyen furcsa állattá válik a színész. Az, hogy este 10-11-ig dolgozol, és utána azt érzed, hogy muszáj kiengedjél, hogy le kell pakold az egész napnak a gyötrelmeit, meg az előadás gondolatait, így még esetleg ki is mész meginni valamit, az egy nagyon más életforma, mint az átlagos. De egyébként épp most kezdek rájönni arra, hogy azért nagyon fontos lenne az, hogy valahogy mégiscsak kerítsek időt a kapcsolatokra, a régi barátokra is.

Milyen a színész nyara, a szünet két színházi évad között?

Én nagyon szeretem a nyarat, mert ebben az időszakban lehetőségem van azoknak az impulzusoknak a befogadására, amiket tartalékolok, és amik egész évben erőt adnak. Mivel év közben nagyon nehezen járunk el bárhova, a nyarat megpróbálom kimaxolni: minél több helyre elmenni, minél több új kultúrát látni, új színházat, esetleg operát.

Későn fekvés, rendszertelen étkezés, esetleg előadások utáni iszogatás. Ez egy egészségtelen szakma?

Az ivás mindenkinek a személyes döntése, de igen, az étkezés, alvás néha nehezen kordában tartható. Meg a stressz, amit a kiszámíthatatlanság okoz, az is nehéz. De egyébként én a környezetemben is látok jó példákat, akik megküzdenek ezzel, akik gyereket nevelnek és akár rendszeresen esznek is színész létükre. Én is igyekszem megtanulni.

Van álomszereped? Egyáltalán létezik még a színészek számára ilyen?

A Rómeó és Júliának a Júliája. Ezt el akartam játszani. És szeretném egyszer eljátszani Hamletet. De erre nem sok esély van. Meg filmben eljátszanám Jack Sparrow-t, na jó, Elizabeth Swannt.

Szóval nyitott vagy a világ változásaira?

Igen, részemről nyugodtan játsszon mindenki mindent, amit csak szeretne. Én nagyon-nagyon nyitott vagyok minden színházi kísérletezéssel kapcsolatban. A szerepcsere például egy nagyon jó humorforrás tud lenni. De persze vannak dolgok, törekvések, amikkel nem tudok teljesen egyetérteni. Hiába egy kritérium, ha az illető nem tudja az adott szerepet eljátszani, akkor nem kéne ahhoz ragaszkodni. De ez már politika, ne vigyél erre.

Nem viszlek. Szóval a cél és jövőbeli terv a film? (Ezzel illik zárnom.)

Igen, szeretnék nagyjátékfilmben játszani. Legalább egyben jó lenne, de lehet, hogy csak ötvenévesen fogok. De akkor is, ötvenévesen is megcsinálom majd.

És az ötven év nem ijeszt meg? Egyáltalán félsz az öregedéstől – szakmailag? (Kérdem ezt úgy, hogy fele annyi vagy.)

Oh, én már tök öreg vagyok, már gyereket kellett volna szülnöm. Azt terveztem, hogy huszonhárom évesen gyerekem lesz – naív gyermekkori tervek. A színházi szakmában – de nem csak – kitolódnak a dolgok. De egyébként szakmailag nem félek az öregedéstől, mert

pont ez a vagány ebben a változó világban, hogy nagyon sok szerepet írnak negyven-, ötven-, hatvanéves nőkre is, már nem csak húsz évesen vannak lehetőségeid.

Már nincsenek meg bizonyos skatulyák. De egyébként elkezdtem ráncosodni (nevet).