Moldvai kultúranzix, avagy hogy találkoztam Diana Șoșoacával

A magyar és a román kultúra napját minden évben hideg, vacogás és csatak kíséri. Nincs mit tenni. Így alakult a sors, így szülték meg a döntést az illetékesek.

Ugye, Kölcsey Ferenc 1823. január 22-én tette ki a pontot a Himnusz szövegének a végére. A román oldalon pedig 1850. január 15-én született Mihai Eminescu, a nemzet költője. Gyakorlatilag egy bő hét van a két ünnep között. Ami egyébként kiváló alkalom (lenne) a két kultúra közeledésére. Persze, ha lenne rá szándék. Milyen szép is lenne (írom így éjszakásan, álmodozva),

esetleg vitázna egy alaposat a közös, ám gyakran szöges ellentétek mentén értelmezett múlt(ak), jelen(ek), jövő(k) fölött. Sietek megjegyezni: vannak szép, közös és szimbolikus rendezvények két kultúra napja kapcsán. És helyes ez: szimbólumokra szüksége van az embernek. Viszont csak szimbólumokból érzésem szerint nem lesz se gálickő, se közeledés, se produktív vita.

Ez a legbizarrabb vécé, amelyben volt szerencsém megfordulni. Piatra Neamț-ban található. Abba a fémvájuba kell intézze az ember a kisdolgát, miközben a falról bámulják.

Mindezt azért írtam le, mert a idén az történt, hogy a román kultúra napja alkalmából meghívtak egy irodalmi fesztiválra. Mégpedig Botoșaniba. Amely egy köpésre van Mihai Eminescu szülőfalujától, Ipotești-től.

Ha tehetem, megemlítem az annak idején Aradon született Discuția Secretă (Titkos Beszélgetések) fesztivált. Amely ugyan nem a kultúrák napja kapcsán jött létre, viszont tudtommal az első román irodalmi nagyrendezvény az utóbbi évtizedekben, amely tudatosan biztosítja a teret a román és (romániai) magyar irodalmi (és teljesen barátságos) csörtéknek. Más román fesztiválok is követték, követik az érzésem szerint remek példát (jól-rosszul), ám ez mit sem vesz el a Titkos Beszélgetések fontosságából: a fesztivál a román-magyar irodalmi „megbékélés” zászlóshajója.

Botoșani by night. Elég jól látszik, hogy parkoló, az nincs. A kép jobb szélén a színház, épp előadás van. Középen, a homályba burkolózó épület a polgármesteri hivatal.

Persze, a meghívót látva fel is kaccantam. Botoșani?

Nem szép, de bizonyos értelemben jogos volt a poén, hiszen a viccelőknek fogalmuk se volt, mi van ott. Nekem sem. Sosem voltam Botoșaniban. És irtó messze is van: Kolozsvártól, ahol élek, 344 kilométer. Öt óra 25 perc alatt jut el oda az ember autóval. (Összehasonlítás végett: Budapest 415 kilométerre van Kolozsvártól és öt óra 41 perc alatt lehet elautózni odáig.)

Egy szürke, felhőrongyos reggelen nekivágtam hát, mégpedig a Békás-szoros felé. Az erdélyi részen tulajdonképpen eseménytelen volt az út. Az ember most már fel tud pattanni az autópályára és meg is tudja nyomni a gázpedált anélkül, hogy le ne tereljék róla fél órán belül. Románia valóban nagy lépéseket tesz a 20. század felé, már ami a közúti közlekedést illeti.

A Gyilkos-tónál megálltam egy picit.

Lesétáltam a vízpartig, senki. Végigmentem a part mentén, senki. A bódék zárva, csend, nyugalom. Gyilkos-tó, én így szeretlek, pedig értem, hogy a turizmus pénzt hoz, mint a fájdalmas ének. Azért egy lángost megettem volna. De hát úgy kell nekem, ha nincs turista, zárva a lángossütő bódé is. Az összes. Mert van belőle elég. Viszont nyugtáztam, hogy „csak” 20 lej egy 20 dekás lángos. Bezzeg Kolozsváron már 25, apukám!

