Tényleg rovarokat fogunk enni pár évtizeden belül?

Tavasz van. Kicsit száraz, kicsit rigolyás, de a miénk. Ráadásul szenvtelen. Fittyet hány az energiaválságra, a poszt-kovidra, a helyenként most is 20 lejes vajra, sőt, a háborúra is. Ha az ember kibújik a házból, a szélrózsa minden irányában azt látja, vadul virágba borult a vidék. Madárfüttytől hangos minden eresz, bokor, erdő, rét – vagy miként Hajnóczy Péter valamelyik novellájában morcos-kedvesen írja: ordítoznak (nem csak) a rigók. Persze, ami számunkra, humánok-humanoidok számára fülemüleszó és egyéb poétikus hanghatás, a szárnyas belvilágban mindenféle biopolitikai lózung, hadüzenet, egzisztenciális aranyköpés.

Imádkozó sáska.

Igen ám, de ebbe a talán túlzottan is idealizált zajba – írók, költők, festők, zeneszerzők milliói dolgoztak rajta keményen, tessék csak meghallgatni olvasás közben Vivaldi Négy évszakának Tavasz tételét – szóval ebbe a szépen csengő-bongó harmóniába belekeveredik valami más is. Emberi nyelven zúgásnak lehetne nevezni. A humán információ-begyűjtés koronázatlan királya, az emberi szem ez esetben a futottak-még ligában játszik. Ugyanis e zúgás hordozóit alig látjuk. Mert picik. Hozzánk képest mindenképp. Jó, a költők, írók itt is megtették a magukét. Ilyeneket írtak erről a zúgásról: zümmögés, döngicsélés, zizzenés, percegés stb. A látvánnyal azonban ők sem tudtak mit kezdeni. Hogy miért nem? A válasz rémítően egyszerű. Ha az ember beszerez egy nagyítót – és mint valami űrhajós, kiröppen (kisétál) például a Rét nevű, a kényelmes otthontól fényévekre levő bolygóra, lehasal a Fű nevű organizmus pengeéles szálú hordái közé, hamarosan rálel az említett zúgás, zümmögés, percegés stb. okozóira. Rémületes népek élnek ott. És nem csak ott. Meglepetés: kényelmes otthonainkban is. Még nagyobb meglepetés: szinte mindenütt. A döbbent homo sapiens sapiens fejében fel is merülhet a kérdés:

tényleg ezek az „idegen lények” élnek körülöttünk, vagy mi élünk közöttük?

Biza, a rovarokról van szó. Amik (újabban néha azt is olvashatjuk, hogy akik) minden tavasszal (és nem csak) előbújnak minden sarokból. Ezt a szöveget szombat délelőtt írom. A múlt éjszaka rám telepedett az idei év első szúnyognője. Tudtommal a szúnyogpasik nem foglalkoznak vérszívással. Felébredtem a viszketésre és hallottam a „hidegrázóan csábos zümmögést” – ahogy Markó Bálint jellemzi a szúnyogrepülés hangját a Korunk rovarológia-számának nyitószövegében. Felkapcsoltam a villanyt és biza, ott ült a véremmel telt hölgy a falon. Nem röstellem bevallani: hozzá képest gigantikus tenyerem kíméletlenül és halálos pontossággal lesújtott. Bizonyítékként ott a kis piros folt a falon.

Nagyjából így viszonyulunk a rovarvilághoz mi, mindennapi emberek. De hát, hogy is viszonyulhatnánk másképp, kérdezhetné akárki. Hogy a fenébe viszonyuljunk olyan, számunkra teljesen életidegen lényekhez, amelyeknek egy része kívül viseli a (kitin)csontvázát? Tetszik érteni: mintha „élőhalottak” „haláltáncát” látnánk magunk körül, amint tavasszal beindul a nagy rovarrajzás. Jó, vannak kivételek: imádjuk a katicabogarat, a pillangót (nem mindegyiket, naná, főleg az éjjeli lepkéket nem, mert azok rondán, sőt, ijesztően csapdosnak, mint valami zsugorodott denevérek, amikor mi esténként, lámpavilágnál olvasni, iddogálni szeretnénk), a tiszavirágot (olyan romantikus, hogy egy napig élnek, nem?), a méhet (a szorgalom egyik jelképe, ja, és mézet is gyűjt, mármint nekünk, legalábbis mi így gondoljuk), a tücsköt (szépen hegedül, egy töpörödött Paganini, nem vitás), a hangyát (ő a másik nagy szorgalmista, persze, ha nem pont a lakásunkban szorgoskodik) meg még néhány emberi szempontból barátinak nyilvánított „marslakót”. A többi viszont… hát, utálatunk, iszonyunk többé-kevésbé kitüntetett tárgya.

