Szabó Kati életei, avagy Zágontól Los Angelesig és vissza

Szabó Kati a tornásznőknek abba az ötfős elitklubjába tartozik, amelynek tagjai egyetlen olimpián négy aranyérmet szereztek (a Romániát képviselő tornászlányon kívül egyébként egy másik magyar tagja is van a csoportnak: Keleti Ágnes). Az 1968-ban, a háromszéki Zágonban született Szabó Kati – akinek a sikeréért a nagy világversenyeken két nemzet sportkedvelői szurkoltak – pályájának csúcspontja kétségkívül az 1984-es Los Angeles-i nyári olimpia volt, ahonnan az említett négy aranyérem mellett még egy ezüstöt is hazahozott.

Az idén januárban 50. életévét betöltő egykori tornászcsillag óriási sikereket és súlyos megpróbáltatásokat egyaránt tartogató életéről Csinta Samu újságíró írt egyszerre olvasmányos és információgazdag könyvet, Az ötödik szer. Szabó Kati életei címmel, amely a Kovászna megyei tanács támogatásával jelent meg, és amelyet román nyelven is publikáltak.

A szerzővel beszélgettünk – Szabó Kati életének kevésbé ismert részleteiről is.

Írtál könyvet az erdélyi arisztokráciáról (kettőt is, és ha jól tudom, készül a harmadik), tényregényt, portrékötetet a napokban elhunyt Kallós Zoltánról, most pedig életrajzi könyvet Szabó Katiról – szóval széles spektrumon mozogsz témák szempontjából. Hogyan választod ki a témáidat, és mi köti össze ezeket?

Az emberi, közírói érdeklődésem az, ami összeköti ezeket a témákat, egyebet nem nagyon tudok felhozni a mentségemre. Az arisztokrácia iránti érdeklődésemet egy konkrét helyzet váltotta ki: a Kálnoky családdal való személyes kapcsolat. Kallós Zoli bácsival – és egyáltalán a néprajzkutatással meg a válaszúti jelenséggel – egy felkérés kapcsán kezdtem foglalkozni, de nem volt ellenemre a téma, hiszen magam is a táncházas világban forgolódtam egy időben, bár nem szippantott magába teljes mértékben.

Szabó Kati a róla szóló könyv szerzőjével, Csinta Samuval | Fotó: a Magyar Olimpiai Csapat Facebook-oldala

A sport pedig örök szerelem: én sportújságíróként kezdtem a pályámat, a sport iránti érdeklődésem azóta is töretlen. Tehát a Katiról írandó könyv ötlete elsőre a régebbiekhez képest a legkönnyebben megvalósíthatónak tűnt, aztán kiderült természetesen, hogy a történet mégsem annyira egyszerű.

Mindenesetre a Szabó Kati élettörténete iránti, talán még 1983-ból fakadó kíváncsiságom találkozott azzal a fogékonysággal, amit a háromszéki önkormányzat tanúsított: létezik ugyanis egy olyan elképzelés, hogy a centenáriumi év lévén mutassuk fel a saját értékeinket, jeles személyiségeinket, akik nélkül ez az ország szegényebb lenne.

Mondhatjuk azt, hogy ez egy „hivatalos”, kvázi megrendelésre készült könyv?

A megrendelés nem találó kifejezés, mert én voltam a kezdeményező. Én kerestem meg a háromszéki önkormányzat elnökét, ismertettem vele az elképzelésemet, mondván, hogy ehhez kiadói hátteret is tudok teremteni, de úgy gondolom, hogy ez olyan téma, amit nem kéne elvinni Erdélyből, sőt Háromszékről sem. Azonnal láttak benne fantáziát...

Az, hogy a Kovászna megyei tanács biztosította a hátteret, járt-e valamilyen kötöttséggel, vagy teljesen szabad kezet kaptál?

Semmiféle kötöttséggel nem járt, bár a kezdeti hivatalos elképzelés az volt, hogy a témáról egy nagy, díszes albumot kéne kiadni.

Sikerült elég hamar meggyőzni őket arról, hogy ne egy reprezentatív, albumszerű kiadványt adjunk ki, amit egyszer valaki végiglapoz, aztán felteszi a polcra. Azt akartam, hogy a Szabó Kati-könyv olvasmány legyen, lektűr.