Az ipotești Mihai Eminescu emlékhelyen poétikus ebek fogaják az embert. A háttérben a ház, amelyben Eminescu annak idején meglátta a napvilágot.

Átveckelődtem a Békás-szoroson is. Mit mondjak, bódék nélkül szebb. A túloldalon az első meglepetés akkor ért, amikor váratlanul nekilódult a hőmérő higanyszála. Szó szerint meleg lett. Hó, latyak sehol. A másik meglepetés csak azért az, mert minden alkalommal megcsap, akárhányszor találkozom vele. A házak ellaposodnak, ahogy Moldvába ér az ember.

Persze, vannak kivételek, a mobilitás, a külföldi (fekete)munkával járó tapasztalatok, élmények, látványok hazakerülnek, betüremkednek az itthoni tájba is, de egyelőre még a régi, lapos látkép a jellemző.

Piatra Neamțban (magyarul Karácsonkő, ezt csak azért írom le, mert a 2021-es népszámlálás adatai szerint 42 önmagát magyarként meghatározó ember él ott) megálltam, a korgó gyomor okán. A Kárpátokon túli városokban mindig van egy olyan érzésem, hogy… már elnézést, de semmi sincs a helyén. Persze, minden ott van, csak mintha egy cirkuszi mutatványos megharagudott volna a kellékeire, úgy. Szanaszét, na. Viszont a kiszemelt vendéglő telitalálatnak bizonyult. Olyan báránypörköltet ettem, puliszkával és savanyúsággal, hogy mind a tíz ujjamat megnyaltam utána.

A szülői ház ebédlője. Az Eminovici család (Mihai úr később változtatta nevét a románosabban hangzó Eminescura) jómódban élt, a vak is látja.

Az út további része olyan volt, mintha ringatót hallgattam volna. Az ember mindig azt olvassa a moldvai regékben, történetekben, hogy hegyek, ősöreg erdők, bölények, medvék.

Estére futottam be Botoșaniba. És ismét meglepődtem: a központban, ahol a Rapsodia nevű szálloda áll (a szállodát nem Mihai Eminescuról nevezték el, amúgy nagyon sok mindent), nem volt parkolóhely. Hirtelen odahaza, Kolozsváron éreztem magam. Forgolódtam körbe, mint a légy a lámpa körül, jó negyed órán keresztül. Végül nagy nehezen sikerült beékelődni két másik autó közé. Később szétnéztem picit: parkolóház alig van, tilalom annál több. Nem lehet könnyű az ottani lakosoknak sem.

A szálloda jó nagy volt, mostanában újra trendi brutalista téglatest. A szoba pedig… büdös. Benéztem az ágy alá is, talán valaki otthagyta az elemózsiáját vagy valamelyik haragosát, de nem… a budiból érkezett a szag. Kinyitottam a teraszajtót és megint szembesültem a meleggel. Késő délután egy szál hosszú ujjú pólóban álldogáltam odakint, január 17-én.

Bizarr épület Vatra Dornei városában. A falon levő tábla hirdeti, hogy az épületet Lucian Blaga költő építette 1936-ban. És MIhály vajda jelenlétében avatták fel. Oké, Mihály akkoriban tényleg a Gyulafehérvár vajdája címet viselte, de hogy a képen látható blokkot nem 1936-ban húzták fel, az holtbiztos.

A fesztiváli fellépés remekül sikerült, a helyi emberek szerették a magyarokat (legalábbis úgy tűnt, hiszen nevettek, tapsoltak). A kollégák meg

Mondtam, na, ez igen, megtisztelő (azt a csúnya poént nem sütöttem el, hogy aha, onnan bűzlik tehát Dánia), de hát ilyen az élet, biztos valami kampányrendezvényre jött. Mondták, nem, dehogy, irodalmi konferenciára. Igaz, nem a miénkre. Egy másikra. Megjegyzendő: Botoșaniban igen sok, Mihai Eminescuhoz köthető irodalmi esemény van.