(Feltehetően) hétpettyes katicabogarak.

Nos, e viszony árnyalására, vagy legalábbis a jól bebetonozott emberi nézőpont megváltoztatására biztat a kolozsvári Korunk folyóirat 2023. áprilisi száma. Pontosabban a lapszám gyertyafénye köré rovarokként gyűlő szerzők. Fontosnak érzem a kezdeményezést: nem feltétlenül azért, hogy a témába vágó szövegeket elolvasva valamiféle lénytársaknak kezdjük tekinteni a rovarokat.

Nem. A rovarok nem lénytársaink.

Egy bolygón élünk, tény. Társak is vagyunk, tény. Ha kinyitjuk az ablakot, tavasztól késő őszig berepül rajta mindenféle népség. De lénytársak, a szó lény-egi értelmében nem vagyunk. Például azért, mert mi írunk róluk. Ők nem írnak rólunk. (Tudom, parttalan manapság ez a vita, ezért itt le is állok.) Azért érzem fontosnak a kezdeményezést, mert ha a szövegek el is jutnak az olvasóhoz, akkor lehetőség nyílik az „idegenekkel” való barátkozásra.

Markó Bálint szövegére visszatérve: nagyon kellemes meglepetésként ért, milyen megkapóan közvetlenül és jól ír ez a tudós. Mert Markó Bálint igazi tudós. Többek közt entomológus. Vagyis: rovarológus. Kapásból kiválasztottam egyik szakmunkájának címét: Nem

territoriális hangyafajok (Hymenoptera: Formicidae) táplálkozási stratégiájának plasztikus jellege. Őszintén… egy kukkot értek belőle, többet nem. Viszont Párhuzamos világaink című írását nagy élvezettel olvastam a Korunk hasábjain. Közben meg arra gondoltam: ember, ez az ember tud írni! Mármint úgy is, hogy megértsem. Miért is fontos ez? Azért, mert én hiába próbálnék tudományos munkát írni bármiféle hangyák táplálkozási stratégiájának plasztikus (vagy épp nem plasztikus) jellegéről. Az összes pennám beletörne, ha vért pisilnék, akkor is. Markó Bálint viszont tud úgy írni párhuzamos, emberi-rovari világainkról, hogy én (a dilettáns, amatőr, másrészt a polgár, akinek Markó Bálint többek közt köszönheti, hogy az egyetemen dolgozhat) vagy bárki más egyrészt nagy élvezettel olvashat a rovarokról, másrészt biztos tudásra (márpedig manapság a biztos tudás válságát éljük) tehet szert, mégpedig mindenféle szakmai kódnyelv megfejtése nélkül. Emelem kalapom az ilyen írások, megszólalások előtt!

Szitakötő és pókháló.

És a Markó Bálintéhoz többé-kevésbé hasonló szövegekkel találkozhatunk a Korunk rovarológiai számában. Persze, a szerkesztők – itt elsősorban Balázs Imre Józsefre gondolok, aki a lapszám bemutatóját is vezényelte a kolozsvári Koffer kávézóban – gondoltak arra, hogy nem engedhetik el minden rovarológus kezét. Mert előfordulhatott volna, hogy egy doktori dolgozatra emlékeztető írás kerül a lapba (egy került is bele, no de ez határeset, mert genetikáról van szó, amitől égnek áll az orvosi egyetemet végzett fejemen levő haj is) és az enyhén szólva nem segíti a nem szakmai olvasást, elsősorban a már említett kódnyelv, másrészt annak okán, hogy a Korunk azért mégsem rovarológiai szemle. Ezért találunk például nagyon laza interjúkat szakemberekkel: László Zoltánnal, aki, ha jól értettem-olvastam, elsősorban darázsológus (ha mégsem, elnézést kérek tőle, de hát ilyen a kutatóbarlang ablaknyílásán szinte véletlenül beröppenő olvasóbogár), Keresztes Lujzával, akinek, mint olvasom, fő kutatási területe a vízi rovarok taxonómiája, fajképződési folyamatok és biogeográfia… na, hát én ezekből tényleg egy kukkot sem értek. Ám miközben a velük készült interjúkat olvastam, nem csak a rovarok életével foghattam kezet. Hanem

az emberekkel is, akik a rovarok (és egyebek) kutatására tették, teszik fel az életüket.