Maradjunk egy kicsit ennél az „életregény” kifejezésnél. A könyv valóban regényszerűen olvastatja magát, én is gyakorlatilag egy ültömben végigolvastam. A nyelvezete is irodalmias helyenként, vagyis használod az áldokumentarista, már-már fikciós műfajok stiláris, nyelvi sajátosságait. Miért ezt a fajta írásmódot választottad, a szigorúbban dokumentarista, tárgyszerű bemutatás – és a reprezentativitásra vonatkozó elvárások – helyett?

Én sportújságíróként sem a bevett sémák mentén írtam eseményekről vagy sportjelenségekről, hanem mindig próbáltam megmutatni a történések emberi vonzatát, a sportolók környezetét, életviszonyait. A másik vezérelvem pedig az volt, hogy ki kell törni a sémából, miszerint a sportról kizárólag eredményekre koncentrálva lehet írni, hiszen ez egy életforma. Annak az embernek, aki 15-20 éven keresztül gyakorlatilag ennek szentelte az életét, nem csak világbajnokságok és olimpiák voltak a mindennapjaiban, hanem kihívások, szenvedések, magánéleti jellegű örömök, frusztrációk is.

Szabó Kati az 1984-es Los Angeles-i olimpián, ahol négy aranyat és egy ezüstöt szerzett

És miközben egyre több részletet megtudtam Szabó Katitól és a sporttársaitól, edzőktől, más olyan emberektől, akik megfordultak a környezetében, egyre inkább akaratlanul is ebbe az irányba tolódtak el a súlypontok. A pályafutása legfontosabb állomásait természetesen nem lehetett mellőzni, hiszen Katit a sportteljesítménye révén ismerik az emberek, de egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítottam annak, hogy megrajzoljam azt a távolságot, amelyet egy-egy sportsiker között megtett.

Szabó Kati hogy fogadta a könyvet?

Én is nagy kíváncsisággal vártam, hogyan reagál, de hál’istennek néhány tényszerű pontosítást leszámítva gyakorlatilag teljes mértékben „megvette”, tetszett neki, azt mondta, hogy nagyon sokat sírt a szöveg olvasása – pontosabban hallgatása – közepette. Mert tudni kell, hogy Kati életének az a része, amely hatéves korában kezdődött Onești-en, a román tornászközegben, annyira kikezdte a magyar nyelvtudását, hogy nehezen olvas, és ezért nehezen is értelmez magyar írott szöveget. Nem csoda, hiszen éveken keresztül szinte csak a családtagjaival érintkezhetett magyarul.

Komoly kihívást jelentett nekem, hogyan fogom majd megmutatni a kéziratot, úgyhogy egyfajta hangoskönyv született belőle: fejezetenként felolvastam a szöveget és hangfájlokban elküldtem neki, ő pedig meghallgatta.

Azért is kérdeztem ezt, mert a könyv egyáltalán nem hallgatja el, milyen ára volt az egykori tornacsillagok bámulatos teljesítményének, milyen megaláztatásokat kellett elszenvedniük ahhoz, hogy bajnokokká váljanak. Maga Szabó Kati is úgy fogalmazott a Főtér által készített videóinterjúban, hogy neki egyáltalán nem volt gyermekkora. Miként látod ezt a kettősséget: hogy egyfelől ott van a tornászlányok páratlan, büszkeségre okot adó teljesítménye, másfelől a lelki és fizikai terror, amit ennek érdekében elszenvedtek?

Nagy mértékben megváltozott az optikám a beszélgetések és a könyv írása közben. Bizonyos mértékig én is az általad megfogalmazottakhoz hasonló prekoncepciókkal vágtam bele a munkába, viszont azt kellett tapasztalnom a Katival és más tornászokkal folytatott beszélgetések során, hogy ez a történet csak a mi tudatunkban él pokolként, lágerként, megaláztatások sorozataként...

Ennek némiképp ellentmond, hogy épp a Szabó Kati-tanítvány Maria Olaru olimpiai, Európa- és világbajnok tornász írt egy könyvet Prețul aurului. Sinceritate incomodă (Az arany ára. Kényelmetlen őszinteség) címmel, amely jelentős részben épp a tornászvilág „sötét oldaláról” szól...