És valóban: másnap reggel – nagy, közös svédasztal volt reggelire előkészítve a szálloda beton ebédlőjében – bedübörgött Șoșoacă asszony. Igyekeztem nem feltűnően megfigyelni: mit mondjak, tekintélyt parancsoló jelenség. Főleg, amikor az étkekkel megrakott asztal mellett állva (ott álltam a közelében, ezért tudom pontosan idézni) váratlanul kifakadt (tényleg nem szeretnék tiszteletlen lenni, de igazából elbődült): Hol vannak a zöldségek? Hol a paprika? Hát jövök, és nincs? Halló (ezt kéretik így hallani, olyan baritonosan és kábé maximális hangerővel: áááááálóóóóóó)!!! Igyekeztem eloldalogni a zajártalmas közelségből.

Amikor a kóbor eb is a Kauflandba jár bevásárolni.

Nos, elköltöttem a reggelim, nyugtáztam, hogy lám, életnagyságban sikerült megcsodálnom Șoșoacă asszonyt, aki feltehetően Eminescu-szakértő is, ha egyszer Eminescu-konferenciára jött, elköszöntem a fesztiválszervezőktől, mert ezúttal rövid volt az idő, és elindultam hazafele. Na de ha már ott voltam Botoșaniban,

ha már annyit hallottam róla, de sose láttam még. Ipotești tényleg egy köpésre van Botoșanitól, olyan bő 10 perc alatt oda lehet érni. Lassan haladtam az emlékhely bejárata felé, amikor szemből, a kanyar mögül váratlanul elém bukkant egy jó száz fős tömeg, román zászlókkal, dák farkassal, ahogy kell. Fék, rükverc, minél távolabb, aztán leparkoltam a szülőház köré szerveződött egész épületegyüttestől (kutatóközpont, előadóterem stb.) olyan száz méternyire, egy bolt előtt. Vettem egy palack vizet és megkérdeztem az eladótól, kik azok a vonulók odakint. A vállát vonogatta: biztos az AUR vagy Călin Georgescuék. Na, mondom magamban, csak ez hiányzott. De ha már eljöttem idáig, én biza megnézem magamnak a helyet. Bementem a skanzenszerű múzeumba, ahol nyájas kutyák fogadtak, nem nevezném őket kóbornak, hiszen szemmel láthatóan költői ebek voltak.

Tessék parancsolni: az autók hosszú sorban parkolnak a biciklisávon, a táblák pedig, hát, ott vannak, mert nekik ott a helyük.

Meg kell adni, az Eminescu-szülőház és környéke szép. Meghatározott időközönként idegenvezető kalauzolja körbe az arra járót, elmondja, amit el kell mondani. Nem álltam be a sorba, inkább a hely hangulatát próbáltam magamba szívni.

De hát otthagytam a botoșani Rapsodia szálloda betonebédlőjében! Szinte megbabonázva indultam el a hang irányába. És ekkor derült ki: az a felvonuló tömeg, amely szembe jött velem az úton, Șoșoacă asszony sleppje volt, aki – nyilván irodalmi szakértőként – ellátogatott az Eminescu-kúriára, hogy lássa mindenki, hogy ott van. Picit hallgattam, reméltem, elmond valamit Mihai Eminescuról, de nem. Csak és kizárólag magáról beszélt, de legalább hosszan és hangosan. Kis idő után elegem lett a megtiszteltetésből és odább álltam. Amúgy a múzeumot mindenkinek ajánlom, ha arra jár, tényleg szép. Persze, Șoșoacă asszony nélkül, ha lehet.

Imádnivalók ezek a romos telefonfülkék a viharos kilencvenes évekből. A háttérben egy szintén romos szálloda áll.

