Nem is komoly a komolyzene? – Szőcs Botond zongoraművésszel beszélgettünk a „klasszikus” zene erdélyi helyzetéről

Szőcs Botond (27) zongoraművész, aki középiskolai tanulmányait a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceumban végezte, 17 éves korában a Nagyszebeni Állami Filharmonikus Zenekarral debütált szólistaként, amit további hazai és külföldi koncertek követtek. A brassói Transilvania Egyetem zeneszakán  folytatta tanulmányait, ahol Stela Drăgulin nemzetközi szinten elismert zongoraművész lett a szakmai vezetője. Jelenleg ebben az intézményben doktorál, a zene teatralitásával foglalkozik. Számos országos és nemzetközi versenyen vett részt, 12-ről első díjjal tért haza.

A komolyzene erdélyi kedvelői jól ismerik a neved, hiszen Székelyföld fiatal tehetségeként tartanak számon, számos országban felléptél, részt vettél rangos versenyeken, sok országos és nemzetközi versenyről elhoztad az első helyet. Te mit mondanál magadról, ki vagy? Milyen úton, hova tartasz?

Számomra az első maga a zene, az előadás, a játék, de nem csak. Nagyon fontos az is, hogy átadjam ezt a szenvedélyt a fiataloknak. Tanulmányaimat a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceumban végeztem, majd Brassóban jártam egyetemre, prof. dr. Stela Drăgulin osztályába, jelenleg is nála tanulok, mint doktorandusz, így betanítok az egyetemen. És tanítok az egykori iskolámban meg a sepsiszentgyörgyi Művészeti és Népiskolában is. Szóval fontos számomra a tanítás is, az, hogy a diákoknak átadjam, ők meg továbbvigyék a zene iránti szeretetemet. Ezen túl pedig színházi produkciókban is részt veszek. Igen, Kubától Vietnámig nagyon sok helyen megfordultam, volt ahol szólókoncerttel, voltak zenekari koncertek, kamarakoncertek, versenyek. Szóval sok mindennel foglalkozó félig-meddig kötött, félig-meddig szabadúszó zongoraművész vagyok.

Meg lehet élni a komolyzenéből?

Hát, a megélhetőség kérdése szerintem minden művészeti szakmákban érzékeny téma. Fontosak a melléktevékenységek, mert egyébként nagyon változó időszakok vannak. Most például, az elmúlt időszakban szinte minden második vagy harmadik nap volt valamilyen előadás, meghívás. De van, amikor egy picit üresebb időszak van. Nemrég például Udvarhelyen játszottam, ahol rajtam kívül két szólista, egy hegedűs és egy csellós voltak a meghívottak Budapestről, a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarától, és egy szenzációs orosz karmester vezényelt. És igen, most nagyon örülök ennek a szentgyörgyi fesztiválnak, mert Sepsiszentgyörgy kapcsán mindenki hallott a színházról, a jazz táborról, a kortárs kiállításokról, de a komolyzene eddig háttérbe szorult, ezen a téren még van hova fejlődni. Ez a fesztivál azért fantasztikus kezdeményezés, mert teljesen más, amikor én tartok egy koncertet például a város unitárius templomában és más, amikor egy egész fesztivál a klasszikus zenére épül, amit reklámoznak, hirdetnek. És azt látjuk, hogy igény van rá, mert például a városnapok nyitókoncertjei, amik szintén ilyen jellegűek, mindig teltházasak, a Requiem (Giuseppe Verdi – a szerk.) helyi produkció bemutatóján megtelt a 2500 fős Sepsi Aréna.

Azt mondod, hogy van még hova fejlődni. Nem érezted soha – épp a hiányosságok miatt –, hogy elmennél „nyugatra” szerencsét próbálni?

Nem akartam. Többször is felajánlottak ösztöndíjas helyeket, például a berlini konzervatóriumban, nagy egyetemi központokban, de én itthon annyira megtaláltam a helyemet, egy olyan tanárt, akivel jól tudok együtt dolgozni, hogy nem akartam menni.

Egy jó tanár, illetve az, hogy meglegyen a kémia a tanár és a tanítványa között, az egyik legfontosabb dolog.