Ezt a dimenziót sem lehet elhanyagolni, de azt tapasztaltam, hogy az egykori tornászlányok többsége úgy élte meg ezeket az éveket, hogy ez az ő sorsuk, a munkájuk – azaz természetesnek vették. Ne felejtsük el, hogy a tornászokat tudatosan nagyon ingerszegény környezetben tartották, hogy minél kevesebb olyan zavaró tényező legyen, amely más jellegű kíváncsiságokat ébresztene bennük, s ezáltal elterelné a figyelmüket a tornáról, a felkészülésről – és arról, hogy emberi méltóság is van a világon, és talán nem normális dolog, ha strandpapuccsal vernek rám vagy tépik a hajamat, amikor hibázok.

A tornászok számára egyébként a torna világa az egyetlen lehetőséget jelentette az utazásra, a kitörésre, a sikeressé válásra – és ott volt előttük a nagy elődök, mindenek előtt Nadia Comăneci példája, ez olyan stimuláló erő volt számukra, amely sok természetes emberi, gyermeki késztetést le tudott győzni. Akkor fel sem merült bennük – ma viszont nyilvánvalóan felmerül –, hogy nincs gyermekkoruk, nem játszhatnak, bulizhatnak, mint a korukbeli fiatalok.

Ha már említetted, hogy Szabó Kati bizonyos hátrányokkal indult: a könyvnek az a címe, hogy Az ötödik szer. Szabó Kati életei. Mi ez a bizonyos ötödik szer?

Az ötödik szerről azt mondanám, hogy az maga az élet. A könyvcím ötlete onnan pattant ki, hogy többször hallottam: a legendás Károlyi edzőházaspár esetében a négy klasszikus tornaszeren túl volt egy ötödik szer is, az ún. „aparatul de ghipsat” (szabad fordításban: „gipszelőszer”), mert a hatalmas igénybevétel és kíméletlenség sok esetben sérülésekhez vezetett, alig volt olyan, hogy valakinek ne lett volna begipszelve valamelyik végtagja.

A könyvben leírtam egy-két durvább történetet is: előfordult például, hogy a lányok megitták a virágvázából a többnapos vizet, csak hogy folyadékhoz jussanak. Néha nem bírták tovább és „fellázadtak”: végigtúrázták Déva összes cukrászdáját, teletömték magukat szavarinnal, aztán egy hétig nem ehettek jóformán semmit.

Maradjunk még kicsit a kényelmetlenebb témáknál. A könyv egyik fejezete a tornászvilág állambiztonsági megfigyelésével foglalkozik. Belenéztél Szabó Kati szekusdossziéjába is, amelyből kiderül, kik jelentettek róla, persze fedőnéven. Lehet tudni, kik állnak a fedőnevek mögött?

Tudni nem lehet, ezért nem is írtam konkrét neveket, de sejtések vannak. Kati sok embert tud azonosítani, és minden jel arra mutat, hogy a sejtései helyesek, de ez kényes kérdés, és bizonyítékok híján senki nem vállalja a dekonspirálás kockázatát.

Ez nem egy vaskos könyv, de érződik, hogy nagyon sok munka van benne. Megkerestél sok embert – családtagokat, csapattársakat, edzőket, barátokat –, ellátogattál Szabó Katihoz Franciaországba, tehát ami a könyvbe bekerült, mintha az összegyűjtött anyag töredéke lenne. Milyen munkamódszerrel dolgoztál, voltak-e segítőid?

Miska Brigitta, a Háromszék napilapnál dolgozó kolléga segített a munkában: ő állította össze a könyv statisztikai részét.

Azt, hogy megkeressem azokat az embereket, akik fontosak voltak Kati életében, magamra nézve kötelezőnek tartottam. Volt, akivel személyesen találkoztam, például a dévai tornászközpont egykori vezetőjével, Octavian Belluval Bukarestben; másokkal, mint Daniela Silivaș vagy Mirela Barbălată, akik külföldön élnek, telefonon beszéltem, hosszasan és több alkalommal.

Citius, altius, fortius: Szabó Kati sportkarrierjének „relikviáit” a zágoni szülői ház beriasztózott szobájában őrzik  | Fotó: Vargyasi Levente

Már csak azért is megkerestem őket, mert bizonyos részletekre, amelyeket én sportújságíróként hallottam innen-onnan, Kati nem emlékezett, az általam megkeresett emberek viszont megerősítették az információim helyességét: így sikerült kirakni a puzzle-t. A beszélgetőtársaim megválasztásában persze Kati is szerepet játszott, ő ajánlotta például, hogy keressem meg azt a csángó nénit, aki az egyetlen támasza volt az onești-i éveiben.