Hazafele másik útvonalat választottam, egy megállóval. Arra gondoltam,

Neki is vágtam az útnak, Vatra Dornei (Dornavátra, németül Dorna Watra, ugye, ha már volt k. u. k. terület) felé. Az első élményem az volt, hogy elkezdtem fázni. Gyakorlatilag tíz-húsz kilométerenként hűlt a levegő, vagyis Moldvában meleg volt, Bukovinában már nagyon nem. Aztán az is meglepett, hogy ott tél van. Tehát pont az, amit mi odahaza, Erdély jó részén hiányolunk. Hótorlaszok az út szélén, például. Meg 20 centis hó. Meg a fehérségben szikrázó napfény.

Egy pillanat alatt megjelentek lelki szemeim előtt a gyermekkori telek a Farkas utcában. Globális felmelegedés ide, pánik oda, Bukovinában tél van, kezicsókolom. A harmadik dolog, ami azonnal szembetűnik, hogy a házak magasodni kezdenek. Lekerül róluk az Úristen hüvelykujja. Igaz, ehhez azért a monarchikus hagyományoknak is van némi közük:

A nagy zsinagóga. Szintén romos. És mementó. És az ember váratlanul nagyon kicsinek érzi magát előtte.

És hegyek, és meredek völgyek, és erdők (bölények, medvék is biztos), szóval ez az a vidék, amit az átlag olvasó Moldvaként ismer.

Kora délután becsorogtam a környék síparadicsomába (erről nem tudok beszámolni, ki nem állhatom a sízést), amely a vidék ásványvizeiről is híres. Na, itt volt turista. Meg Lidl, meg Kaufland, meg kóbor kutya. Viszont aránylag könnyen találtam szállást egy éjszakára, vagyis Vatra Dornei nem volt dugig tele.

Végigsétáltam a korzón, megnéztem a kaszinót, egy hajdani fürdő épületét, amelyben ma minden van, a fodrászattól a félkarú rablókig, megnéztem a hírhedt állomást, ahonnan 1941. október 11-én elindult két szerelvény, bennük összesen 2650 zsidó ember, felnőttek, gyerekek, mindenki, hogy oroszlánrészük odavesszen Transznisztriában, az éhség, a hideg, a járványok áldozataként. Az ilyen helyek fontosak. Mert az ilyen helyeken kapja meg az ember azt az ökölcsapást, hogy

A római katolikus templom belseje. A kálvária képeinek feliratai mind a mai napig német nyelvűek, még a Monarchia idejéből.

És eszembe jutott Șoșoacă asszony, Simion úr, Georgescu úr meg a többiek. Az Antonescu-rezsim alatt összesen 91 845 bukovinai zsidót deportáltak. Pont.

A vidék városainak nagy részén érződik valamiféle szaggatottság, kapkodás. Impériumok, kultúrák, rezsimek, forradalmak, háborúk rakódnak egymásra, mint földrétegek. Az ember idenéz, monarchikus pompát lát, odanéz, bizánci stílusú templom ugrik elő, amott egy fanarióta stílusú villa, odébb pedig következnek a kommunista évtizedek gyászos, szellem- és lélekirtó világának betonkolosszusai. Minderre rátevődik

a terjedés sebessége okán. A közösségek lázas sietséggel próbálták pótolni az áhított, álmodott Nyugathoz viszonyított lemaradást. Nos, nem igazán sikerült, ami nem is csoda, tekintettel arra, milyen pusztítást végzett a fejekben a kommunista diktatúra.

A régi épületet teljesen körbeveszik a tömbházak.