Kényelmetlen… jó… számunkra, emberek számára kényelmetlen dolgok is olvashatók az áprilisi Korunk-számban. Például az, hogy csupán évtizedek kérdése, és rovarhúsra fogunk fanyalodni. És nem, nem azért, mert az lesz a trend. Hanem azért, mert könnyen előfordulhat, hogy elfogy a husi. És a rovarhús táplál. És ha az ember éhes, nagyon jól tudjuk – szerencsére mi itt, Európában többnyire már csak olvasmányok alapján –, bármit megeszünk, szó szerint (nem akarok brutális részletekbe bocsátkozni), ha az éhség rákényszerít. És ez megint fontos, mégpedig azért, mert mi, hangyákként szanaszét szaladgáló emberek, hajlamosak vagyunk egy böszme Facebook-kommenttel elintézni az ilyen előrejelzéseket. Márpedig néha hasznos lenne odafigyelni tudósaink intő szavára. (Ismétlem, a szép új világunkban egyre inkább hiánycikknek számító biztos tudás a legnagyobb értékek egyike.) Persze, főleg akkor, ha érthető nyelven beszélnek hozzánk.

Egy méh.

Még jó pár igazán élvezetes szöveggel találkozni a Korunk rovarológiai számában (nyilván nem teljes a felsorolás): forrón ajánlom Berszán István természetközeli novelláját (könnyen olvasható és nagyon jó), Serestély Zalán szövegét az emberi önértés és a rovarvilág kapcsolatáról (alapos, ám nem szakik számára elég nehezen olvasható), Florin Bican írását a hangyák irodalmi jelenlétéről, Balázs Imre József fordításában (világos, könnyen olvasható), Balázs Imre József szövegét a szürrealista rovarábrázolásokról, különös tekintettel a nyáridőn nálunk is egyre gyakrabban látható imádkozó sáskára (közepesen könnyen olvasható), illetve Szabó R. Ádám írását a rovarok, közelebbről a legyek filmes „szerepeiről” (filmes előtanulmányok nélkül elég nehezen olvasható). Itt hadd tegyek egy apró megjegyzést: a filmes szövegvégi összegzésben a szerző megemlíti, hogy újabban a rovarok nem csak negatív hősökként jelennek meg a vásznon. És egyik példaként egy bizonyos, Csillagközi háború című filmet említ. A David Flores rendezte 2005-ös film valóban létezik (hogy miért csillagközi a magyar címfordítás, nem értem, ugyanis a Marson zajlik, tehát maximum bolygóközi lehetne… az eredeti Crimson Force, vagyis Bíbor – esetleg Karmazsin – erő sokkal találóbb), viszont nincsenek benne óriásbogarak, ahogy a szerző (feltehetően kis elírás az ok) állítja. A film, amelyben valóban vannak gigarovarok, 1997-ben készült, Paul Verhoeven rendezte, a címe pedig Csillagközi invázió (Starship Troopers). Mindezt csak a biztos tudás védelmében írom le.

És hogy én is valamiféle összegzést végezzek:

mint már jeleztem, elsősorban azért tartom fontosnak a Korunk rovarológiai számát, mert kísérletet tesz arra, hogy a biztos (akadémiai, diplomás stb.) tudás alapján hozza közel hozzánk, a rovarokat, nos, nem túlságosan kedvelő olvasókhoz ezt a másik világot. Amely közben ugyanaz. A miénk. Rovarostul. E téren egy témát hiányolok: a rovaroktól való irtózást körüljáró szöveget. Hasznos lett volna, főleg a szenvedő érintettek számára.

(Nem) barátunk, a házi légy.

Másodsorban: olvasás közben jöttem rá, hogy személy szerint – itt jövök a vallomással, hogy ilyen amatőr természetbúvár szinten imádom a rovarokat – jóval több rovarfajt ismerek testközelből, mint rovarológust. Ami azért probléma. Mert a rovarológus is ember. És nekem, nekünk elsősorban egymást kell(ene) ismernünk. Mert egymás lény- és sorstársai vagyunk.

Harmadrészt, de nem utolsósorban: fontosnak tartom (és köszönet érte a Korunk szerkesztőinek), hogy a rovarológus tudósok kibújtak kaptáraikból és szövegeiken keresztül beszélgetni kezdtek velünk. Akár mint egy kocsmában szervezett szabadegyetemen. És értem, hogy a szakmai szövegeket meg kell írni, számos okból kifolyólag. De szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy a mézelő méhek is gyakran (ismétlem, gyakran) bújnak elő a kaptárból, és miközben gyűjtik a begyűjtendőt, beporzást is végeznek. Na, hát ha tehetik, legyenek jó méhek a tudósaink is: porozzák be a mi olvasói, hallgatói fejünket biztos tudással gyakrabban, s ha lehet, érthetetlen kódnyelv nélkül. Mert akkor esetleg az is előfordul, hogy kivirágzunk.

Fotók: Pixabay.