Ami a felhasznált anyag töredékességét illeti: nem akartam öncélú locsogásokba bocsátkozni, próbáltam minél szikárabban, tömörebben Szabó Kati életének közelében maradni. Néha viszont olyan történetek „jöttek szembe”, amelyeket nem lehetett kihagyni. Megrendítő volt, amikor Mirela Barbălată elmesélte, hogy a Los Angeles-i olimpiára való indulás előtti estén vetkőztették le az olimpiai formaruhából, és nem engedték versenyezni – gyakorlatilag így lett Laura Cutina az olimpiai bajnok, nem pedig ő. Ezt még soha senki nem írta le, ez a tornásztársadalomnak egy olyan belső, suttogva vagy félszájjal emlegetett története, amiről Szabó Kati is csak néhány évvel ezelőtt értesült.

Szabó Katinak mintha ismét egyre nagyobb kultusza kezdene kialakulni, csak Háromszéken két létesítmény – a sepsiszentgyörgyi sportcsarnok és a zágoni óvoda – viseli a nevét, nemsokára Franciaországban is elneveznek róla egy sportlétesítményt, könyv jelent meg róla, Kolozsváron a középiskolás sportolimpia alkalmával a magyar színházban ünnepelték, életműdíjjal tüntették ki és sorolhatnánk. Minek köszönhető ez a „revival”?

Annak a folyamatnak, hogy Katiban sikerült egy igazi erdélyi magyar ikont felfedezni, az első fontos mozzanata az volt, amikor meghívták Kolozsvárra a 2016-os Erdélyi Magyar Középiskolás Sportolimpia díszvendégének. Nem tagadom, hogy az ottani felbukkanása szította fel az én érdeklődésemet is. Ez a „revival” viszont teljesen megérdemelt, sokan vannak még, akiknek járna, de nem jut a megbecsülésből.

Katiban pedig van erre egyfajta fogadókészség, a könyvre is volt – annál is inkább, mert az édesanyjának volt az álma, vágya, hogy írjanak egy könyvet a lányáról. Ő az édesanyját elég hamar elveszítette, elég keveset is tudtak egymásról, mert elszakadtak, amikor Kati hatéves volt. Ez a gyors elválás pedig megfosztotta őt annak a lehetőségétől, hogy igazán megismerhesse az anyját, és az a benyomásom, hogy örök lelkifurdalással él emiatt. Számára tehát ez fontos motivációs tényező volt, kései gesztus, ezért is ajánlotta a könyvet az édesanyja emlékének.

A könyvből az derül ki számomra, hogy Szabó Kati szülőhelye, Zágon – amely a magyar önismeret számára amúgy is szimbolikus helyszínnek számít Mikes Kelemen óta – egyre nagyobb szerepet játszik ismét az ő életében, egyre erősebb a vonzása, sok időt tölt itthon...

Igen, egyre fontosabb számára.

Ez nem máról holnapra fog megtörténni, mert a kisebbik fia kilencedikes, és addig, amíg nem kezdi élni a saját életét, addig biztos, hogy Kati nem költözik el Franciaországból. Nem beszélve arról, hogy az első gyermeke, akit elveszített csecsemőkorában, Chamalières-ben van eltemetve.

De ahogy hallom beszélni őt, meg a nővérét is, Zitát, szerintem belátható időn belül mindketten zágoni lakosok lesznek. Nyilván nem adják fel teljesen az amerikai és franciaországi létüket, de Zágon felé tartanak.

Zárjuk egy személyesebb kérdéssel: neked, aki sokat beszélgettél vele, milyen benyomásod alakult ki róla? Milyen ember Szabó Kati?

Nagyon nehéz ezt megfogalmazni, mert egyfajta kettősség jellemzi: egyszerre hihetetlenül kemény és rendkívül érzelmes ember. A keménységet nyilván az a közeg alakította ki benne, amelyben leélte a gyermek- és ifjúkorát. Nagyon érdekesen keveredik benne az aggódó, szeretetteljes ember és édesanya a katonás fegyelmet tartó egykori tornászjellemmel.

Szabó Kati kisebbik fiával, Zénóval Zágonban | Fotó: Vargyasi Levente

És ne kerüljük meg az identitás kettősségének kérdését sem: miközben fontos számára a magyar identitás, fontos számára Zágon, a hajdani román nyelvű tornászközegben érzi leginkább jól magát – de ez érthető, hisz ott élte le az életét, ebben szocializálódott, ott tett szert a barátaira, és jóformán minden, amit az életében elért, ahhoz a világhoz köti őt.