Két humoros-bizarr-szomorú történet maradt velem a városkából. Az egyik főutcán (nem a korzóról van szó, hanem a belvárosi főutcáról, amelyet egészen véletlenül Mihai Eminescuról neveztek el) sétáltam, amikor feltűnt, hogy minden parkoló autó rajta áll a biciklisávon, kivétel nélkül. A messziről üvöltő tilos, hahó-ne parkolj-mert-elvisszük-az-autódat táblák tövében. Elkezdtem figyelni a jelenségre és láttam, egyetlen sofőr se zavartatja magát, az arcokra nem ül ki a bűntudat, megállnak, kiszállnak és mennek is dolgukra. Ja, gondoltam, hát ez az, amiről sokan beszélnek: a román nép tökéletesen tisztában van azzal, hogy

Folytattam utamat, aztán az utca másik oldalán tértem vissza. És hopp, nicsak, ott egy rendőrautó. Ugyanúgy, a biciklisávon. Odaléptem, megkocogtattam az ablakot a sofőr oldalán, a derék közeg le is engedte, evett, noha nem fánkot, mint az amerikai filmekben, hanem perecet. Mondtam, né, szeretnék parkolni valahol, de látom, nincs hely, mert van bicikliút és tilos. A közeg úgy nézett rám, mint aki futóbolondot lát. Lenyelte a falatot és azt mondta, uram, csinálja azt, amit a többiek. De hát tilos, ott vannak a táblák, hebegtem. A közeg jó napot kívánt és felcsavarta az ablakot.

És megvan az igazi, hamisítatlan, Erdély jó részéből hiányzó tél is. Bukovinában.

A másik történet nem ennyire vicces. Betértem a helybeli római-katolikus templomba. (Nem feltétlenül ide tartozik, de Dornavátra magyar lakossága 16 fő, szintén a 2021-es népszámlálás adatai szerint.) A monarchia által Bukovinába küldött emberek jó része katolikus volt. 1850-ben épült az első templom, a mostani helyén, még fából. Aztán ahogy nőtt a katolikusok száma, nagyobb templom kellett. A fatemplomot szétbontották, átvitték a katolikus temetőbe (ma is ott áll),

De ott van. Amikor épp kiléptem volna, összefutottam a pappal, aki nagyon szívélyesen fogadott, elmondta, hogy sajnos fogynak a hívek, többek közt azért, mert elmennek Kolozsvárra. Pedig ott is baj van, főleg a magyarokkal, mert nem akarják beengedni a román katolikusokat a templomaikba. Mondtam, ugye, nem zavarja, hogy én is magyar vagyok. Na, erre picit elcsodálkozott. Aztán folytattam: de hát miért csodálkozik itt mindenki, hogy a magyarok nem ölelgetik a románokat, hiszen a fordított esetben, ugye, emlékszik, mi történt régebben, de újabban is, például a moldvai csángókkal, hogy egyebet ne mondjak. Az más, mondta a pap úr, ők igazából románok.

Ez már Erdély. Meg egy darvadozó ukrán zászló.

Az utcára kiérve eszembe jutott, hogy teljesen fölösleges volt az egész. Meddő volt a vita, a román meg a magyar kultúrák napja környékén. Ha tetszik, totális patthelyzet. De legalább nem akart senki deportálni senkit, mondtam magamnak kicsit cinikusan.

Másnap délelőtt végül hazafele fordítottam az autó orrát. Ahogy elhagytam Bukovinát, ezúttal Beszterce felé, odalett a hideg meg a hó. És alászállt a köd, a felhő, a borongás. Erdélynek már csak ez jutott akkor épp. Meg az út szélén szakadozó ukrán zászlók, tökéletesen kifejezve a szolidaritásba való belefáradást. Meg eladó krisztusok, kőre festve. Kicsit elkanyarodtam Szászlekence felé, de hát vasárnap volt, a kutya sem mozdult az út széléről, miért lett volna nyitva a sajtos bolt. Beültem egy pizzázóba, ahol viszont eltátottam a számat.

(A hangulat valójában 1994-re emlékeztetett leginkább.) Csak én nem, mert leszoktam a cigiről. A pizza viszont szar volt. De nem maradt tőle éhes az ember.

Minden eladó, és Jézus sem kivétel.

Ezek után nem mertem többet megállni. Ahogy beértem Kolozsvárra, az út mentén Diana Șoșoacă asszony integetett, egy plakátról. Mosolygott. De úgy, hogy még most, március elején is kiráz tőle a hideg.