És úgy érzem, hogy még mindig tudok tőle tanulni, szóval nem láttam értelmét, hogy menjek. A másik ok pedig az, hogy nagyon szeretem itthon.

Milyen az erdélyi közönség? Változott-e, amióta te zenélsz? Elöregedő-e a komolyzene iránt érdeklődő közönség vagy vannak a soraiban fiatalok is?

Hát, ez egy nagyon jó kérdés, és aktuális is. Nyílt titok, hogy ez egy probléma, hogy többnyire az idősebb korosztálynak tetszik ez a műfaj, ők látogatnak el az ilyen jellegű rendezvényekre, ami részben nem is csoda. A fiatalok számára rengeteg a lehetőség, rengetek műfaj, stílus, irányzat közül választhatnak. De azért fiatalok is be-becsatlakoznak.

Sajnos ez nem egy helyi vagy romániai probléma, Európa szinten fogyóban van a komolyzenét hallgató közönség, ez tény és való.

Sokak szerint azért fogy a közönség, mert a klasszikus, a komolyzene az valami elavult, elitista, sznob dolog. Mit gondolsz az ilyen véleményekről?

Nem értek vele egyet és nem is tudom elfogadni. Elmesélek egy példát – az egyik nagy élményemet –, hogy miért nem. Szoktam kijárni falvakba, templomokba, kultúrházakba koncertet tartani. Viszem magammal a zongorát, és ilyen másfél órás koncerteket adok. Egy alkalommal Szotyorban, ahol nagyon szép számmal gyűltek össze, voltak vagy százan, azért lehetett csak késve elkezdeni az előadást, mert egy helybeli a mezei munka után sietett a koncertre a traktorral és nehezen tudott vele leparkolni. És a koncert vége fele nem éreztem, hogy unják, azt éreztem, hogy szeretnék, ha még tartana. A komolyzene valamilyen módon minden ember életében jelen van, mindenki hallotta már Mozart vagy Beethoven valamelyik művét, filmekben csendülnek fel részletek.

Nem sznob és az elithez köthető a műfaj, mert bár tény, hogy a komolyzene nem egy szórakoztató műfaj: a lényege nem a szórakoztatás, hanem az érzelmi hatás, a lélekről szól.

Ha egy koncertteremben meghallasz egy Chopin művet, az valószínűleg kivált belőled egy érzést, egy emléket, ami lehet, hogy teljen más, mint amit Chopin szeretett volna nyújtani és más, mint amit én az előadó érzek és át akarok adni neked. Mindenkinek másak a tapasztalatai, más az élete, más a saját világa, mindenkivel más dolgok történtek, így a komolyzene mindenkiből mást hoz ki.

Egyébként ezt a megnevezést sem találom a legjobbnak, hogy komolyzene. Nem komoly. A lélekhez szóló zene.

És ez a zene kicsit olyan, mint egy színházi előadás. Mi, zenészek egyfajta színészek vagyunk, akik játszanak, beleéljük magunkat a zenébe, átlényegülünk, félretesszük a mindennapi életünket. A néző pedig a harmóniákból, a zene által sugallt érzelmekből, hangulatokból alkothat egy történetet. Persze a történeten túl, a komolyzene szól technikai bravúrokról is, de annak kapcsán is az élmény a fontos, amikor a néző azt mondja, hogy wow, de gyorsan játszik ez a zongorista.

Kicsit visszakanyarodnék a fiatalokhoz. Mennyire érzed azt, hogy a kevés komolyzene-rajongó fiatal az iskolai zeneoktatás hiányosságaiból (is) fakad? És itt nem a zene- vagy művészeti iskolákra, hanem a nagy átlagra gondolok.

Ez egy érzékeny téma. Képzeld el, hogy Németországban, ha például jogi, orvosi vagy épp mérnöki egyetemre jársz, az egyetemi évek alatt megtanulsz, megtanulhatsz egy hangszeren is játszani, ez a tanterv része. És annak is hagyománya van, hogy az emberek közösen zenéljenek – mondjuk két hetente egyszer egy üveg bor mellett összeülve egy Mozart-kvartettet. Ehhez viszonyítva nálunk nagy a probléma. De én például járok úgynevezett nevelői koncerteket tartani, amik úgy néznek ki, hogy bemegyek az iskolába és egy olyan zeneórát tartok, ami alatt el is mondom a történetét, a jellegzetességét az adott műnek, vagy az adott időszaknak, amiben a művet komponálták, és be is mutatom. Az ilyen jellegű órák gyakran hiányoznak az iskolákban,

gyakran csak magnóról felteszik a művet, hogy hallgassák a gyerekek mindenféle magyarázat, útmutatás nélkül.

Ha felraksz egy Mozart-szimfóniát egy hetedikes osztálynak, a diákok semmit nem fognak érteni belőle, az lesz, hogy végigbeszélik vagy végigtelefonozzák az órát. Figyelembe kéne venni azt is, hogy melyik korosztálynak mi talál. Van például olyan, hogy lemezekre ráírják, hogy 18 plusz, azért, mert az adott mű igényel egyfajta érettséget, hogy végig tudd azt hallgatni, meg tudd érteni. Ahogy mondtam, a zene a lélektől a lélekhez szól, de az tény, hogy a kettő között nagyon nagy távolság lehet, hisz a zeneszerző lehet, hogy több száz éve, egy másik „világban” élt. A zene egy nagyon érdekes csatorna ilyen szempontból.

Fiatal közönségről, befogadókról beszültünk, de a fiatal művészekről se feledkezzünk meg. A Sepsiclassic egy külön eseményt szentelt nekik.

Igen, személyesen is ismerek a fellépők közül két végzős diákot, Sebestyén Lázár Reginát és Dénes Dorottyát, tényleg óriási tehetségek és nagyon jó zenészek. De a tehetség nem elég, a legfontosabb a gyakorlás. Na meg, amit már említettem, a jó tanár. És tény, hogy fontos a műveltség is, ebben a szakmában követelmény az elméleti tudás is. Nem utolsó sorban fontos az is, amit ez a fesztivál jelent, azaz fontosak a lehetőségek, hogy felléphessenek a fiatalok is.

Tény, hogy ahhoz, hogy valaki jó zenész, nagy zenész legyen, nem elég 24-ből 24 órát a négy fal között gyakorolni, ki kell menni a közönség elé. Nagyon sokat lehet koncertről koncertre tanulni, az egy teljesen másfajta „képzés” egy fiatal zenész életében.

Ezért nagyon fontos, hogy teret kapjanak a fiatalok is, hogy kiállhassanak a színpadra és emberek előtt játszhassanak.

Erdélyben nehezebb magyarként komolyzenével foglalkozni?

Nem, nincs különbség. Az érvényesülés inkább személyiség kérdése, illetve, ahogy bármilyen szakmában, itt is segíthetnek kapcsolatok, ismeretségek, de az mindegy, hogy valaki milyen nyelven beszél. A filharmonikus zenekarokban például nagyon sok külföldi zenész is van. Nem az a fontos, hogy ki milyen iskolát végzett, nem a diploma, hanem, hogy ez alatt az idő alatt, a diploma megszerzéséig szakmailag mennyit sikerült fejlődjön. Tehát a lényeg – néhány nagyon kivételes esettől el tekintve – az, hogy ki mennyire jó.

Visszatérve  egy utolsó kérdés erejéig a személyes karrieredre: Erdélyben mindig téma, hogy Bukarest vagy Budapest. Te melyik főváros vonzáskörébe tartozol?

Inkább Bukarest, inkább Bukaresttel tartom kapcsolatot, mert több koncertem is volt az Athenaeumban. De egyébként nem érzem azt, hogy fontos lenne az, hogy Bukarest vagy Budapest. És az is lényegtelen, hogy falucska, kisváros vagy főváros. Tény, hogy a fővárosokban több a lehetőség, lehet, hogy könnyebben kitermelődnek a tehetségek, de nem csak ott lehet érvényesülni, a tehetség a lényeg. Bár sok zenész választja, de nem tartom azt, hogy Bukarest határozza meg a romániai komoly zenei világot, vannak más városokban is filharmóniák, operák tehetségekkel, vagy épp olyan szabadúszók, mint én, akik nem szeretik a nagyvárosokat, így otthon maradnak egy kisvárosban.